Bridzsélet, 2008 (50. évfolyam, 1-6. szám)

2008 / 1. szám

2008. január-február János bácsi Persze tudtuk, hogy be fog következni, még­is lehetetlennek tűnt. Amióta csak az eszün­ket tudjuk, dr. Szentpéteri János, mindan­nyiunk János bácsija, mindig velünk volt, és rendezte dolgainkat, gondoskodott ró­lunk. Ha ő intézte, biztosak lehettünk ben­ne, hogy zavartalan körülmények között hódolhatunk szenve­délyünknek, tökéle­tesen szervezett és le­bonyolított bridzs­versenynek leszünk részesei. S micsoda versenyek voltak azok! A hatvanas évek végén és a het­venes években fel­ívelő pályáját futotta nálunk ez a játék, nagy nemzetközi me­zőny jött össze Budapesttől Pécsig, Mis­kolcról Almádiig mindenhol! És ez nagy­mértékben János bácsi érdeme volt. Ma már csak elvétve jönnek hozzánk a határon túlról, és ha mégis, csakis Keszt­helyre, a Danubius Kupára, amely ma a legnagyobb hazai versenynek számít. A keszthelyi helyszínt is a legegyszerűbb mó­don ő választotta ki: besétált az 1971-ben átadott Helikon szálló igazgatójához, és megígérte neki, hogy a novemberi holt idényben is lesznek vendégei. S ha ő ígér­te, úgy is lett. Ez volt rá jellemző: a legvadabb időkben, a leglehetetlenebb körülmények között is úgy viselkedett, ahogyan a normális embe­rek szoktak. Pedig az ő sorsa lehetetlennél is lehetetlenebb helyzeteken vezetett át. Marosvásárhelyről a két háború között kényszerült Magyarországra, diplomáját 1945 után nem használhatta. De nem vette a szívére. - Hiteles propán-bután palack­­kezelőként mentem nyugdíjba - mondta egyszer egy újságíró­nak. - Kevés segéd­munkás volt a teni­szezők és a bridzse­­zők között. Hát igen, ha nem kellett a doktorátusa az országnak, ha nem kellett a tudása munkahelyének, a rádió reklámosztá­lyának, akkor dolgo­zott ott, ahol befo­gadták, és hasznosította tehetségét azok kö­zött, akiknek szükségük volt rá. Nekünk meg ezzel volt szerencsénk. Ahogy Romhányi József, a régi idők baj­noka megírta róla a Bridzséletben, a játé­kunk kulcsát hordta magánál, és szüksé­günk lesz rá, ha majd egyszer utána me­gyünk a mennyországba, mert ott is nála lesz a kulcs. Az utóbbi időben már nehezen mozgott, de ha felállt, most is méltóságot sugárzott tekintélyes alakja. Mi, akik már kezdő ko­­runkból is idős úrként emlékszünk rá, fel tudjuk idézni polgári eleganciáját és erős baritonját, ahogy a „cserét” vezényelte. Sze­rencse, hogy meg is tudjuk majd mutatni. 3

Next