Budapest, 1901. december (25. évfolyam, 331-360. szám)

1901-12-01 / 48. (331.) szám

December 1. (3) BUDAPEST (Lg'tt magándetektív naplója.) Regény a fővárosi életből. (12) Írta: Déri G­y­ul­a. Ilikor Vera tizenkilenc éves lett, mind­egyre sűrűbben emlegették neki Fárist és Marches­ asszonyt, aki egy Napoleon-ítványért adja az énekórákat, de az összes nagy mű­vésznőket ő képezte. Hat hónap a March­esi keze alatt és akkor Hamilton Veráé a világ, de ez a hat hónap huszonhat hétből áll, min­den m­ásodnap sz­ívva egy órát, az 72 óra és ugyanannyi Napóleon. Ez maga 700 forint, másik 700 írtba f­­ti a hat hónapi élét, az úttal együtt elég lenne 1500 frt; honnan vá­gyák ezt . A család sem­, jó, kiről szinte megfeled­keztünk, Hamilton Vilmos volt, könyvelő egy nagy bankban, kés­zer forinton felüli fizetés­sel, mely a közgyűlési jutalékkal együtt föl­ment vagy háromezerre. Vilmos igen csöndes, józan gondolkozású és jóérzésű­ ember volt, akivel mindent meg lehetett értetni, a­ki egé­szen természetes halgnak tartotta, hogy ha a testvére jövőjét másfélezer forinttal biztosí­tani lehet, akkor azt a másfélezer forintot neki kell előteremteni. Néhány száz forinttal már eddig is úszott ugyan, de a Vera jövőjé­ért semmi sem volt sok — a tervet tehát csak­hamar megállapították. A hétszáz forintot Vilmos fölveszi vál­tóra és tíz éves törlesztésre. A másik 700 irtot pedig meg fogják takarítani. Felmondják a nagy lakást, egy kis hónapos szobába vonul­nak, kifőzésből ebédelnek, így kavonkint megspórolnak száz forintot, s leküldik Parisba Verának, akit Marchesi asszony maga helyez el egy kiválóan előkelő penzióba. REGÉNYCSátNOK. És amikor ezt igy mind szépen kifőz­ ,­ték, s már a lakást is felmondták és a 700 frt kölcsönt fölvették, sőt az indulás napját is ki­tűzték, Hamilton Vera az­nap este nem jött haza. Levelet azonban küldött maga helyett. Hordát hozta, s ez volt bele írva: Édes jó anyám! hakor ezt olvasod, én már asszony va­gyok. Mégelkü­dtem­ Novák Pistával, kinek egy hónap óta állása és fizetése van, és ha vizsgáit leteszi, ami egy félév alatt bekö­­vetkezhetik, a legszebb jövő nyílik előtte. Bocsásd meg ezt a lépésemet, de mi nagyon szeretjük egymást és Pista meges­küdött, hogy öngyilkos lesz, ha én Pórnéba utazom és a művészi pályára lépek. Aztán Vilmost sem akarom tönkre tenni, ő már­is m­inyit áldozott értem, ha ezt a másfélezer forintot rám költi, az esztendeig nem fog megnősülhetni. Holnap fel foglak benneteket keresni és térden állva kérek tőled bocsánatot... Régen történt mindez, tíz év előtt. E tíz év alatt sok minden történt. Novák Pistából jóravaló férj lett, h­osz­­szú nyomorgás után némi jólétet is tudott biztosítani a feleségének, a család ki is békí­lt vele — bár a fényes operaénekesnél pálya rangsnkstását sohase bocsátották meg neki. Néha a felesége is tett szemrehányásokat, s ezeket nem bírta elviselni. Dolgozott éjjel nappal, szakkönyveket irt, melyek a hivata­lában előbbi® vihették, magas állásra, nagy fizetésre törekedett, erre áldozta rá az ifjúsá­gát. S mikor csak már egy lépésre volt a cél­jától , köhögni kezdett és három hónap múlva se nem köhögött, se nem dolgozott­­ többé. A Hamilton család ismét egyesült, s az öreg asszonynak ismét kivirítottak a reményei. Kivették az Izabella­ utcai lakást, uria­­san bebútorozták. Vilmosnak ismét föl kel­lett vennie erre vagy 700 frt előleget és ez­zel ismét, elodázta a házasságát, bár jócskán túl volt a negyvenen. Aztán mikor a gyászév letelt, mintha elölről kezdődtek volna náluk a r­égi remény­teljes szép napok. Ismét jártak vendégek a házba. Szólt a zongora és Verának énekelnie kellett. — Soha sem volt erősebb és szebben csengő hangja! hirdette a máma és a vendé­gek a legőszintébben esküdőd,tek, hogy az igaz, jótékony célú hangversenyeken is éne­kelt a­z utca Vera, s ott is sokan tapsolták, sőt a lapok is dicsértek úgy, mint régen. De — és ez volt a szomorú a dologban — senki sem beszélt többé a jövőjéről. Nem mondták többé, hogy Páriába kellene m­ennie Marchesin­ez és akkor primadonna lesz egy székvárosi nagy­operánál. Vették úgy, amit volt, a jövő­jéről pedig úgy gondolkoztak, hogy az egy harminc éves asszonynak már nagyobb­részt mögötte van. Nagyon szomorú dolog lett volna ez, ha úgy az anyját is, mint a leányát a jótékony sors meg nem kíméli attól, hogy a helyzetet helyesen fogják föl. Az öreg­asszony a legnaivabb álmodozó volt, a leánya pedig egy szikrával sem lett kevésbé könnyelmű, mint amikor sutba dobva a jövőjét, megszökött a diákjával. A tükre elég szép arcot mutatott még neki és azt is taposí­­­ta, hogy a szeme csodás ereje még semmit se vesztett a hatásából. Aki­re ő szemeivel ránézett, az rabja járt neki sorra az eatéra, fiatal, öreg, fia és fürt egy­­vonaln. (Folyt köv.) 213 Veres Sándor: XXI. Kelepcében. Kövemben 19-ke volt. Hideg, ködös idő s az éj fe­ketén, zajtalanul szállt le, mint a hálói d szmifiödő a ha­lottra. A Vasúti állomás épülete vetés téglából épült, a téli zivatarok azonban csaknem fi­egbamitonák. Egy gázláng lobogott a pénztárszobában. Két utas várt a Vonatra — az egyik a fali hirdetéseket olvasta, a másik alá s fél járt gyorsan a szobában, hogy melegen tartsa magát. A csengő megszólalt — két véres csillag tűnt fel a távolban — egyre erősböd­ő dübörgés hallatszott s a vo­nat végre megállóit a reszkető síneken. Egyetlen utas szállott le a vonatról. Egy csinosan öltözött uji nő, minden podgy­ász és kiséret nélkül. Még fiatal volt, feltűnően szép arccal, bár szürke szemei, me­lyek hidegen és ravaszul csillogtak, alacsony, hátra ha­nyatló homloka és keskeny ajkai felét ellopták szépsé­gének. Egy vöröshajú ember, ostorral kezében s ról,táb­lácskával a mellén közeledett felé­t szólította meg, a ka­lapját megemelve. Beszéd közben egy nagy zárt kocsira mutatott, mely az állomáson kívül állott s melybe két erős perle volt fogva. — Broxbridge kastélyba akarok menni, mondta a nő. Ismeri azt a helyet? — Igen, asszonyom — az Ethalwood gróf kasté­lyába. Nagyon jól ismerem. Ismertem­ már az öreg gróf életében is. Oh, de azóta nagyon megváltozott minden. Amint a nő a kocsiba beszállt, aggódva nézett a­­ nyugoti égboltozatra, hol egy pár fénysugár jelezte, hogy­­ csak most áldozott le a nap. A betörők királya. 213 gyermekei a fölöttünk levő első emeleti lakosztályban vannak s egy egész szoba tele van a málhájukkal. Az asszony a legközelebbi vonattal várja férjét Torontóból s ha megjön, el fognak utazni Mon­trealból, de hogy hová, azt nem tudja. A rendőrfőnök azt tanácsolta, költözzem át a Mont­­r­eal-szállóba s kisérjem éber figyelemmel a család min­den mozdulatát, hogy tüstént felléphessek a férj ellen, amint megérkezik. Pencet meglátogatja útja a börtönben. 831. szám.

Next