Budapest, 1911. október (35. évfolyam, 233-258. szám)

1911-10-01 / 233. szám

z egész ország által hangoztatott kívánal­mak elől és jobb szeretné az állandó elégü­letlenséget ? D­e mikor azt látjuk, hogy az után, hogy az ország abszolút többséget adott a függetlenségi pártnak, (tehát a párt törekvéseit magáénak vallotta), három évvel később abszolút többséget ad (bár egészen más nemű választásoknál, mint a megelőző volt) az ellenkező tö­rekvésnek ; és mikor azt látjuk, hogy olyan férfiaknak tömege, kikben az uralkodó megbízik, mint például Khuen, Lukács, Tisza stb., hangosan vallják, hogy nem szükséges a nemzet követelményeinek engedni; sőt amikor azt is látjuk, hogy most már nem is az a jelszó, hogy nem szük­séges engedni, de az, hogy nem is kelle­nek a nemzetnek azok az úgynevezett nemzeti követelések,---------amint ezt a képviselőház nagy többsége most már állítja és vallja, sőt fellobbanó szenvedélylyel vallja; amikor mind­ez így van , hogyan képzelhető, hogy az ősz uralkodó meg­változtassa egy hosszú életen át táplált meggyőződését és abból az uralkodói bölcsességből kiindulva, amely 1849-től 1867-ig és 1867-től a most múló 1911-ig vitte, elfogadjon, kormányzási irányul egy megváltozott irányt ? Ez valóban el nem képzelhető. Az ellenben a múlt idők tanulságából erős logikával folyik, tehát nagyon is elkép­zelhető, hogyha meggyőződnék az ural­kodó arról, hogy Magyarországon békés viszonyok nem állhatnak elő, míg a nemzet természetes kívánságainak leg­alább oly része nem teljesül, amely bebizonyítaná azt, hogy a magyar ál­lami életnek nincs olyan tere, amelyről a nemzeti szellem okvetlenül és herme­­tice örökre ki van zárva .--------ez eset­ben az uralkodó maga teremtené meg, a földön otthagyott hűtlenek között. Iste­nem, (most már akarva, nem akarva is profánnak kell lennem), hogy végigpofoznák akkor a világot ! Én nem tehettem semmit sem azzal a dámával, akit utódomul voltam kénytelen látni a mi szobánkban a rózsaszín ernyős lámpa alatt. Nem tehettem semmit, s így kénytelen voltam beérni azzal, hogy mint valami láthatatlan pára lebegjek ott a fejük fölött. A második asszony azt suttogta az uramnak : — Drágám, szeretsz ? — Szeretlek, — suttogta vissza emet. — Hát akkor ölelj meg ! — hallottam újra az asszonynak a hangját. A férfi szerelmesen magához szorította és szenvedélyesen kezdte csókolni az arcát, a nyakát, a vállát, a haját, miközben szen­vedélyesen suttogta : — Szeretlek, angyalom, szeretlek an­gyalom ! — Na — gondoltam magamban — ilyenek a férfiak. Ép így csókolta az én nyakamat is, az én vállamat is, az én haja­mat is. Engem is ugyanígy ölelgetett, és ugyanezekkel a szavakkal hitegetett. Ilye­nek a férfiak. — Imádlak ! — lihegte néhány pil­lanatnyi szünet után az uram, vagyis inkább most már annak a másiknak az ura. — Igazán ? — szólalt meg nyújtott hangon az asszony. — Igazán ! s miközben forrón ölelte bölcs elhatározással motu proprio azt a harmóniát közte és a nemzeti életben fejlődni és erősbödni vágyódó magyar nemzet közt. Ez a harmónia pedig a nemzet boldogulását és a koronás ki­rálya hatalmát feltétlenül növelné. Ki az, aki jobban szolgálja nemze­tét és királyát ? Az-e, aki nehéz küz­delmek közt meggyőzni igyekszik az uralkodót arról, hogy bizonyos elhatá­rozások nélkül nem lehet béke, vagy az-e, aki úgy adja, mintha hódolna az elavult katonai, rögeszmének, vagy ta­lán már vallaná ezeket és a nyugalom kedvéért nem bolygatja azt, ami ezzel nem irtódik ki a szívekből, hanem még mélyebben, erősebben vésődik be a lel­­kekbe, ahol sokkal nagyobb rombolá­sokat okozhat, mintha az ajkakon is kitör. Most is mint mindig: magyar, ma­gyar ellen ! Valóban csoda, hogy egy ezredévig élt ez a nemzet ! A sok szen­vedésből még nem okult; mindig ma­gyar áll a magyar ellen ! BUDAPEST 1911 október 1, vasárnap. II tiifüs a m Katonaion. — Levél a szerkesztőhöz. — A «Budapest« olvasói előtt már ismert bécsi forrásból kapjuk a következő levelet : Bécs, szeptember 30. Ferenc Ferdinánd trónörökös Kielből, ahol a nemzetközi politikába szólott bele, egy igen fontos és igen súlyos pillanatban, úgyszólván megpihenés nélkül ment Sztrop­­kóra, hogy a felsőmagyarországi nagy­­gyakorlatokon részt vegyen. Ismeretes do­log, elég jogosulatlan szemrehányás ki­apadni nem akaró forrása, hogy az agg uralkodó fejedelmi jogkörének a gya­korlati militarizmusra vonatkozó részét majdnem teljesen átengedte jövendő utó­dának, aki ezt a reáruházott, nehéz fel­adatot igazán királyi ambícióval szolgálja magához a — meg kell vallanom, enni­­valóan csinos menyecskét, —­emez sovában kérdezte : — De ugy­e, mindenem, megveszed nekem azt a kalapot ? — Gyönyörűségem ! — suttogta a férj. — Igen, igen azt a gyönyörű kalapot, — folytatta az utódom. — Tudod drágám, azzal a paradicsom madárral ? Elég volt. Felháborodva páráztam ki a rózsaszínvilágítású szobából az Isten szabad ege alá. — Hát ez az ember ilyen nőért lett hűtlen az én emlékemhez ! — lihegtem magamban szellemhangomon. — Aki a sze­relmi mámor kellős közepén csalogatja ki az urának zsebéből a drága bankókat, paradicsommadaras kalapokra ? Hát — és felháborodásomban sebesen szálltam vissza, a kerepesi-úti temetőben diszlő kriptám felé — hát miben különb ez a dáma nálam, amikor — csajt szállt­am-szálltam sebesen a kripta felé — amikor én is ugyanígy csi­kartam ki tőle a toalettjeimet meg az apró ékszereimet, amíg ott éltem vele a rózsa­szín ernyős lámpa alatt ! Hát miben kü­lönb ez a nő nálam, amikor ez is csak olyan, mint én meg a többi ? És odaérvén a kriptához, haraggal szálltam vissza a nyugvóhelyemre : — Oh én oktondi, hogy a paradicsom­­madaras kalap nem jutott hamarább az eszembe­­ már évek óta. Sztropkón is ezt tette s azok, akiknek alkalmuk volt őz ebben a tevé­kenységében közelről szemlélni és csodálni, a legszigorúbb tárgyilagossággal állapít­hatták meg, hogy ez a talpig férfi, katoná­nak is elsőrangú. Királynak készülni nehéz, nagyon ne­héz mesterség, amely valósággal polihisz­­tori próbák elé állítja emberét. De nálunk, ahol a dinasztia egész története elsősorban jó katonának festi a királyokat, a rengeteg polgári tudás mellé a katonai szaktudomá­nyok tökéletes ismerete is uralkodói kellék. És már volt alkalmunk erről a helyről meg­állapítani, hogy Ferenc Ferdinánd trón­örökös nem csupán idehaza, de egész Európában elismert tekintély ezen a téren s nem egy újítása széles alkalmazásra lelt a modern államok hadseregeiben. Akik pedig őt katonai aktivitásban látták, véle­ményeit hallották, bírálatának éles gyorsa­ságát, kemény igazságosságát megfigyel­ték, azok meggyőződést szerezhettek róla, hogy Ferenc Ferdinánd akkor is karriert csinált volna a hadseregben, ha története­sen valamelyik katonai iskolából kadét­ként mustrálták volna ki. A felsőmagyarországi nagygyakorla­tokon résztvevő külföldi attasék kormá­nyaiknak küldött jelentéseikben az osztrák és magyar hadsereg harckészségéről, anya­gáról, taktikai képességeiről és egyéb ilyen­kor megfigyelni szokott kvalitásairól írott referádájuk mellé külön fejezetet csatoltak, amelynek címe ez volt : Ferenc Ferdinánd. E sorok írója közvetett után bepillantást nyerhetett egy ilyen külföldre szánt katonai jelentésbe, amelyben az illető attasé kiküldő államának nyelvén (csak annyit mondunk róla, hogy világnyelv) a következők foglal­tattak Ferenc Ferdinánd trónörökösről : — Bámulatos az a fölény, amelylyel ő fensége, akár a részletek, akár az álta­lános katonai témák megbeszélésénél a legöregebb és legtapasztaltabb tábornokok és törzstisztek véleményét megerősíteni­, vagy darabokra törni tudja, aszerint, hogy helyesli-e azokat, vagy pedig nem. Nézeteiben és irányító elveiben fölismer­hető a német hadászat egynémely eleme, leginkább a gyalogcsapatok alkalmazási taktikájában s a lovasságnak földerítő szolgálatra való használatában, de még az átvett alapelveket is teljesen eredeti felfogásban, új, merész és szellemes módon adja vissza a gyakorlatnak. Műszaki és tüzérségi tudása bámulatos, valamint bá­mulatos az a tulajdonsága, hogy nehéz helyzetekben úgyszólván legelső azok kö­zött, akik a leghelyesebbnek bizonyuló intézkedést fölismerik. Végül, mint döntő­bíró, kiválik minden szubjektivitástól mentes ítéletei által, amelyek folytán őt a tábornoki és törzstiszti kar, sőt a szubk­áb­ernek is valósággal bálványozzák, bár őszinte, majdnem nyers igazmondása, néha igen magas személyiségeket érint. Ez az ember egyike lesz az újkor leg­nagyobb katonauralkodóinak ! Az az irat, amelyből a fenti szavakat idéztük, bizalmas jellegű beszámolója volt egy idegen hatalom ellenőrének, akit ta­nulni, tanulmányozni és megfigyelni kül­döttek hozzánk s igy őszinteségében nem is kételkedhetünk, de még a most olvasott jellemzés szinte fotográfiája annak a ka­tonai szakközvéleménynek, amely Ferenc Ferdinánd trónörökösről a nagygyakorlat alkalmával kialakult. De ugyanaz a köz­vélemény azt is konstatálhatta, hogy a a magyar és osztrák trón örököse nemcsak

Next