Budapest, 2012. (35. évfolyam)
1. szám január - A borítón: Vidámítás
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXV. évfolyam, 1. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Aradi Péter, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121, telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Vidámítás (2. oldal) A hátsó borítón: Nekem soha nem volt otthonom... (13. oldal) 2012 január BUDAPEST BUDAPEST mindig büszke volt arra, hogy elpusztíthatatlan a kulturális élete. Hogy még 44-ben is rendeztek operaelőadásokat a gettóban, a Goldmark-teremben, s hogy 45-ben, amikor Budán még lőttek, Pesten már lepergett egy film, hogy rongyos színészek szavaltak a szétdúlt színpadokon, és kamarakoncertet adtak az Operaház ruhatárában. A szétvert Budapest irányítói akkor tudták: az újrakezdést és a továbbélést segíti, ha az emberek látják, kenyér, forró leves és gyertya mellett már „telik” művészetre is. Budapesten most látványosan vesztésre áll a kultúra. Ha csak tételesen elsoroljuk, milyen veszteségeket kell elkönyvelnünk ezekben a hetekben, máris rémisztően hoszszúra nyúlik a lista. Fűnyíró vág rendet a színházi költségvetésekben, ami persze még mindig jobb eset, mint amit a Játékszínnek és a Kamaraszínháznak kell elszenvednie: az állam feldobta, a főváros viszont nem kapta el a két játszóhelyet, így aztán bizonyára hamarosan lehúzhatják a rolót. Tíznapos lesz a Tavaszi Fesztivál, elolvad a Fesztiválzenekar támogatása – pedig már 2011-ben is jól mutatta, mennyire szorosra van húzva a nadrágszíj, hogy elmaradt a szokásos nyár eleji Hősök terei koncert. A kerületekben is recseg-ropog minden, a művelődési házak zöme ma már gyakrabban tart akciós ruhavásárt, mint koncertet vagy kiállítást. A kultúra lefaragni való költségvetési tétel lett Budapesten, s mivel az lett az állam szemében is, a folytatást illetően senkinek sem lehetnek illúziói. Tegye fel a kezét, aki még 2011-ből emlékszik egy saját erőből szervezett nagykiállításra, valamilyen emlékezetes rendezvénysorozatra, bármire, amihez az államnak-fővárosnak köze volt, kultúra volt, és maradéktalanul megvalósult... 2012-ben csak annyival lesz rosszabb a helyzet, amennyivel szigorúbb a takarékoskodási kényszer: az állam a múzeumain, könyvtárain, országos játszóhelyein spórol brutálisan, a főváros ugyancsak mindazon, ami a keze ügyébe kerül. A legutóbbi döntés, amellyel Budapest vezetése a Pro Cultura Urbis alapítvány alól is kihúzta a szőnyeget, mindenesetre minden szónál világosabban mutatja, hogy mit sem számítanak a művészeti közösségek, a helyi művelődés műhelyei, a felkarolásra érdemes tehetségek, ha a másik oldalon néhány forintot fogni lehet. Ha nagyon leegyszerűsítjük, a kultúra kétszeresen is fontos szerepet tölt be egy közösség életében: segít őrizni a hagyományait, és ébren tartja a kreativitását, a fejlődéshez elengedhetetlen innovatív képességeit. Ami a hagyományokat illeti, Budapest vezetése már jó néhányszor tanújelét adta, hogy a szemében a tradíció teljességgel alárendelhető a napi politikai érdeknek vagy a személyes indulatoknak. Erről tanúskodott a főváros zászlajának könnyű kézzel való megváltoztatása csakúgy, mint a közterületek erőből átvitt, semmilyen érvet el nem fogadó átnevezgetése. Ugyanezt mutatja az a tény is, hogy hiába küld vészjeleket a városvezetés felé az örökségvédelem gondolatát a mindennapokba átültető, ekképpen a rendszerváltásban is fontos szerepet játszó Budapesti Városvédő Egyesület, pedig fölösleges lutni kipróbálni, nélkülük is működhet-e kipróbált értékeink átmentése a jövőnek. Mert mi van, ha nem? S hogy mi a helyzet az innovációval? Ha más nem, az Új Színház esete jól mutatta, hogy a városvezetés megpróbálja valamiféle konzervatívnak vélt irányba kormányozni Budapest kultúráját. Hiszen ha lehántjuk az ügy minden politikai hátterét, marad a jelző, hogy a főpolgármester „magyar” színházat szeretne a Paulay Ede utcában. A „magyar” viszont önmagában üres jelző, csak akkor értelmezhető, ha valamivel szembeállítjuk: a franciával, orosszal, amerikaival, a kísérletezővel, az avantgárddal vagy a mondénnal akár. Ha ilyen nem, akkor már sejthető, milyen igen: kissé köldöknéző és poros. Ami a költségvetési megszorításból fakadó szegényszaggal kombinálva már pláne nem sok kreatív kibontakozást ígér. A háborúban állítólag hallgatnak a múzsák. Hogy a békeidőről mit mond el ez a mind riasztóbb csend, azt az elkövetkező hónapokban fogjuk csak meglátni. De most, januárban sajnos tényleg nem több reménynél, hogy ezúttal is megrázza magát, s valami csoda révén újra csak bizonyítja erejét ez a szívünknek oly kedves örök túlélő, BUDAPEST