Magyar Új Iskola Egyesület nyilvános jogú leánygimnázium, Budapest, 1942
20 politikai működéséből mindazt, amit csak ábrázolni lehet. Ez eddig a nevelők érdeklődési körébe tartozik és az iskola pedagógiai sikerét jelenti. Amit azonban ezen túlmenően láttunk az iskola célkitűzésében: Széchenyi problémáinak, az immár történelemmé vált nemzetfejlesztő munkának a nemzet társadalmi életfolyamatába való beleillesztése, napjainkig való továbbvezetése, a társadalmi reformmunkának a mai életfeladatok számára való értékesítése, mindez már szociológiai érdekűvé tette az iskola munkáját és megindította azt az elmélkedést, amelyet a címben jelzett kérdésről talál az olvasó. Középosztályunk és szellemi vezetőink a nemzeti önismeretben nagyjában tájékozatlanok maradnak, ami azért alapvető hiba, mert társadalmi állapotaink kritikai ismerete és erkölcsi megítélése a nemzeti önismeret állapotától függ, azon alapszik. Az Új Iskola gimnáziuma mutatott példát arra, hogy az iskola valóban teljesítheti feladatát a társadalmi lelkiismeret felébresztése és kialakítása terén. Örüljünk-e annak, hogy egy leányiskola tette a sikerült kísérletet? Hiszen a férfiak ülnek a nemzet életének irányító polcaira. Talán mégis jobb, hogy a példa a nők köréből jön, hiszen érzület teremtéséről van itt elsősorban szó, erre pedig az érzék erősebb, az indítás helyénvalóbb egy leányiskolában. A nők megértik, hogy a szociális érzék és nemzeti érzület sokszor azonos, sokszor összefonódó akaratmozgatók s egymást mellőzve vagy éppen egymás ellen fordulva elvesztik értéküket.” Parragi György ezt írja: „Olyan ez a kiállítás, mint egy nagy gyűjtőlencse, amely egy álló iskolaév minden sugarát, szellemi munkáját, erőkifejtését összemarkolta, nagy fényképébe kötötte. Széchenyi István volt az a szellemi fókusz, akihez igazodott az elmúlt iskolaév minden ambíciója, szempontja. Széchenyi szemén, aggódó szívén, hangos lelkiismeretén keresztül nézik az Új Iskola növendékei nemcsak Széchenyi korát, hanem a mai magyar életet is. Az Új Iskola nemcsak a Svábhegyről lezúduló friss levegőre tárja fel ablakait, hanem a magyar életnek sokszor zimankós, sokszor füllesztő, tikkasztó légkörére is, hogy az élettel ne mint bonyolult, szinte megoldhatatlannak látszó egyenlet nagy ismeretlenjével kerüljenek szembe először akkor, amikor elhagyják az iskolaépületet. Ennek az ismeretségnek közvetítésére pedig legalkalmasabb Széchenyi szellemalakja, aki megtanít a magyari dolgok helyes látására, reális értékelésére, a problémák kimunkálására. „Egyedül magunkban van a feltámadás” — Széchenyinek ez a mondása uralkodik a kiállításon, mely bátran szembenéz ma is élő problémákkal, amilyen: a földkérdés, szociális problémák, a középosztály felfrissítése. A kiállítás egyben elárulja, hogy milyen viszonyt sző az Új Iskola szelleme a tanuló és a világ, a tanuló és a magyarság között. Szenvedélyes magyarságszeretet sugárzik elő minden képből, agyagmunkából, grafikonokból, adatfeldolgozásból. Széchenyi szellemében keresik a megoldásait a kínzó kérdéseknek. Szívükbe vésték Széchenyi tanítását a kilenc millió magyar jobbágyról, akik szerinte „a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója”. Mindezt bátran kifejtik az Új Iskola növendékei kiállított térképeiken, festményeiken.