II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1891
Vidlich Károly. 1836—1892. Nil sine magno Vita labore dedit mortalibus. Hor. Sat. I. (J. M). Evi értesítőink az újabb időben sűrűn hoznak gyászjelentéseket, rövid 7 év alatt ez a harmadik eset, hogy az értesítő első lapja az intézet és a tanügy egy-egy oszlopának vagy bajnokának kidőltét registrálja. Pusztulunk, veszünk! Hiába, »pallida mors aequo pulsat pede«. . . ! Tetszett a gondviselésnek ismét egyet közülünk elszólítani, még pedig újra azok közül, kik az intézetnek bölcsőjét ringatták. Vidlich Károly, kinek e sorokat baráti kegyelettel szenteljük, a tanári kar mestora volt; 1860-iki márczius 5-étől kezdve 1890 junius végéig szakadatlanul az intézetnek működő rendes tanára volt s igy teljes 30 évet töltött az intézetnek szolgálatában. Ezen hosszú időn át a II. ker. állami reáliskolának, melylyel teljesen összeforrott, összenőtt, rendkívüli szolgálatokat tett, úgy is mint a mathematika, szabadkézi és mértani rajz tanára, valamint a gyakorlati téren mint szakember. E disciplinákba a tanulókat ő vezette be, ő vetette meg náluk az alapot, ő szoktatta őket rendhez, pontossághoz és tiszta, csinos munkához. Ő fegyelmezte őket, a mennyiben igazgatói rendesen a harmadik osztály főnökségével bízták meg, mely nemcsak a legnépesebb, de egyszersmind a legrakonczátlanabb is szokott lenni, miután két különböző nyájból verődik össze; ezeknek megtörése, fegyelmezése és rendhez szoktatása az ő feladata volt, mert Violich a mellett, hogy fegyelem dolgában katonásan szigorú volt, még egy hathatós fegyelmi eszközzel rendelkezett, elpusztíthatatlan tüdővel és ritka szentori hanggal, mely a tömeg zsivaját és lármáját túlkiáltotta. De a mily szigorú volt a rend és fegyelem föntartásában, éppen oly igazságos, méltányos, humánusan gondolkozó és ítélő biró és tanár volt, ki tanítványait atyailag útbaigazította, biztatta, buzdította, támogatta és igazán szerette; betegségében is, mikor már ki nem mehetett, hanem csak ablakából nézte a tanulók elvonulását, ha az ő osztálya vonult el, örömtől sugárzó arccal kiáltott föl »Itt jönnek az én fiaim !«