II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1921
Dr. Jánosi Béla 1857-1921
4 iparművészeti cikkeivel, Kohaut Rezső természetrajzi dolgozataival, Fésűs György jogakadémiai igazgató, jogtudományi műveivel, K. Jónás Ödön műegyetemi tanár, technikai munkáival, Kherndl Antal műegyetemi tanár, grafosztatikai és hídépítési munkáival, Kürschák József műegyetemi tanár, matematikai műveivel, Kisfaludi Lipthay Sándor műegyetemi tanár, vasútépítéstani műveivel, Maurer János a tornázás története és elméletéről írt munkáival, Ripka Ferenc a budapesti gázgyár igazgatója, különbözőkörű tanulmányaival, Schmidt Jenő egyetemi m. tanár, magyar és német nyelven írt filozófiai könyveivel, Straub Sándor elektrotechnikai műveivel, Suppán Vilmos a Kereskedelmi Akadémia igazgatója, pedagógiai tanulmányaival, Tellyesniczky Kálmán egyetemi tanár, az anatómia és histológia köréből való munkáival, Thienemann Tivadar egyetemi tanár, német nyelv és irodalomtörténeti kutatásaival, Vangel Jenő egyetemi tanár, természetrajzi vizsgálódásaival. A képzőművészetekben kiváló munkásságot fejtettek ki: Balázs Ernő, Hauszmann Alajos, Tőry Emil, Zielinszki Szilárd műépítészek, Csizik Gyula iparművész, Csók István, Feszty Árpád, Kimnach László, Löschinger Hugó, Mihalik Dániel, Nádler Róbert, Tölgyessy Artur, Wágner Géza festőművészek. Iskolánk az 1921/22. iskolai évben fennállásának 67. évét töltötte be. Dr. Jánosi Béla 1857—1921. Nagy-Magyarország kimagasló alakjai egymásután költöznek el az élők sorából. Mintha az ő fényhez és dicsőséghez szokott szemeik nem bírnák ki a széttagolt, nyomorúságban vergődő, szerencsétlen ország küzködésének a látását. Iskolánk is évről-évre elveszít egyet kiváló neves tanárai közül. A múlt évben Jánosi Bélának kellett fájdalmas Isten-hozzádot mondani. Jánosi Béla nemcsak iskolánknak, de az egész magyar középiskolai tanárságnak büszkesége, dísze és elismert mintaképe volt. Élete virágzó korát abban az időben élte le, amikor még boldogság és dicsőség volt magyarnak lenni. Ki gondolta volna akkor, hogy az ezeréves Magyarország még ebben a generációban összeomlik! Csak néhány érzékeny lélek, vagy bölcs ember láthatta, hogy az erős tölgy gyökereit hogyan rágják lassan az őrlő férgek. Igen! Magyarország a XIX. század második felében nagy volt területében, anyagi és szellemi virágzásában, mert voltak még nagy jellemei, akik méltó örökösei lettek a 40-es és 80-as évek ragyogó, nagy szellemeinek. Közéjük tartozott Jánosi Béla is . . . Milyen erős fájdalom nyílalhat keresztül lelkünkön, ha láttuk a múltat és látjuk a jelent? Mintha csak a mostani időkre alkalmazta volna Jókai a „Bárdi család“ c. novellája elé írt bevezetését: „Édes szép hazám, drága szép paradicsom kertem! Mivé lettél? Mi lett belőled? Vagy ne láttalak volna valaha olyan szépnek, vagy ne látnálak most annyira elpusztulva!“ . .. Fájdalom, ha széttekintünk a darabokra vágott országban, mindenütt az anyagi és erkölcsi pusztulás romjai meredeznek felénk. ... És vájjon lesz-e valaha feltámadás? Igen, lesz! De előbb az erkölcsi újjászületésnek kell végbemenni. De miért is kellett mindezeket elmondani ? Azért, mert Jánosi Béla élete kapcsolatban van a magyar nemzet sorsával, halála a magyar nemzet tragédiájával. Sőt mondhatjuk, hogy nemcsak a Jánosi Béláé, de a magyar tanárságé és a magyar kultúráé is, mert a nemzet bukásával ez is lehanyatlott. Jánosi Béla méltó utóda volt dicső elődeinek. Művelte a tudományt magáért a tudományért és művelte hazájáért és a magyar faj dicsőségéért. Művelte önzetlenül, anyagi előnyökről, fényes karrierről lemondva, tiszta, nemes idealizmussal. Talán ezért is emelkedett tudományában olyan magas színvonalra s ezért foglalkozott azzal a tudománnyal, amely a legtöbb ismeretet, a legkiválóbb ítélőképességet és a legfinomabb művészi, sőt költői érzéket kíván. Az aesthetikával, főként pedig az aesthetika történetével hazánkban ő foglalkozott legbehatóbban és legalaposabban. Még alig volt 33 éves, amikor a tudományos Akadémia megjutalmazta. „A görögök aesthetikája“ c. művét 1891-ben , „Az újkori aesthetika története Kantig“ c. műve pedig 1897-ben nyerte el a Gorove-díjat. Bírálói azt mondják, hogy „oly munkát nyújtott be, mely filozófiai tanulmányainkban hasznos szolgálatot van hivatva tenni s tudó-