Budapesti Hiradó, 1847. január-június (517-617. szám)

1847-02-26 / 549. szám

*1 Péntek Előfizethetni helyben* kiadóhivatalban, hatvani u­­­­ozai­l­orváth-házban 183ik szám alatt földszint és minden királyi postah­atalnál. — Az ausztriai birodalomba s külföldre menendő példányokat csak a bécsi császári posta­hivatalnál rendeltethetnek meg. Ezen lapok minden héten négyszer, n. m. kedden, csütör­tökön, pént. és vasáru.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Buda­pesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán bo­rítékban 6 ft. ez. p. A hirdetmé­nyek minden apróbelüs hasáb­­soráért 5 (pf) ez. kr. fizettetik TARTALOM, Magyarország és Erdély. Helyzetünk­el a re­formok XV. — Éther. Megyék és kerületek: Közgyűlés Jász­kunságban. Zágrábmegye körlevele a turopolyai ügyben (vége.) Pest­­ megye pártfogása alatti első hazai takarékpénztár. Magyar gazd. egyesü­let. Gróf Zay Károly nyilatkozata a pesti színházak ügyében A pest-váczi vasút­vonalon febr. 15—21 kéig utazott személyek száma. Külföld. Nagybritannia. Francziaország. Hivatalos és magánhirdetések. Loteria­­házások. Nemzeti színházi játékrend. Gabonaár. Státuspapírok és rész­vények árkelete. Dunavízállás. IRODALOM és TUDOMÁNY. Kritikai szemle. (Adatott és nem adatott drámák januárban. Férjszeliditő. — Csikós. — Tigris és hgéna.) MGYARORSZÁG és ERDÉLY. 300 (Helyzetünk ’s a reformok. XV. Jan. isén.'­ Miután, úgy hiszem, elég bőven, sőt tán feleslegesen is megmu­­­tattam, hogy helyzetünk mind szomszédunk irányában elég biz­tos, mind úrbéri viszonyunkat tekintve elég megnyugtató *) ’s nem hogy hevenyészett rendszabályokra — minőket ollykor a szükség parancsolhat ’s csak az is igazolhat — szolgáltatna okot, de épen azt kívánja, hogy reformjainkban illő óva­tossággal haladjunk előre,— az a kérdés: miért kellene kibontakoznunk úrbéri viszonyainkból (egy­­sze­rre) országosan — azaz : a status financzialis köz­bejárása által—orsz­ágszerte általánosan? —és miért volna „irtózatos magyar nemes,a ki e vélemény­ben, melly a postulansok által még sehogy sincs motiválva, osztozni nem találna ? A legtalálóbb feleletet erre, már ez­előtt több mint fé­l századdal, az Assemblée Constituante egyik montagnar­d-ja Rabaud de St. Etienne adta meg következő hathatós szavaiban , mellyek a gyülekezet politi­kai eljárásának alapelveit foglalták magukban: „Francziaor­­szágban, úgymond, minden nemei az intézeteknek csak a nép boldogtalanságát mozdítják elő ; hogy a nép boldog le­gyen, újjá kell őt teremteni, eszméit megváltoztatni, tör­vényeit megváltoztatni, erkölcseit megváltoztatni, a dolgokat megváltoztatni, a szókat megváltoztatni .... mindent le­rontani, igen, mindent le kell rontani, mert minden újra építeni való !“ Mire Burke ezt jegyezte meg: „Azon embert, ki igy szólott, egy gyülekezet választotta elnökévé, melly nem bolondok házában ülésezett, ’s mellynek tagjai elég vakmerők voltak, magokat eszes valóknak adni ki! Sőt ami több , e beszéd, mind azoknak beszéde, kik a nemzeti gyű­lésben és kívüle, Francziaországot e pillanatban igazgatják (és tegyük hozzá : boldoggá akarják tenni !“1. Meg kell val­lanunk , hogy ha a montagnard reformi elvei erősek voltak és olly gyökeresek , minél gyökeresebbek már nem lehettek , bir a kritika is agyonverő volt. ’S pedig a mon­tagnard elveiben elég világos logika volt ’s alkalmasint Bur­*) .Magyarország állapota nem roszabb még mint máskor volt, 's ha nincs ok örömre, arra sincs, minél fogva kétségbe kellene esnünk“ Így szól a P. Hírlapnak egyik, ha nem csalatko­zunk , közelebbről a szomszédban kirándulásokat tett dolgozó társa (1. P. H. 807d. szám.) be sem emelte volna rá herkulesi bunkóját, ha amaz egyet­len egy dologban nem hibázott volna: ő t.i. ’s vele az egész „hegy“ mind­ezen szörnyű, több emberkorra, sőt száza­dokra szóló változásokat, egyetlen ülés alatt, néhány üres formula kimondásával képzelték és akarták valósítani. Hogy ne háborodott volna fel Burke józan esze, illyen hatalomra jutott őrültség miatt, mellynek minden kicsapongásai úgy, a mint ő előrelátta, teljesedtek be...? A mint a montagnard beszélt, épen úgy gondolkodnak nálunk némellyek ’s épen olly könnyűséggel vélik a refor­mokat végrehajthatni: csak egy egyszerű, általános és kény­szerítő rendszabály, melly egyformán szóljon egy terjedel­mes ország valamennyi, mindannyi­ sajátságu vidékeinek, mindannyi fajú, műveltségű, erkölcseiben és szokásaiban , mint vagyoni állapotában és gazdálkodási módjában mind­annyi különféleségü népességeinek; -­­ kell-e ennél több, hogy az egész mindjárt azon uniformitást öltse magára, melly a hóbortos képzelődésben mint a boldogság typusza ka­landoz ?.. . „Az úrbéri viszonyok gyűlöletességet tápláló kötelékeit el kell szaggatnunk országszerte !“ Így hangzik az akarat, montagnard-flylban. „Igen deg felelhet erre a bánsági ’s a hon számos vidékein lakó paraszt,­­ én nagyon meg vagyok elégedve helyzetemmel; szolgálatom csekély, a pénz drága ’s igen jól lehet forgatni; telkemmel úgy bánhatom mint tu­lajdonommal ; földesuram védelmez ’s mikor pénz dolgában megszorul, hozzám folyamodik: mi okom volna elszaggatni e barátságos ’s egyátaljában semmit sem nyügző köteléket? majd meglátom, ha alkalmatlan lesz, akkor megoldjuk szé­pen , barátságosan.“ — „Én, mond a szatmármegyei és sok más vidéki sváb, olly kevés szolgálattal tartozom ’s olly jó egyetértésben állok földesurammal — ’s különben is sváb létemre annyira szükségét érzem, valakihez ragasz­kodni , hogy földesuramtól megválni épen semmi kedvem nincs, ’s attól is félek, hogyha tőle elszakasztanának, az eddigi egy helyett, talán igen sok úrral lenne ezután dol­gom“ — mihez az alföldi paraszt-városi biró azt adja : „hit­vány jószág a mellyiknek ura nincs *), az a csekély szolgá­lat, mellyel most tartozom, nincs nagy terhemre , vagy: a taksát, mit most fizetek , csak kikentem, de azt a váltságdíjt, az olcsóság ’sat, ’sat. miatt, még most nem tudom, hogyan kereshetném meg, eszközöljétek inkább, hogy telkemmel szabadabban rendelkezhessen), az által hogy földesuramnak semmi szín alatt se legyen szabad engemet belőle kimozdí­tani, így könnyebben kaphatok rá kölcsönt, jobban is igyek­szem művelni, mint háboríthatlan, szeretett tulajdonomat s reményiem, inkább lesz módom majd örökváltsági dijamat is lefizetnem ’stb.“ — A magyar paraszt ezen bölcs reflexiói­nak végét a tót és oláh vidékek zűrzavaros zúgása fojtaná el, miből ennyi értelmet mégis ki lehetne venni: „uram , nagy­­ságos reformer uram, isten áldjon meg téged, ki megváltot­t) Históriai­­tál minket a robottól, a hajdútól és botjától! Dínom dánom liz én már többé senki földét nem szántom , — vígan élek, korcsmába járok, pálinkázok, pipázok, zsukát járok ’stb! Eddig is, mond az oláh, csak igy tettem én, ha robotomat leróttam ’s kukoriczámat megkapáltam. — Másnak dolgozni? inkább heverek. Váltságom dijának úgy is lerójja felényit az ország (azaz: a földesur önmagának a hetilapi „akarat“ szerint) a többit „isten fizesse meg!“ Honnan is tudnám meg­fizetni én, a legjobb akarattal is ? A „domin“ reformer az­zal kecsegtet, hogy ezt a dirt csupa napszámból is kikere­sem ; de én napszámra járni nem szeretek ’s aztán ha akar­nék is,­­ kellek-e ? A földesúr örvend, csakhogy megme­nekülhetett robotomtól ’s inkább tiz mérföldnyire keres sváb, magyar vagy tót napszámost mintsem rám szoruljon,— vagy — a mi leghihetőbb — néhány izmos béressel ’s erős igás­­fogattal dolgának nagyát elvégzi ’s én az esztendő jobb ré­szét átheverhetem. Ha csakugyan mégis fizetnem kell, inkább adok még egy napot a roboton felül — hisz mit ér az én napom? ’stb.-------Mindezekre szemöldökét ránézbaszedve fogja morogni a „h­e­gyi“ reformer: „ördög vigye pe­­csovics országát! ez még boldog sem akar lenni egy­szerre.“ A fiatal reformer pedig fel fog sóhajtani: „a n­é­p­­nek mai kirívó kisk­o­rúsága ’s abból szár­mazó részvétlensége mellett csaknem min­den magasabb intézkedés vanitatum vani­­tas!“ —­ogy van tisztelt kortársak ! A népet boldoggá tenni akarata ellen, nem lehet, a­ki ezt próbálja, épen olly zsarnok, mint a­ki vasra veri. Hogy a nép idejével, munkájával gyümölcsöző capitalis­­ként tudjon bánni, arra szokni és tanulnia kell becsülni az időt, sikeresbíteni, azaz, értelmesbíteni a munkát, takaré­koskodni annak gyümölcseivel, vagy más szókkal: szüksé­gesnek szaporodni és jólétreli fogalmainak kell emelkedni, hogy szabadon rendelkezhessék a tulajdonnal, ki kell nőni kiskorúságából, különben legelső lépésével visszaél vele, hogy a jót, mivel kínálják, jótéteményként fogadja, ismer­nie, óhajtania és szükségét éreznie kell. — Különben visz­­szautasitja vagy épen tehernek tekinti. — A­mit Galicziában most készülnek végrehajtani, már József császár próbálta volt meg, de a nép még annyira éretlen volt azon csekély szabadsághoz is, hogy a császár csakhamar kénytelen volt mindent a régi lábra állítani vissza. — Hazánkban is meg­történt , hogy a földesúr által úrbéreseinek ajánlott örök­­váltságot a svábok és magyarok elfogadták, de a velük együtt lakó oláhok visszautasították. Tehát csak ott istenhozta az úrbéri megváltás, a­hol a népnek mind fejlettebb szükségei, mind fejlettebb vagyo­­nossága és értelmessége azt kívánatossá és hasznossá teszik, minden egyszerres és általános kényszerítés, annyi mint kontárkodás. Irodalom és Tudomány. KRITIKAI SZEMLE. ADATOTT ÉS NEM ADATOTT DRÁMÁK JANUÁRBAN. (Férjsieliditő. — Csikós. — Tigris és hyéna.) A mi kritikánk egy lágyszívű dada ; — mindig egy darab fczukrot vesz szájába , ha a haza­i művészetről szól; igyekszik minden szavát megédesíteni; lelkesült phrasisokban simogat; a hibákat szeretet palástjával takargatja; a fogyatkozásokat a nem­zetiség rovására rója,’s ezért lelkesülten beszél e fogyat­kozások felöl ,­­s kikerül minden igazságot — mert az igazság gyűlölettel jár. Pedig mi ol­yan békeszeretők vagyunk!... Alig mondanak el valahol olly sok, olly bámulatosan sok valót­lanságot, mint a mi kritikáinkban. Ennek oka az, mert mi a mű­vészetet és tudományokat messziről sem tartjuk olly hasznosak­nak , mint tartoznánk; mert mi mint tömeg az értelemtől nem kérünk tanácsot, és zenét, festészetet és költé­szetet könnyen nélkülözhető dolgoknak, kénykedv-alkotta játékszereknek tekintünk, mik csupán időtöltésre valók. Ha egy kissé többet lapozgatnánk a történetek­­ könyveiben, ha ollykor egy egy pillanatot vetnénk a műveltség hajnalderűje felé , ott a kétes fényben számos bimbózó virágot vennék észre a művészeteknek, — virágokat, mellyek magok mámorító illa­taikkal szelidebb ösztönöket ébresztenek az emberben, nyers ér­zékeit megszelídítek, őt békesbbé — e­m­b­e­r­i­b­b­é tevék. Ama mese Orpheuszról, ki dalával vadakat szelidíte meg és csalt magához, sziklák és fákat vonzott maga köré, a folyamok futá­sát és a szél rohanását föltartóztatá­a tele csodálatos igaz­sággal, csak tudjuk a mesést helyesen magyarázni Orpheusz a művészet képviselője , mindazon csodákat valósággal végrehaj­­tó , vadon élő állatokat emberekké tön, megtanitá őket kövek és fákat kunyhókká és palotákká változtatni, leigáztatá velök a rohanó szelet, és önkényük rabjává létété, erős kormány­lapá­tokkal meghódíttatá a vizek folyását. . . Művészet vezető az embert lépésről lépésre az aljabb nemű elvektől ama legmagasbaki­g, mellyek magasztos érett­­ségökben szív és szellemre egyiránt hatnak, szívet és szellemet egyiránt nemesítnek, lelkesítnek, magasítnak. Úgy kell a művé­szetet tekintenünk, mint az emberek első tanítóját, mint varázs­teljes csiráját minden műveltségnek, mint ős törzsét min­den humanitásnak , melly ágai, levelei és virágiul az egész em­beri tudás gazdag koronáját emeli. Ha ez így van, akkor gon­dosan óvnunk is kell e törzsöket az aljas érzékiség, barbar nyer­seség viharaitól, mert ha az ős törzs meg van támadva, annak ágai virágokat nem nyithatnak. Legkérlelhetlenebbül kell pedig irtanunk a veszélyes férget azon művészetből, melly legközvetlenebb é s elevenebben hat az egyetemes nép­re, melly mintegy körítvényül zár magába minden egyéb művészetet, melly úgyszólván a civilisatio góczát képezi, melly bennünket hősök és pályákká, szelíd polgárok és vérengző lázadókká , angyalok és ördögökké egyenlő hatalom­mal , egyenlő varázszsal átalkotni képes. Ki nem lapozott vagy egyszer Polybiusban, ’s ki nem ismeri ennek elbeszélését az arkádiak nyájas erkölcse, 's a cy­­náthiek vadon rablókéjéről. Mig az elsők békés és szeretetteljes életet éltenek hazájok vadon zigzugai, sziklás hegy­völgyeiben , a cynáthiek megvetett rablónép valának, minden szörnyzett és gyalázatosságra képesek — vadak, kegyetlenek, gyilkosok, zablátlanok és elfajultak egyszersmind. És ha megmondjuk az alapot, mellyet Polybius e különbség okául fölhoz, egy némelly olvasó tán mosolyogni fog , de mosolygása el fog tűnni, mély komolyság foglalandja el annak helyét, és keblét ájtal magya­­rázhatlan érzelme töltendi el. Polybius a zeneművészetet adja e különbség okául. Az árkádiak isteneik és hőseik tiszteletére szánt hymnuszok és dalokra szokták oktatni gyermekeiket, évenként nyilvános színhelyeken összegyűltek , egymással versenygve tánczol­nak a fuvola hangjainál, sőt még fegyvergyakorlataik is havezjátékaikat is zeneszónál tartották — és mindezt azon elvből, hogy erkölcsüket finomítsák, kedélyüket ne­mesítsék. A siker a legkedvezőbb volt, és a cynáthiek elfajult­­­sága, kik a művészeteknek magok közé utat nyitni vonakodtak , még inkább megerősítő az árkádiakat hitükben, melly a közbé­két , az uralkodó egyességet, kedélyek szelídségét, jó iránti ma­­gasbult fogékonyságukat csupán a művészetekhezi azon hatalmas szeretetnek tulajdonítá, mellyet nemcsak föntartani, hanem mind­inkább kiművelni igyekvőnek. . . Sokkal hatalmasb, villámsugárként gyűjtóbb a drámai köl­tészet a néprel visz hatásában. A dráma a legmagasb műélvet képes nyújtani, mert egész lényünket elfoglalja; érzék és szellem egyenlő erővel vétetnek igénybe;­­ az érzelemvilág végtelen, mélyjelentésű lelke itt neki megfelelő lelket kap; az érzelmek minden magaslata, mélylete és oldala vissza­­adathatik, hogy az egy­e­t­em­e­s lélekerők szabad, ösz­­hangzatos játéka testi szemeink elé állittassék.­­ De ezen után a legnagyobb romlottság is eszközöltethetik a nép között, mert sehol sem sikerül a költőnek olly könnyen és gyorsan az el­fajulás, aljasodás és elvadonulás mérgét hinteni a tömeg közé, mint a dráma segélyével a színpadról. Igyekezzék csak mester­kélt hatások által egyoldalúlag hatni a tömeg érzékeire, és nem sokára a művészeti magast­ — a szellemi iránti min­den érzetet ellankaszt, vagy épen megdermeszt hallgatóiban. A drámai művészet képes nemcsak a lelkesedés szárnyain égig emelkedni, és onnan a szépség eszményét lehozni, hogy azt a halandó legmagasb élve­­s nemesítésére fordítsa , hanem az iz­­léshiány és aljasság súlyai által az érzéki pokol undok mocsá­réba is alásülyedni, hogy onnan a nyomorúan utálatost és a ki­csapongások minden nemeit fölidézze, hogy egy egész országot, egy egész nemzedéket a bánkedv ocsmány mérgével megrontson. Éi Angol-, Német-és Francziaország drámai irodalmának történetét csak valamennyire is ismeri, ezen állításunkat tálon túl igaznak fogja találni. Az tudni fogja, minő részt ven az angol vígjáték , melly főleg II. Károly kéjüző udvarának rajzai­val foglalkodott, az angol dandyk elerkölcstelenitésében; — tudni fogja, mennyire megrontá az ízlést Németországban Kotzebue érzelgős főzeményeivel; — tudni fogja, mennyire lealacsonyító már régóta a Nestroy-féle bohózatok viszhatása a bécsi népre , mikép némellyik fashionable ugyancsak erőködik a pórias ,Hausknecht­­­et vagy utczagyerkőczös uracsot majmozni; a legnyiltértelműbb, legszemtelenebb szójátékon töri fejét, csupán azért, mert a wi­­ttelgetésnek ezen szemtelen nemét és módját, ezen minden er­­kölcsiséget gúnyoló póriasság teljes nyomorúságát a színházban a tömegtől gyakran megtapsoltatni és nevettetni hallá. — Végre Francziaországban a színpad nem ritkán fordítá a legfelsőbbet legalsóbbá, a vallás iránti tiszteletet te­temesen csökkenté, az erkölcsiségen számos sebet ejtett, és a vaudeville sokkal inkább oka a társaság elfajultságának, mint a házassági kegyetlen rendszabály, mint némelly franczia költő ve­lünk elhitetni szeretné. A kéjüző erkölcstelenség a színpadról lassan kint minden osztályt megmérgezett, és némelly párisi ,cocu‘ egészen máshol keresi szerencsétlensége okát, ’s nőcskéje sok­kal hivebb maradandót­ hozzá, ha ritkábban látogattatá volna vele a theatre a­m­b­i­g­u - comique-ot, a házi életébeni tragoe­­dia egyenes okát. Már mondom korábbi czikkeim egyikében , hogy az anyater­mészet ízléssel nem igen gazdagon látott el bennünket, mikép tehát vigyáznunk kell, hogy ezen deficitet az erkölcsiség töké­­lyes banquerottjává sülyedni ne engedjük, hanem a hiányzót, mennyire lehet, pótolni igyekezzünk ; hogy e szerint költőink­nek a tárgy választásában és az ut és mód meghatározásában, mi­szerint azt földolgozhatják , mindig bölcs megfontolással kellene eljárniok — az magától értetik. (Folyt. köv.) *) P. Hirlap 759. sz.

Next