Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1892-01-14 / 14. szám
Budapest, BS2. xn. évfolyam 14. sz. Csütörtök, január 14. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 0 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 56 kr., egy hóra 1 frt 36 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Három egyszerre. Budapest, jan. 13. (bp.) Szinte feltűnő volt már, hogy a kormány tagjai mily örömest felejtkeznek meg a saját mandátumukról, mely nélkül a képviselőházban csupán szólásjoggal bírnának, szavazattal pedig nem. A kabinetnek rendszerint csak egy tagja marad ki szándékosan a képviselők sorából, egy mágnás miniszter, kinek tiszte a főrendiházban ott lenni minden ülésen és szavazáskor elül járni példával, a kormány álláspontjához képest. Ezt a tisztet 1867 óta egy ideig Bestetich György gróf, majd Wenckheim Béla báró töltötte be, aztán Orczy Béla br. kapta örökségül. Ma Csáky Albin gróf az a miniszter, kinek képviselői mandátum nem kell. Többi kollégái azonban orsz. képviselők és politikai állásuk megrokkanna, tekintélyükön csorba esnék, ha választáskor nem kapnának kerületet Ez az oka, hogy most eszükbe jutnak a választók, kikre öt éven át nem igen volt gondjuk, — keresik a polgársággal az érintkezést, melyet éveken keresztül nem éreztek kívánatosnak, — szép, választékos hangon, érzékenyen, megindultan fordulnak a szuverén nép felé, melyet eddig arra se tartottak érdemesnek, hogy a közélet eseményeiről az országgyűlés alatt legalább egy beszámoló beszéd formájában tájékoztassák. Most aztán egyszerre három miniszter járul saját kerületében a nagy nyilvánosság elé, mintha összebeszéltek volna. Számáry dr. miniszterelnök ugyanaznap fogadja a temesvári kormánypárt mandátumkínáló küldöttségét, melyen Fejérváry b. a budaiaknak ad alkotmányos légyottot a Horvát-kert mögötti tornacsarnokban és Szilágyi Dezső a pozsonyi gyorsvonatra ül, hogy másnap egy választói gyűlésen a nemzeti pártot — saját szójárása szerint — felnégyelje, kerékbe törje, nyársra húzza. Minisztereink e mozgolódását méltán követtük érdeklődő figyelemmel, mert fontos nyilatkozatokat, az országgyűlés idő előtt feloszlásának politikai szükségéről hatalmas bizonyítékokat, az új ötéves törvényhozási ciklus munkaprogrammjáról a nemzet lelkiismereté- hez szóló s akaratát meggyőző irányeszméket vártunk tőlük. A három miniszteri beszéd elolvasása teljessé tette csalódásunkat. Szápáry grófnak még megvan az a mentsége, hogy a küldöttség elfogadásakor nem mondhatott nagyobb politikai beszédet, — ezt tán fentartja magának a temesvári programmadás nagy napjára s akkor tán túllép amaz általános, mire sem kötelező frazeológia határain, melyek közt most kényelmesen helyezkedett el. Fölteszszük a kormányelnökről is, Temesvár városáról is, hogy az olyan általános jelszavakkal, milyen az „anyagi érdekek fejlesztése“, az „ipar gondozása“, „hitelügyünk s a valuta rendezése“ vagy a „közigazgatási reform létesítése“, s nem tekintik kimerítettnek egy felelős kormány abbeli kötelességét, hogy számot adjon szándékairól, midőn azok valósítására a nemzet bizalmát kéri. Az általános szólásmódok egy végrehajtandó akció előestéjén kevesebbet érnek a semminél : a nemzet azon már rég túl van, hogy anyagi érdekeinket, iparunkat gondozni, a közigazgatást reformálni, a valutát rendezni kell. Nem képzelhető kormány, mely ezeket megtenni nem akarná. Nem a szándék létezése teszi ki a kormányképességet s provokál bizalmat, hanem a valósítás módja s a személyes képességek. Amarról a miniszteri beszédek mélyen hallgatnak s ezzel a választói diskusszió folyását a tárgyiasság medréből kizárják s a személyes képességek szubjektív mérlegelésére, a politikai bizalom kérdését a személyeskedés terére utalják. Ezzel a választási harcnak valóban áldatlan jelleget adtak s az uj országgyűlésre is előre bélyeget nyomtak. Milyen szellem vonulhat be a választások után a képviselőházba, midőn pl. a miniszterelnök bűnnek bélyegzi az ellenzéki politika koalícióját ugyanakkor, mikor a kormány en gros üzletet köt a nemzetiségi szavazatok megnyerésére az oláhokkal, tótokkal, a rácokkal és a szászokkal ; vagy midőn a honvédminiszter hetykén jelenti ki Budán, hogy az ellenzéki pártok közül A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Judicné. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A kis Judicnét, aki csütörtökön este kezdi meg vendégjátékát a népszínházban és pénteken este már búcsút is vesz tőlünk, odaaza Párisban a pajzánság istenasszonyának szokták mondani. És találóbb szóval nem is jellemezhetnék művészetét. Ez a fürge aszszonyka megtestesülése a pajzánságnak s talán éppen azért ünnepük oly nagyon a párisiak, mert uralkodó vonása a lehető legritkább a franciák közt. A francia eleven, szikrázó elméjű, túlzott, csapongó kedvű. De az a finomabb humor, amit pajzánságnak mondunk, mely pajkosan néz és csak mosolyog, de nem nevet, az teljesen hiányzik belőle. Ne vegye senki lovagiatlan dolognak — hisz a diva nagy tehetségének hódolunk vele — ha megmondjuk, hogy ő már évtizedek óta egyik nevezetessége a Szajna partján levő világvárosnak. Aki Parisba megy, annak látnia kell Judienét, épp úgy, mint Sarah Bernhardtot, a Louvret, az invalidusok palotáját, a Notre- Dame-ot, az Eiffel tornyát. Pedig Judiené csak egy kis szubrett. A diva egy kávésné leánya. Damiens mamának a Variétés-színház épületében volt a kis kávéháza. Természetes, hogy művészek odúja volt. A színház kicsinyei és nagyjai füsttől nehéz levegőjében töltötték üres idejöket, itt fecsegtek, kacagtak, itt fogyasztottak kávéjukat, abszintjöket, itt sakkoztak, dominóztak, itt ütötték a tric-trac-ot. És másról nem folyt a beszéd, csak a színházról, a direktort szidták, az új darabot apróra szedték, a szerzőt kicsinyelték, vagy elismerték, már ahogy megérdemelte, a kulisszatitkokat illő komolysággal pertraktálták, a világ legkomolyabb dolgait pedig semmibe sem vették. A Damiens mama kávéházába a színpad levegője lopta be magát s nem csoda, hogy a kis Anna is részeg lett tőle. Színésznő akart lenni ő is, a kávéház vendégei pedig csak megerősítették elhatározásában, mert tehetsége az kétségtelenül volt Annácskának, annak a szöghajú pikáns kis teremtésnek, aki nagy, szelíden néző szemeivel, édes mosolygásával és arcának elragadó gödröcskéjével meghódította mindnyájukat. De Párisban nem könnyű az út, mely a színpadra vezet. A kis Dumiens leány is szomorúan tapasztalta ezt, bárhogyan pártolták is a mamája vendégei. Be kellett érnie a café chantant-ok apró színpadával. De ott aztán nagy hírre kelt hamarjában. 1870-ben meghallgatta egyszer Offenbach az Eldorado-ban és pár nap múlva szerződéssel kínálta meg a Gallé-színház számára. A Bei Carotte premierjén a kis Annának minden vágya beteljesedett. Színházban, valóságos színházban léphetett föl, nagy szerepet adott és játszva meghódította a kényes ízlésű párisi közönséget. Nem sok idő telt belé s az operetté királynőjének mondogatták. Sokáig uralkodott egyedül a vidám múzsák birodalmában, de egyszer csak veszedelmes versenytársa akadt az elragadó Theo asszony személyében, akinek szintén Offenbach volt a fölfedezője. Juditné ekkor búcsút mondott az operettnek és átköltözött a Variétés-színházba, ahol egyszer dobogó szívvel húzódott meg a kulisszák mögött és lángoló pillantásokkal figyelt a szép és akkor híres Mile Schneider játékára. Ennek a művésznőnek lépett most örökébe és a párisiak csakhamar meggyőződtek róla, hogy a folyó beszéddel is csak oly mesteri módra bánik, mint az énekkel. Juditné olyan világhírű lett, mint Sarah Bernhardt ; neki is két világrész hullatja aranyait az erszényébe. Ismerik őt egész Európában, az atlanti tengertől Szentpétervárig, Stockholmtól Bukarestig és Konstantinápolyig s a dollárok hazája is nem egyszer rakta adóját a lábaihoz. A párisi lapok olykor erősen meg-megütik mellette a reklám dobját, pedig Judicnénak nincs erre szüksége. Mikor első amerikai útjára készült, a párisi nők hetekig nem beszéltek egyébről, mint azokról a fényesű toilettekről, melyeket nagy körútjára csinálta tott. Beszélték, hogy egyik ruhájára szakasztottan olyan mesésfényű uszályt csináltatott, mint amilyent az orosz cárnő viselt egyik udvari estéjén. Egy másik ruhájáról azt mondták, hogy száz hímzőnő négy hónapig dolgozott a hímzésein — dicsőségére a gerolsteini nagyhercegnőnek, aki ebben a tündérruhában lép majd a yankeek szeme elé. Juditné túl van már a Balzac hősnőinek korán. De ámbár negyven éves és — minek tagadjuk — el is hízott egy kissé, a színpadon Mai számunk 16 oldal.