Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1892-01-14 / 14. szám

Budapest, BS2. xn. évfolyam 14. sz. Csütörtök, január 14. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 0 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 56 kr., egy hóra 1 frt 36 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztős­ég és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16.­­ Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Három egyszerre. Budapest, jan. 13. (bp.) Szinte feltűnő volt már, hogy a kormány tagjai mily örömest felejt­keznek meg a saját mandátumukról, mely nélkül a képviselőházban csupán szólás­joggal bírnának, szavazattal pe­dig nem. A kabinetnek rendszerint csak egy tagja marad ki szándékosan a kép­viselők sorából, egy mágnás­ miniszter, kinek tiszte a főrendiházban ott lenni minden ülésen és szavazáskor elül járni példával, a kormány álláspontjához ké­pest. Ezt a tisztet 1867 óta egy ideig Bestetich György gróf, majd Wenck­­heim Béla báró töltötte be,­­ aztán Orczy Béla br. kapta örökségül. Ma Csáky Albin gróf az a miniszter, kinek képviselői mandátum nem kell. Többi kollégái azonban orsz. képviselők és politikai állásuk megrokkanna, tekinté­lyükön csorba esnék, ha választáskor nem kapnának kerületet Ez az oka, hogy most eszükbe jutnak a választók, kikre öt éven át nem igen volt gond­juk, — keresik a polgársággal az érint­kezést, melyet éveken keresztül nem éreztek kívánatosnak, — szép, válasz­tékos hangon, érzékenyen, megindultan fordulnak a szuverén nép felé, melyet eddig arra se tartottak érdemesnek, hogy a közélet eseményeiről az ország­­gyűlés alatt legalább egy beszámoló beszéd formájában tájékoztassák. Most aztán egyszerre három mi­niszter járul saját kerületében a nagy nyilvánosság elé, mintha összebeszéltek volna. Szám­áry dr. miniszterelnök ugyanaz­nap fogadja a temesvári kormánypárt mandátum­kínáló küldöttségét, melyen Fejérváry b. a budaiaknak ad alkotmá­nyos légyottot a Horvát-kert mögötti tornacsarnokban és Szilágyi Dezső a pozsonyi gyorsvonatra ül, hogy más­nap egy választói gyűlésen a nemzeti pártot — saját szójárása szerint — felnégyelje, kerékbe törje, nyársra húzza. Minisztereink e mozgolódását mél­tán követtük érdeklődő figyelemmel,­­ mert fontos nyilatkozatokat, az ország­gyűlés idő előtt feloszlásának politikai szükségéről hatalmas bizonyítékokat, az új öt­éves törvényhozási ciklus munka­­programmjáról a nemzet lelkiismereté-­ hez szóló s akaratát meggyőző irány­eszméket vártunk tőlük. A három mi­niszteri beszéd elolvasása teljessé tette csalódásunkat. Szápáry grófnak még megvan az a mentsége, hogy a küldöttség elfoga­dásakor nem mondhatott nagyobb po­litikai beszédet, — ezt tán fentartja magának a temesvári programmadás nagy napjára s akkor tán túllép amaz általános, mire sem kötelező frazeológia határain, melyek közt most kényelme­sen helyezkedett el. Fölteszszük a kor­mányelnökről is, Temesvár városáról is, hogy az olyan általános jelszavakkal, milyen az „anyagi érdekek fejlesztése“, az „ipar gondozása“, „hitelügyünk s a valuta rendezése“ vagy a „közigazga­tási reform létesítése“, s nem tekintik kimerítettnek egy felelős kormány abbeli kötelességét, hogy számot adjon szándékairól, midőn azok valósítására a nemzet bizalmát kéri. Az általános szólásmódok egy végrehajtandó akció előestéjén kevesebbet érnek a semmi­nél : a nemzet azon már rég túl van, hogy anyagi érdekeinket, iparunkat gondozni, a közigazgatást reformálni, a valutát rendezni kell. Nem képzelhető kormány, mely ezeket megtenni nem akarná. Nem a szándék létezése teszi ki a kormányképességet s provokál bi­­zalmat, hanem a valósítás módja s a személyes képességek. Amarról a mi­niszteri beszédek mélyen hallgatnak s ezzel a választói diskusszió folyását a tárgyiasság medréből kizárják s a sze­mélyes képességek szubjektív mérlege­lésére, a politikai bizalom kérdését a személyeskedés terére utalják. Ezzel a választási harcnak valóban áldatlan jelleget adtak s az uj országgyűlésre is előre bélyeget nyomtak. Milyen szellem vonulhat be a vá­lasztások után a képviselőházba, mi­dőn pl. a miniszterelnök bűnnek bé­lyegzi az ellenzéki politika koalícióját ugyanakkor, mikor a kormány en gros üzletet köt a nemzetiségi szavazatok megnyerésére az oláhokkal, tótokkal, a rácokkal és a szászokkal ; vagy midőn a honvédminiszter hetykén jelenti ki Budán, hogy az ellenzéki pártok közül A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Judicné. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A kis Judicnét, a­ki csütörtökön este kezdi meg vendégjátékát a népszínházban és pénteken este már búcsút is vesz tőlünk, oda­­aza Párisban a pajzánság istenasszonyának szokták mondani. És találóbb szóval nem is jellemezhetnék művészetét. Ez a fürge asz­­szonyka megtestesülése a pajzánságnak s talán éppen azért ünnepük oly nagyon a párisiak, mert uralkodó vonása a lehető legritkább a franciák közt. A francia eleven, szikrázó el­méjű, túlzott, csapongó kedvű. De az a fino­mabb humor, a­mit pajzánságnak mondunk, mely pajkosan néz és csak mosolyog, de nem nevet, az teljesen hiányzik belőle. Ne vegye senki lovagiatlan dolognak — hisz a diva nagy tehetségének hódolunk vele — ha meg­mondjuk, hogy ő már évtizedek óta egyik nevezetessége a Szajna partján levő világvá­rosnak. A­ki Parisba megy, annak látnia kell Judienét, épp úgy, mint Sarah Bernhardtot, a Louvret, az invalidusok palotáját, a Notre- Dame-ot, az Eiffel tornyát. Pedig Judiené csak egy kis szubrett. A diva egy kávésné leánya. Damiens mamának a Variétés-színház épületében volt a kis kávéháza. Természetes, hogy művészek odúja volt. A színház kicsinyei és nagyjai füsttől nehéz levegőjében töltötték üres idejö­ket, itt fecsegtek, kacagtak, itt fogyasztottak kávéjukat, abszintjöket, itt sakkoztak, domi­nóztak, itt ütötték a tric-trac-ot. És másról nem folyt a beszéd, csak a színházról, a di­rektort szidták, az új darabot apróra szed­ték, a szerzőt kicsinyelték, vagy elismerték, már a­hogy megérdemelte, a kulissza­titkokat illő komolysággal pertraktálták, a világ leg­komolyabb dolgait pedig semmibe sem vették. A Damiens mama kávéházába a színpad leve­gője lopta be magát s nem csoda, hogy a kis Anna is részeg lett tőle. Színésznő akart lenni ő is, a kávéház vendégei pedig csak megerősítették elhatározásában, mert tehetsége az kétségtelenül volt Annácskának, annak a szöghajú pikáns kis teremtésnek, a­ki nagy, szelíden néző szemeivel, édes mosolygásával és arcának elragadó gödröcskéjével meghódí­totta mindnyájukat. De Párisban nem könnyű az út, mely a színpadra vezet. A kis Dumiens leány is szo­morúan tapasztalta ezt, bárhogyan pártolták is a mamája vendégei. Be kellett érnie a café chantant-ok apró színpadával. De ott aztán nagy hírre kelt hamarjában. 1870-ben meg­hallgatta egyszer Offenbach az Eldorado-ban és pár nap múlva szerződéssel kínálta meg a Gallé-színház számára. A Bei Carotte premier­­jén a kis Annának minden vágya beteljesedett. Színházban, valóságos színházban léphetett föl, nagy szerepet adott és játszva meghódította a kényes ízlésű párisi közönséget. Nem sok idő telt belé s az operetté királynő­jének mondo­gatták. Sokáig uralkodott egyedül a vidám múzsák birodalmában, de egyszer csak vesze­delmes versenytársa akadt az elragadó Theo asszony személyében, a­kinek szintén Offen­bach volt a fölfedezője. Juditné ekkor búcsút mondott az operett­nek és átköltözött a Variétés-színházba, a­hol egyszer dobogó szív­vel húzódott meg a kulisszák mögött és lán­goló pillantásokkal figyelt a szép és akkor híres Mile­ Schneider játékára. Ennek a mű­vésznőnek lépett most örökébe és a párisiak csakhamar meggyőződtek róla, hogy a folyó beszéddel is csak oly mesteri módra bánik, mint az énekkel. Juditné olyan világhírű lett, mint Sarah Bernhardt ; neki is két világrész hullatja ara­nyait az erszényébe. Ismerik őt egész Euró­pában, az atlanti tengertől Szentpétervárig, Stockholmtól Bukarestig és Konstantináp­olyig s a dollárok hazája is nem egyszer rakta adó­ját a lábaihoz. A párisi lapok olykor erősen meg-megütik mellette a reklám dobját, pedig Judicnénak nincs erre szüksége. Mikor el­ső amerikai útjára készült, a párisi nők hetekig nem beszéltek egyébről, mint azokról a fényesű toilettekről, melyeket nagy körútjára csinálta­­ tott. Beszélték, hogy egyik ruhájára szakasz­­tottan olyan mesésfényű uszályt csináltatott, mint a­milyent az orosz cárnő viselt egyik udvari estéjén. Egy másik ruhájáról azt mond­ták, hogy száz hímzőnő négy hónapig dolgo­zott a hímzésein — dicsőségére a gerolsteini nagyhercegnőnek, a­ki ebben a tündérruhában lép majd a yankeek szeme elé. Juditné túl van már a Balzac hősnőinek korán. De ámbár negyven éves és — minek tagadjuk — el is hízott egy kissé, a színpadon Mai számunk 16 oldal.

Next