Budapesti Hírlap, 1901. június(21. évfolyam, 148-177. szám)

1901-06-01 / 148. szám

2________________________­ lyeket a porta elfogadott, de még máig sem hajtott végre. Ha a diplomáciát és a lovagiasságot lehetne egy napon em­legetni, akkor azt lehetne mondani, hogy Macedónia sorsa nem a porta kénye-kedvére, hanem az európai hatal­mak tisztességére van bízva. Számosz, Libanon, Kelet-Rumélia és Kréta sem­mivel sem érdemelte meg jobban Euró­pának a segedelmét, mint Macedónia, de az európai politika számára semle­ges terület volt, s ennek köszönhette szabadulását. Legerősebben természetesen a köz­vetetten szomszéd­­ Bolgárország igyek­szik megszerezni Macedóniát. A bolgár fennhatóság alatt álló papság természe­tesen a bolgárok malmára hajtotta a vizet, az iskolák meg a papok kezében vannak. A macedón forradalmi bizott­ság nyíltan hirdeti, hogy első­sorban a pedagógiát tartja a propaganda leg­kitűnőbb eszközének. Ez a bizottság­­különben még igen nagy szerepet fog játszani a Balkán történetében. Már­is nagy tőkével dolgozik, a­melyet adomá­nyokkal, jótékony előadások jövedelmé­vel, önként fölajánlott adóval és őszintén bevallott rablással gyűjtöttek és gyűjte­nek össze. Az egész Bolgár­országban és Macedóniában katonailag szervezett lövész-egyleteket alapítottak, a­melye­ket a hadi tudomásokra bolgár ka­tonatisztek oktatnak. Az egyleteket a bolgár hadügyminisztérium látta el ingyen fegyverrel, a­melyet csak a múlt évben vettek el tőlük,­­ néhol csak véres beavatkozással. A mace­dónok és bolgárok érintkezése külön­ben is egyre növeli a bolgár befolyást. A macedónok legnagyobb része bol­gárul beszél, s Bolgárországban keresi nyáron, azt a kenyeret, a­melyből té­len otthon is megél a családjával együtt. Kultúra és gazdagság tekinte­tében a macedón népnek a bolgár az ideálja. S mivel ezt az ideált egyre jobban megismeri, attól lehet tartani, hogy egyszer csak megkísérli, vájjon nem bírná-e már utolérni. A forradalmi mozgalom egyre nö­vekedik ; kitörésre egyelőre még nem kerülhet a dolog, mert az egész Mace­dónia el van árasztva török katona­sággal. De tudják a macedónok azt is, hogy a bolgárok a forradalmat nem néznék végig összetett kezekkel, s kü­lönben sem olyan a természetük, hogy oly nyugodtan engednék magukat le­mészárolni, mint a kis-ázsiai örmé­nyek. Ha az európai diplomácia nem volna oly éber, úgy már lángban volna rég az egész Macedónia. Egy hónappal ezelőtt még vesze­delemben forgott a Balkán békéje. A macedón forradalmi bizottságok kon­gresszusra készülődtek s a bolgár kor­mány, bár jól ismerte a kongresszus harcias céljait, megengedte, hogy a forradalmi bizottságok képviselői Szófiá­ban gyűljenek össze. S hogy is ne engedte volna meg, mikor az egész macedón mozgalom a bolgár kormányok elnézése, sőt éppen nem leplezgetett támogatása nélkül lehetetlenség lett volna. A forradalmi bizottságok fő­embere, Szaravot, a ki öt évvel ezelőtt egy egész török falut lemészároltatott s tiz törököt elevenen megégetett,­­ közvetetlenül a kongresszus összegyűlte előtt megfenyegette lapjában a bolgár fejedelmet is. A vakmerő kalandornak ez a tette éppen kapóra jött az orosz és az osztrák-magyar diplomáciának arra, hogy a különben is meghökkent bolgár fejedelemtől a forradalmi moz­galom pillanatnyi lecsillapítását ki­eszközölje. A fejedelem tehát Sza­­ravosot a macedón forradalom ve­zéreivel együtt egy éjszaka elfogatta és bezáratta. A bolgár kormány erre csupa békés, ártatlan embereket állított a forradalmi bizottságok élére, s így a szófiai macedón kongresszus csaknem oly nyugodt lefolyású és eredménytelen volt, mint a hágai béke­kongresszus. De Szaravos a forradalmi mozgalom többi vezéreivel együtt nem marad örökké börtönben ; a fejedelem változó szeszélye vagy a mai kormány bukása kiszabadíthatja, sőt fölbiztathatja őket arra, hogy a most meghiúsult tervek megvalósítását megpróbálják. A macedónok mérsékeltebb vezé­rei nem akarnak forradalmat, hanem békés úton akarják elérni azt, hogy az üszkübi, monasztiri és szaloniki vila­jetekből Szaloniki székhelylyel autonóm tartomány alakíttassák, a­melynek egy török herceg volna a fejedelme. Leg­jobban óhajtanák a szultán tizenöt éves fiát, Bosaredint, a­ki mellé az európai hatalmak választanának régense­­ket. Nem akarnak sem szerb, sem bol­gár, sem görög alattvalók lenni. Az autonómiát azonban a maguk erejéből sohasem fogják kivívni. Macedóniának, mint önálló tartománynak, úgy sem volna jövője. Hiányzanak belőle azok a föltételek, a­melyek a nemzet és az állam alkotásához szükségesek. Sem számban, sem kultúrában nincsen egy népfajnak se túlsúlya az egész Mace­dóniában s igy a népnek föl kell szí­vódnia valahová. Bolgárországba vagy Bosnyákországba ? Ez a jövő balkáni politika nagy kérdése, a melyet azon­ban nem a diplomaták, sőt nem is a macedón politikusok fognak megoldani, hanem az idő. A török birodalom fájá­nak lombja már elsárgult s levelei egymásután hulldogálnak lefelé,­­ még akkor is, ha nincs szellő, a mely meg­tépázza. Bosznia az osztrák delegáció albizottsá­gában, Bécsből írják nekünk. Az idei bosnyák költségvetés nem keltötte föl az osztrák delegátu­sok különösebb érdeklődését. Ha a mohamedán intranzigenseknek immár házaló engedélyt nyert küldöttsége s a szerb metropolitaellenes pártnak a királynál kihallgatásra jelentkezett küldöttei nem járták volna végig a német-nemzeti képviselőket, még szó is alig esett volna a bosnyák ügyekről. Hetekkel előre jelezték azokat a szerb hírlapok­tól majd magyar, majd osztrákellenes szempontból világgá kürtött kemény vádakat, melyeknek majd az osztrák Wolf lesz a szószólója. Húsz egyetemi hallgató petíciója a szónokok forrása. Kállay más­fél órai beszédben minden egyes kérdésre objektíve, a tényállás alapján felelt és sikerrel, meg­vérrel, mint az ura, nem zsörtölődött pazar­lásai miatt, de dolgozott fáradhatatlanul és, a­mit lehetett, gyermekeinek megkuporgatott maga­ magán. Mint feleség és mint özvegy Ajaccióban hetenkint egyszer ment ki a ház­ból, hogy misét hallgasson. Két nagyobb fia után legnagyobb leánya is Francia­­országba került, a nemes kisasszonyok ne­velőintézetébe. Azután Korzika angol felsőség alá került,­­ Paoli visszatért száműzetéséből s ekkor kis vagyonát föláulták, őt magát apró gyermekeivel kidobták a nagy világba. Dél- Franciaországban húzódott meg, Napoleon fia közelébe, a­ki akkor még csak tüzérkapitány volt. Hogyan, miből élt négy, még egészen serdületlen gyermekével pár esztendőn át Mar­­­seillesben, nem tudni, a nyomornak, a pre­­kárius életnek nincsen krónikája. Laktak pin­cében és a padláson, a leendő királyok és királyasszonyok jártak mezitláb, elnyűtt és ki­nőtt ruhácskákban; táplálta őket a jó szívek irgalma, olykor talán a szemérmetes koldulás. A forradalom­ anarkiája alatt a legnagyobb lány is hazakerült a nevelőből és osztozott velük a nyomorúságban. A királyok anyja ez időben boldog volt, ha kis kosarával maga mehetett a piacra bevásárolni az ebédrevalót. Azután fordult a kocka, Napóleon fia a franciák és Európa harmadának császára lett, József bátyját megtette a spanyolok, Lajos öc­csét a hollandusok királyának, Jeromosnak megteremtette a vesztfáliai királyságot, a leg­­nagyobbik leány hercegséget kapott olasz föl­dön, a legkisebb leány pedig a nápolyi király­ság trónjára ült. A paraszt Kornélia, a­mint Taine nevezi Letizia Ramolinot, hat fejedelem­nek volt az anyja, Párisban lakott nagy udvar­tartással, a császár után első személye volt Napoleon birodalmának, rangban előtte volt a császárnénak s az összes császári hercegnők­nek, Madame Mere-nek, magyarán Anyám­­asszony­nak hívták , de mindez erkölcsén és ízlésén nem változtatott semmit. Eltűrte a pompát, de nem rajongott érte s néha szenve­dett terhétől. Úgy megszokta a szükség hosszú éveiben a takarékoskodást, hogy most is takarékoskodott, a­mi nem volt a Napóleon ínyére, holott ő is irtózott minden tékozlástól. Az egész családból egyedül őt nem kapatta el a Napóleon káprázatos szerencséje. A császárság évei alatt szakadatlanul reme­gett, sejtette, hogy szerencséjük nagyobb, semhogy az tartós lehetne, hogy a példátlan szárnyalást példátlan bukás fogja követni. És gyűjtött­e fáradhatatlanul gyermekeinek, hogy legyen mihez nyúlni majd, ha a nagyságból, a dicsőségből nem marad más emléknél. Villám­hárító volt szakadatlanul Napóleon és testvérei között. A Napóleon testvérei többnyire nem voltak szerény és hálás teremtések; követelé­seikben annyira nem tartottak határt, mintha a birodalmat, a francia véren szerzett országo­kat fiskális apjuktól örökölték volna, és szinte azt hitték, hogy Napóleon az osztályban őket megcsalta. A­mikor pedig a sors Napóleon ellen fordult, talán az önfenntartás vak ösztö­nétől hajtva, a testvérek is a sors mellé állot­tak és ellene fordultak. Az anya megmaradt fia mellett a balszerencsében is. És sajátságos, hogy Letizia igazán akkor volt királyasszony, a mikor gyermekei alatt összeomlottak a kon­tár módon emelt trónusok; a­mikor nagy fia mér csak históriai nagyság és angol fogoly volt Szent­ Ilonán. Napóleon családjából a bu­kást, a megalázást, az előbb hozsánnát ordító csorda ocsmány ócsárlásait, a rut hálátlansá­got, szóval mindazt, a­mi elmaradhatatlan árnyék a hatalmában félelmetes, bukott nagyság nyomában, csak ez a matróna viselte méltósággal. A bukást huszonegy, nagy fia halálát tizenöt esztendővel élte túl. Rómában vonta meg magát, ott élt, nem üres ragyogványok, hiú pompa között, de mégis olyan módon, a­mely­ méltó volt a ki­rályok anyjához. Maga köré gyűjtött minden emléket, a­mely nagy fiáról beszélt. Legkisebb leányát, a volt nápolyi királynét, a­ki a leg­hálátlanabb volt Napóleon iránt, a­ki hogy trónján megmaradhasson, Napóleon üldözői sorába állott, évekig nem bocsátotta magához , és nem fogadta volt menyét, az osztrák csá­szár leányát sem, a­mikor Rómában nála tiszteletét akarta tenni. Fiára, a nagy lángelmére, a­míg az hatalmas volt, a­míg fél-Európának tartotta markában az üstökét, nem volt olyan büszke, a­minő volt szerencsétlenségében. Meg tudott azoknak bocsátani, a­kik a hatalmas ellen vétettek, de nem volt bocsánata azoknak, a­kik balsorsá­ban a kopó szerepére vállalkoztak. Ő még hata­lom volt akkor is, a­midőn király gyermekei már csak földönfutók voltak. Hamvait unokája, III. Napóleon hazavitette Korzikába, kriptául templomot épített; a királyok anyjának sírja oltár, Ajaccio lakosai azt a Korzikai Niobe oltárának hívják; az oltár fölött fekete már­ványban arany betűkkel ez a fölirás : Maria Letizia Ramolino Bonaparte, mater regum. BUDAPESTI HÍRLAP, (148. sz.) 1901. junius .

Next