Budapesti Hírlap, 1901. június(21. évfolyam, 148-177. szám)
1901-06-01 / 148. szám
2________________________ lyeket a porta elfogadott, de még máig sem hajtott végre. Ha a diplomáciát és a lovagiasságot lehetne egy napon emlegetni, akkor azt lehetne mondani, hogy Macedónia sorsa nem a porta kénye-kedvére, hanem az európai hatalmak tisztességére van bízva. Számosz, Libanon, Kelet-Rumélia és Kréta semmivel sem érdemelte meg jobban Európának a segedelmét, mint Macedónia, de az európai politika számára semleges terület volt, s ennek köszönhette szabadulását. Legerősebben természetesen a közvetetten szomszéd Bolgárország igyekszik megszerezni Macedóniát. A bolgár fennhatóság alatt álló papság természetesen a bolgárok malmára hajtotta a vizet, az iskolák meg a papok kezében vannak. A macedón forradalmi bizottság nyíltan hirdeti, hogy elsősorban a pedagógiát tartja a propaganda legkitűnőbb eszközének. Ez a bizottságkülönben még igen nagy szerepet fog játszani a Balkán történetében. Máris nagy tőkével dolgozik, amelyet adományokkal, jótékony előadások jövedelmével, önként fölajánlott adóval és őszintén bevallott rablással gyűjtöttek és gyűjtenek össze. Az egész Bolgárországban és Macedóniában katonailag szervezett lövész-egyleteket alapítottak, amelyeket a hadi tudomásokra bolgár katonatisztek oktatnak. Az egyleteket a bolgár hadügyminisztérium látta el ingyen fegyverrel, amelyet csak a múlt évben vettek el tőlük, néhol csak véres beavatkozással. A macedónok és bolgárok érintkezése különben is egyre növeli a bolgár befolyást. A macedónok legnagyobb része bolgárul beszél, s Bolgárországban keresi nyáron, azt a kenyeret, amelyből télen otthon is megél a családjával együtt. Kultúra és gazdagság tekintetében a macedón népnek a bolgár az ideálja. S mivel ezt az ideált egyre jobban megismeri, attól lehet tartani, hogy egyszer csak megkísérli, vájjon nem bírná-e már utolérni. A forradalmi mozgalom egyre növekedik ; kitörésre egyelőre még nem kerülhet a dolog, mert az egész Macedónia el van árasztva török katonasággal. De tudják a macedónok azt is, hogy a bolgárok a forradalmat nem néznék végig összetett kezekkel, s különben sem olyan a természetük, hogy oly nyugodtan engednék magukat lemészárolni, mint a kis-ázsiai örmények. Ha az európai diplomácia nem volna oly éber, úgy már lángban volna rég az egész Macedónia. Egy hónappal ezelőtt még veszedelemben forgott a Balkán békéje. A macedón forradalmi bizottságok kongresszusra készülődtek s a bolgár kormány, bár jól ismerte a kongresszus harcias céljait, megengedte, hogy a forradalmi bizottságok képviselői Szófiában gyűljenek össze. S hogy is ne engedte volna meg, mikor az egész macedón mozgalom a bolgár kormányok elnézése, sőt éppen nem leplezgetett támogatása nélkül lehetetlenség lett volna. A forradalmi bizottságok főembere, Szaravot, a ki öt évvel ezelőtt egy egész török falut lemészároltatott s tiz törököt elevenen megégetett, közvetetlenül a kongresszus összegyűlte előtt megfenyegette lapjában a bolgár fejedelmet is. A vakmerő kalandornak ez a tette éppen kapóra jött az orosz és az osztrák-magyar diplomáciának arra, hogy a különben is meghökkent bolgár fejedelemtől a forradalmi mozgalom pillanatnyi lecsillapítását kieszközölje. A fejedelem tehát Szaravosot a macedón forradalom vezéreivel együtt egy éjszaka elfogatta és bezáratta. A bolgár kormány erre csupa békés, ártatlan embereket állított a forradalmi bizottságok élére, s így a szófiai macedón kongresszus csaknem oly nyugodt lefolyású és eredménytelen volt, mint a hágai békekongresszus. De Szaravos a forradalmi mozgalom többi vezéreivel együtt nem marad örökké börtönben ; a fejedelem változó szeszélye vagy a mai kormány bukása kiszabadíthatja, sőt fölbiztathatja őket arra, hogy a most meghiúsult tervek megvalósítását megpróbálják. A macedónok mérsékeltebb vezérei nem akarnak forradalmat, hanem békés úton akarják elérni azt, hogy az üszkübi, monasztiri és szaloniki vilajetekből Szaloniki székhelylyel autonóm tartomány alakíttassák, amelynek egy török herceg volna a fejedelme. Legjobban óhajtanák a szultán tizenöt éves fiát, Bosaredint, aki mellé az európai hatalmak választanának régenseket. Nem akarnak sem szerb, sem bolgár, sem görög alattvalók lenni. Az autonómiát azonban a maguk erejéből sohasem fogják kivívni. Macedóniának, mint önálló tartománynak, úgy sem volna jövője. Hiányzanak belőle azok a föltételek, amelyek a nemzet és az állam alkotásához szükségesek. Sem számban, sem kultúrában nincsen egy népfajnak se túlsúlya az egész Macedóniában s igy a népnek föl kell szívódnia valahová. Bolgárországba vagy Bosnyákországba ? Ez a jövő balkáni politika nagy kérdése, a melyet azonban nem a diplomaták, sőt nem is a macedón politikusok fognak megoldani, hanem az idő. A török birodalom fájának lombja már elsárgult s levelei egymásután hulldogálnak lefelé, még akkor is, ha nincs szellő, a mely megtépázza. Bosznia az osztrák delegáció albizottságában, Bécsből írják nekünk. Az idei bosnyák költségvetés nem keltötte föl az osztrák delegátusok különösebb érdeklődését. Ha a mohamedán intranzigenseknek immár házaló engedélyt nyert küldöttsége s a szerb metropolitaellenes pártnak a királynál kihallgatásra jelentkezett küldöttei nem járták volna végig a német-nemzeti képviselőket, még szó is alig esett volna a bosnyák ügyekről. Hetekkel előre jelezték azokat a szerb hírlapoktól majd magyar, majd osztrákellenes szempontból világgá kürtött kemény vádakat, melyeknek majd az osztrák Wolf lesz a szószólója. Húsz egyetemi hallgató petíciója a szónokok forrása. Kállay másfél órai beszédben minden egyes kérdésre objektíve, a tényállás alapján felelt és sikerrel, megvérrel, mint az ura, nem zsörtölődött pazarlásai miatt, de dolgozott fáradhatatlanul és, amit lehetett, gyermekeinek megkuporgatott maga magán. Mint feleség és mint özvegy Ajaccióban hetenkint egyszer ment ki a házból, hogy misét hallgasson. Két nagyobb fia után legnagyobb leánya is Franciaországba került, a nemes kisasszonyok nevelőintézetébe. Azután Korzika angol felsőség alá került, Paoli visszatért száműzetéséből s ekkor kis vagyonát föláulták, őt magát apró gyermekeivel kidobták a nagy világba. Dél- Franciaországban húzódott meg, Napoleon fia közelébe, aki akkor még csak tüzérkapitány volt. Hogyan, miből élt négy, még egészen serdületlen gyermekével pár esztendőn át Marseillesben, nem tudni, a nyomornak, a prekárius életnek nincsen krónikája. Laktak pincében és a padláson, a leendő királyok és királyasszonyok jártak mezitláb, elnyűtt és kinőtt ruhácskákban; táplálta őket a jó szívek irgalma, olykor talán a szemérmetes koldulás. A forradalom anarkiája alatt a legnagyobb lány is hazakerült a nevelőből és osztozott velük a nyomorúságban. A királyok anyja ez időben boldog volt, ha kis kosarával maga mehetett a piacra bevásárolni az ebédrevalót. Azután fordult a kocka, Napóleon fia a franciák és Európa harmadának császára lett, József bátyját megtette a spanyolok, Lajos öccsét a hollandusok királyának, Jeromosnak megteremtette a vesztfáliai királyságot, a legnagyobbik leány hercegséget kapott olasz földön, a legkisebb leány pedig a nápolyi királyság trónjára ült. A paraszt Kornélia, amint Taine nevezi Letizia Ramolinot, hat fejedelemnek volt az anyja, Párisban lakott nagy udvartartással, a császár után első személye volt Napoleon birodalmának, rangban előtte volt a császárnénak s az összes császári hercegnőknek, Madame Mere-nek, magyarán Anyámasszonynak hívták , de mindez erkölcsén és ízlésén nem változtatott semmit. Eltűrte a pompát, de nem rajongott érte s néha szenvedett terhétől. Úgy megszokta a szükség hosszú éveiben a takarékoskodást, hogy most is takarékoskodott, ami nem volt a Napóleon ínyére, holott ő is irtózott minden tékozlástól. Az egész családból egyedül őt nem kapatta el a Napóleon káprázatos szerencséje. A császárság évei alatt szakadatlanul remegett, sejtette, hogy szerencséjük nagyobb, semhogy az tartós lehetne, hogy a példátlan szárnyalást példátlan bukás fogja követni. És gyűjtötte fáradhatatlanul gyermekeinek, hogy legyen mihez nyúlni majd, ha a nagyságból, a dicsőségből nem marad más emléknél. Villámhárító volt szakadatlanul Napóleon és testvérei között. A Napóleon testvérei többnyire nem voltak szerény és hálás teremtések; követeléseikben annyira nem tartottak határt, mintha a birodalmat, a francia véren szerzett országokat fiskális apjuktól örökölték volna, és szinte azt hitték, hogy Napóleon az osztályban őket megcsalta. Amikor pedig a sors Napóleon ellen fordult, talán az önfenntartás vak ösztönétől hajtva, a testvérek is a sors mellé állottak és ellene fordultak. Az anya megmaradt fia mellett a balszerencsében is. És sajátságos, hogy Letizia igazán akkor volt királyasszony, a mikor gyermekei alatt összeomlottak a kontár módon emelt trónusok; amikor nagy fia mér csak históriai nagyság és angol fogoly volt Szent Ilonán. Napóleon családjából a bukást, a megalázást, az előbb hozsánnát ordító csorda ocsmány ócsárlásait, a rut hálátlanságot, szóval mindazt, ami elmaradhatatlan árnyék a hatalmában félelmetes, bukott nagyság nyomában, csak ez a matróna viselte méltósággal. A bukást huszonegy, nagy fia halálát tizenöt esztendővel élte túl. Rómában vonta meg magát, ott élt, nem üres ragyogványok, hiú pompa között, de mégis olyan módon, amely méltó volt a királyok anyjához. Maga köré gyűjtött minden emléket, amely nagy fiáról beszélt. Legkisebb leányát, a volt nápolyi királynét, aki a leghálátlanabb volt Napóleon iránt, aki hogy trónján megmaradhasson, Napóleon üldözői sorába állott, évekig nem bocsátotta magához , és nem fogadta volt menyét, az osztrák császár leányát sem, amikor Rómában nála tiszteletét akarta tenni. Fiára, a nagy lángelmére, amíg az hatalmas volt, amíg fél-Európának tartotta markában az üstökét, nem volt olyan büszke, aminő volt szerencsétlenségében. Meg tudott azoknak bocsátani, akik a hatalmas ellen vétettek, de nem volt bocsánata azoknak, akik balsorsában a kopó szerepére vállalkoztak. Ő még hatalom volt akkor is, amidőn király gyermekei már csak földönfutók voltak. Hamvait unokája, III. Napóleon hazavitette Korzikába, kriptául templomot épített; a királyok anyjának sírja oltár, Ajaccio lakosai azt a Korzikai Niobe oltárának hívják; az oltár fölött fekete márványban arany betűkkel ez a fölirás : Maria Letizia Ramolino Bonaparte, mater regum. BUDAPESTI HÍRLAP, (148. sz.) 1901. junius .