Budapesti Hírlap, 1902. június(22. évfolyam, 148-177. szám)
1902-06-01 / 148. szám
. Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn szereti-e vagy gyűlöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak szint. Most pedig vegyük vegyi analízis alá a föntebb említett semmi-t. Mi az államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról olyasmit képzel, hogy az egy igen komplikált valami, ami a messzi Budapesten van, előszobák, folyosók és irószobák méhében. Olykor szerencsét próbál és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja még a homályos fogalmat, melylyel a sváb gazda a magyar állam szuverenitásáról bírhat. A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földműves szemével. A királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan, pontosan és olcsón hordja szét az injekció anyagát. A másik a királyi adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak. A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való viszonyába — baj azonban, hogy e beszédeket a nép ma már nagyrészben csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a vétséget. Baj, hogy nem is sújtja mindig a bűnös személyét, hanem olykor csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig az — erre Szivák Imre mutatott rá első ízben — hogy a büntető hatalom oly kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát. Nagy nemzeti erő rejlik (fájdalom azonban korántsem olyan nagy, mint a közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Elekre még bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének főtisztviselői kara szinmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A főszolgabirák között, a kik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a nagyműveltségű, erélyes és ambiciózus ember. A főbírónak, hogy fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is, akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy falujában, mint az angol cirkálóhajó az óceán vad szigetein. Tisztelet és félelem fogadja. ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel gyakran a föntebb említett hazafias demonstrációk medrében folyik le. Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte kivétel nélkül opportunisták. A miben teszi őket azokká. Az ő föladatuk, hogy rendet tartsanak a falujukban. Van is rend a legtöbb sváb faluban. A mit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sújtani akarnak, ha talál is, rendesen ellapul a vágás. Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük belekényszerítik őket az opportunizmusba. Fő igyekezetük, hogy fölfelé és lefelé megerősítsék az állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot, mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani, hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzetiségi harcoknak, akarva se tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, hogy az a kevés vérbeli magyar, aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain. Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett nemzetiségi kerületek mandátumainak egy része a legkülönösebb paktumok eredménye. A német érzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért pillanatnyi és apró kedvezések ígérete fejében résztvettek az elmúlt választásokben kivitték volna a Dunáig. Ha aVámházat, Elevátorokat a vasúti hídon alul építették volna, s a Ferencvárost nem zárták volna el a folyamtól. A város primipilusai most már vagy tíz év óta azon fáradoznak, hogy elődeiknek e szűk látókörből eredő hibáit megjavítsák, de a pénz java már el van költve és sokat nem tehetnek. Erről hát itt ne beszéljünk. De beszéljünk valamit az épületekről. Micsoda föladatok kínálkoztak itt harminc év óta, a föllendülés nagy korszakában a magyar építőmestereknek! S micsoda silányul oldották meg föladatukat! A szobrászok, a festők, a muzsikusok, az írók produkáltak egy csomó dolgot, túlságosan eredeti magyart és nagyot ezek se, de valamit. A magyar építészek azonban semmit. Amit a külföldi iskolákban betanultak, azt szolgailag lemásolták. Ha a körúton vagy az Andrássy úton végigmegyek, sorba látom a drezdai, düsseldorfi, berlini, lipcsei házakat. Fogadjuk el, hogy az építészet megfagyott zene: nos, jaj lenne a mi építészeinknek, ha egyszer fölolvadna és megszólalna. Micsoda hangzavara lenne ez a Wacht mi Rheinsnek, Heil dir im Siegeskranz-nak, Deutschlad, Deutschland über Alles-nek, még a Gotterhaltenek is, alig szólalna meg egy-két magyar dal. Pedig Petőfi juhásza több mint félszázad előtt énekelte, hogy Fölteszem a tulipántos ládámat, s e láda tulipánjain elindulva, rengeteg magyar motívumot lehetett volna találni, miből magyar stílust fejleszthettek volna. No, de ne beszéljünk erről. Nem állok neki, perelni az Istennel, hogy miért nem adott ezen a téren nagyobb magyar tehetségeket. Nézzük inkább azt az életet, mely ez idegen kőházak közt forrong. Salamon Ödön A budapesti élet. Irta: Sipulusz. Talán vakmerőségnek tetszik, hogy mi U Uránia) önöknek, budapestieknek, a budapesti életet akarjuk bemutatni. Micsoda eszme? Hisz itt élünk benne, sziljuk a levegőjét, tapossuk az aszfaltját, járjuk a színházait és a kávéházait, végigrobogunk rajta gumirádleresen vagy villamoson— hát hogyne ismernék? És tisztelt hallgatóság, mégse ismerjük! A pesti ember, aki ebben a világvárosi kőtömegben és emberáradatban született, közömbösen néz bele a nagy méretekbe és az emberóceánba — megszokta. A monumentális házak vagy festői szögletek mellett egykedvűen megy el, a csoportokban nem látja az alakokat, a típusokat, csak az ismerősöket, vagy azokat az ismeretleneket, akik esetleg csinos hölgyek. Magam is csak akkor szoktam Budapest egyes részeire figyelmessé lenni, ha vidéki rokonaimmal sétálok, akiknek minden a Szemébe szökik. Néha magam is elbámulok azon, hogy mi mindent észre nem vesz egy ilyen frissszemű ember. Azért bíztam én abban, hogy ha az Uránia önöket önöknek, vagyis Budapestet a budapestieknek bemutatja, el fognak bámulni s az egészet új dolognak fogják találni. Sőt tán azt fogják kiáltani, amit az adoma szerint az amerikaiak, mikor Kolumbus kikötött: Plosszus Mária, föl vagyunk fedezve! A mi dicső városunkon végigtekintve, az első, a mi bennünk föltárnád, az a büszke gondolat, hogy a magunk erejéből építettük. Nehézdolog volt ez, mikor konkurrensül ott áll századok óta a felső Dunán a császári kegy morzsáin kövér e hízott Bécs, melynek nagyságát és virágzását azonfelül rengeteg magyar pénz is szolgálta. De hosszú az út attól az időponttól kezdve a mai napig, a mikor a futó ellenség nyomán Árpád vitézei tajtékzó paripáikon a széles Dunához érkeztek és tömlőkön átúsztatták a vizet. Nehéz küzdelmek, vér, könny, verejték jelzik ezt az utat. Vér, könny, verejték, de jó ez malterkeveréknek, talán azért olyan szilárd ennek az ezeréves épületnek az alapja. De most ne tekintsünk vissza a múltba, hiába fenekednek ránk, tény, hogy itt vagyunk, elhiszszük, hogy sokaknak alkalmatlanok vagyunk, akik szeretnének beülni a vérrel megtartott örökségbe, de ígérjük, hogy nem tágítunk s megtartjuk, gyarapítjuk azt, amit letűnt századok ránk hagytak. Komikus dolog, de úgy van, hogy az Urániában látja csak a budapesti ember, hogy Budapest milyen remek egy város. Mikor saját személyünkben lődörgünk végig a városon, csak a szomszédos kirakatokat, a járókelő jóbarátokat nézzük, gondatlanul és gondolattalanul. íme, így vetített képekben megnyílnak előttünk a nagy perspektívák, melyeket fantáziánk (melyet, a sötét zártszéken ülve, nem zavar semmi), még jobban megnyújt, kitágít. És ekkor eszünkbe jut, mennyivel szebb volna ez a város, ha a harminc év óta élén álló férfiaknak sejtelmük lett volna arról, hogy micsoda fejlődésnek fog indulni, ha ezek az urak nem lettek volna kishitűek, ha amerikaias koncepció lakozott volna bennük. Ha az Andrássy-utat levitték volna a Dunáig, neki a Lánchídnak, bele az Alagútba. Ha a körutat szélesebbre csinálták volna. Ha a Kerepesi-utat egyforma szélesség BUDAPESTI HÍRLAP, (148. sz.) 1902. járcius 1.