Budapesti Hírlap, 1909. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1909-03-02 / 51. szám

túllépünk, mert hiszen európai politiká­ról van szó, a­mely nemcsak jogi kérdés. Ez a politika nem merül, ki abban, hogy Törökországnak van beleszólása, Szer­biának nincsen, a szignatórius hatalmak­nak pedig talán van, talán nincsen. Ez a politika nemcsak jogi kérdés, hanem ha­talmi kérdés és különösen, ha elintézésre kerül a sor, csakis hatalmi kérdés.­­ • Előttünk folyt le a nagyhatalmak kétszínű játéka. Láttuk, hogy izgatja és segíti Anglia Törökországot a bojkottra, hogy biztatta Franciaország a szerbeket, hogy járta be Izvolszki Európát, hogy kezdték azután a fölizgatottakat csillapí­tani, s hogy vált ki a csillapítók közül ismét Oroszország, nehogy a békére való intelmet Szerbia egészen komolyan ve­gye. Miért mindez ? Bosznia annexió­­jáért­? Hiszen ez nevetséges lennne. Mi különbség van Angliára, Franciaországra és Oroszországra nézve abban, hogy mi okkupálva tartjuk-e Boszniát vagy an­­nektáljuk? És abban, ha Szerbia területe öt-tízezer lélekkel nagyobb vagy kisebb? Mindenki nevetségesnek tartaná, ha azt imputálnák neki, hogy ezt csakugyan komolyan veszi. És nem tű­nik-e föl mindenkinek az az impozáns szövetségi hűség, melyet Németország tanúsít, s melyről Wekerle ma oly emelkedett szavakban emléke­zett meg? Ezt a hűséget mi is fennen dicsér­jük, de nem fokozzuk le Németország politikai­ hírnevének komoly és szolid voltát azzal, hogy szentimentalizmusnak bélyegezzük szövetségi hűségét. Nem, ez a hűség a legreálisabb ér­dekből fakad. Ez a legszolidabb politika, ez a legbecsületesebb egoizmus. Nem hiszem én azt el senkinek, hogy itt Szerbiáról vagy Boszniáról, annexió­­ról vagy okkupációról lenne szó. Itt Angliáról, Franciaországról, Oroszor­szágról van szó egyfelül és­­ Németor­szágról van szó másfelül. Ausztria és Magyarország ellen megy itt a nagyszabású sakkjáték, mint Németország egyetlen és utolsó megbíz­ható szövetségeséről. És pedig nem is egy, hanem két játszmát játszanak egy­szerre. Anglia, mióta mostani kormánya igazgatja, egy szlavofil hadjáratot indí­tott és táplál Ausztria és Magyarország ellen. Nem utaztattak-e itt Scotus Viato­­rokat, a­ki angol könyveket irt a szlávok­­ról? Nem fedezték-e föl a mi tótjainkat, a­kik soha sem álmodtak oly szerencsé­ről, hogy éveken át vezércikkeket írjanak róluk előkelő­­angol újságok? Hosszú kéz­zel készítették elő ezt a hadjáratot, mely­nek célja a magyar törekvések és szupre­­m­ácia letörésével Ausztriából és Magyar­­országból egyetlen szláv birodalmat al­kotni. Ha Ausztria szláv lesz, természe­tesen vége a Németországgal való szö­vetségnek és Vilmos császár teljesen izo­lálva áll európai ellenségeivel és verseny­társaival szemben. E perfid és hosszú kézzel szőtt poli­tikának kapóra jött epizódként Bosznia annexiója. Anglia hamar fölismerte, hogy ezzel a kérdéssel Ausztriát és Ma­gyarországot erkölcsileg és anyagilag sú­lyos károkba lehet hajtani, esetleg oly bonyodalmakba keverni, melyekből ha győztesként talál is kikerülni, ereje javát odaveszti, szövetségi értéke megcsökken és annál készebb prédája a szláv biro­dalmi tendenciáknak. S akkor merjen Németország magára maradva verse­nyezni az angollal; akkor merjen flottát szaporítani; akkor o 11 jön ki a francia reváns-háborura, és így tovább. Ez a perspektíva nyílik meg Tisza István gróf ama szavai mögött, hogy nem a mostani bonyodalmakra kell ké­szen lennünk, hanem még inkább azokra, a­melyek csak ezután következnek el. Különös! . . . Hisz’ a magyar pásztor — úgy tapasztaltuk eddig — szinte kusztorával születik! . . . És ezek is pásztorok, apjuk, öreg­­apjuk pásztor volt valamennyi, a­mióta csak vannak! Vagy talán nem magyaroké . . . Csöndesen, mert jaj annak, a­ki ilyet mondana nekik. Pedig hát mégis így van. Nem faragnak, de nem is voltak elejétől magyarok.. Álljunk meg ennél a kérdésnél. A Rudolf-pász­torcsalád — mint nyomo­zásunk során kiderült —­ Kőszeg vidékéről sze­gődött az apátság szolgálatába. Régen, még a mikor a gotvici apátság kezelte az uradalmat. Tudni kell, hogy a török másfél századig tartó hatalmaskodás után, kiszorittatván az országból, a földult apátságok is lassanként helyreállitta­t­­tak, így Csorna, Tihany, Zirc, Szt.-Gotthárd. Zalavár 1715-ben az Alsó-Ausztriában fekvő, akkoriban hírneves gotvici apátsággal kapcsol­tatott össze, következő­ feltételek alatt: 1. Got­vice a főfelügyelet, de Zalavárnak külön apátja le­gyen; 2. a zalavári apát Gotvic segedelmével köteles az apátság javait visszaszerezni; 3. a monostor mielőbb építtessék föl; 4. az elpusztult templomok állíttassanak helyre, stb.“ így intéz­kedett III. Károly, 1715-ben s a gotvici apát, Bessel Gottfried a gotvici konventből küldött­­apátot Zalavárra, Ludvigsdorf Emilt; nyilván ő hozta az uradalom német cselédjeit Utóbb tel­jesen Gotvic kezére került az apátság s az or­szág az 1802., 1807., 1810. s 1827. országgyűlése­ken szorgalmazza Zalavár függetlenitését, a mit végre a magyar kormány 1873 okt. 23-án kelt királyi leirattal el is végzett: egy pápai breve fölbontja a zalavári és gotvici egyházi köteléket s az apátválasztás joga —­ a Pannonhalmának 1803-ben kijelölt alakban — Zalavárának is visszaadatott. 1874 március 12-én megválaszt­ják apátnak Modrovics Gergelyt s igy lett Zala-Ezért­ kell egyetért­enünk, ezért kell egye­sülnünk, ezért kell a koalíció helyébe egységes, hatalmas pártot állítanunk, ezért kell megválogatnunk azokat, a kér­déseket, a­melyeket m­a a javunkra dönt­hetünk el és türelemmel viselnünk azo­kat, a­melyekhez szent jogunk van ugyan, de melyek megfelelő erő és hata­lom nélkül nem erőszakolhatók ha­szonnal. Új párt, új program, egyesülés és egyetértés, az erőseknek, önzetleneknek, kipróbált hű­ségűeknek és áldozatkészek­nek becsületes kézfogá­sa: erre van az or­szágnak szüksége.­­ Huszonöt évig az országnak tömér­dek érdeke annak volt alája rendelve, hogy föntartson egy pártot; most pártra van szükség, mely mindent diája rendel­jen annak, hogy föntartsa az országot.­ ­ A­kik nem faragnak. írta Maronyay Dezső. Elég mindig itt, Kisfaludy pátriájában, kérpzete gyors szárnyán, a ki annyiszor égbe csa­pongott s ömledező szerelem zengett bű telt aja­kéról. A Pacsára vezető postauton föl — m­éltó­­ságos­ jegenyesor itt is, mely remekül keretezi ezen a vidéken a tájék egyes képeit­­— s látjuk a távolban, mint itt mondják „túlafelül“ Bada­csony csonka tetejét; alatta, idébb, mint itt mond­ják „vitibe“: Gyen­esd­iás, Vonyarc, Györök, Mese, a magyar tengerpart.. Tovább, el­délnek, az öreghegyi tanya mellett balra marad Bogán­­vár, két sudár jegenyével a tetőn.. . . A vörös­mezei majorba vezető út mentén már fölnyesett a jegenyék, hogy a vékony árnyék se tegyen kárt a termésben . . . Szelíd, békés vidék. A­mint nézzük, szinte báb­juk Kisfaludy édes, elringató verseit , mintha himbálóznék az egész táj, kel­lemesen, akár a Kisbalaton ingóin a bőr­híd. A Subrivágás alatt könyökük az út s ott, a lóhertáblák közt, őrzik a fókákat, a­kik nem faragnak. Rodolf Mihály, a zordon erkölcsű Rodolf György egyik fia van a bárányok mellett, tőle négy-öt puskalövésnyire, a Subri vágáshoz köze­­lebb, legeltet Horvát, Károly; lent pedig, a hor­­■pácsos, hepehupás Buberekben, maga az öreg ■ György vigyázza — mindig állva — a rambun­­kat. Üldögélhetne, nyugodalmas penzióban, az öreg is már, egyik fiából ur lett, majorosgazda az apátságnál, — de ő bizony el nem veti azt a tisztes pásztorkampót, a kit még öregapja fara­gott itt fényes barkócafából és száz esztendeje mindig Rodolf-kézben szolgál birkatéritésre. Ők azonban, a Rodolfok és társaik nem faragnák. 1. Budapest, mire. 1. A képviselőházban és általában mindenütt, a­hol a politikai események iránt érdeklődnek, ma sokat beszéltek arról a fejtegetésről, a­mely a Budapesti Hírlap vasárnapi számában jelent meg. A cikkelynek az a tendenciája, hogy tiszta helyzetet kell teremteni, sokakban keltett he­lyeslő visszhangot. Külön taglalták a verset, az első és a második politikai cikket, majd vala­mennyinek tartalmát együttesen szemlélték és mérlegelték s mindenüknek ajkán ez a kérdés lebegett: mit jelentsen ez? Azt vettük észre, hogy a mi fölszólalásunk a szivükben lakozó érzelmeket szabadította föl s a politikusok nyíltan és hangosan kezdtek be­szélni arról, a­mit már régóta gondolnak ma­gukban s a mi olyképpen foglalható össze: kocu­: ■— a mai I helyzet tarthatatlan , végre is komo­lyan, határozottsággal és lelkiismeretes gonddal hozzá kell fogni olyan alap kereséséhez és olyan politika megalapozásához, a­melyen valahogy ki­menekülhetünk a jelenlegi bonyodalomból, a­mely elviselhetetlen immár a koalíció minden várának, három század után, ismét önnálló, ma­gyar bencés apátja. A hajdankori szalavári apát­ság történetével foglalkozott egészen fiatal korá­ban Wlassics Gyula is, sürgetvén ő is a függetle­­nstést: „A szalavári apátságnak elválasztását Gotvictól, félszázada elmúlt, hogy sürgeti az ország, mely ügyet leginkább a zárda kezelésére és hűségére bízott országos levéltárnak menekü­lése az idegen elemtől teszi nyomatékossá, így rövideden, hiteles okiratok nyomán adtam a szalavári apátság történetét. Fontos­ egy részről azért,­­ mert nevezetes okmányokat rejt országos arhhivuma; másrészről azért, mert a jövő Ország­gyűlésnek főtárgya leend a papi javadalmak rendezése, itt pedig a szalavári apátságnak tör­vényes elválasztása Gotvictól (1869).“ A­ német világban kerültek tehát ide az akkor még német Rodolfok is. Ma már zamato­san magyar minden szavuk, szokásuk sem igen maradt idegen, de faragni bir’ ők nem farag­nak. A fajta, a temperamentum teljes átalaku­lásához egy század nem elegendő. Kettő se. Kissé messzire távozunk a Rudolfoktól, de ennek a kérdésnek a kapcsán közlöm azt a leve­let, a­melyet a minap kaptam egy szíves földbir­tokostól, a szatmármegyei Sárközből. Azok a pásztorok sem faragnak, de nem is magyarok. „A magyar pásztorokról a Budapesti Hírlapba írott cikkét olvasva, írja az én szíves olvasóm, eszembe jutott, hogy az alábbiak talán érdekelni fogják. Mindenekelőtt nagyon örvendek, hogy többször Herman Ottóra méltóztatik hivat­kozni. Kitűnő tudósunk bizonyára tanúskodnék mellettem, ha azt állítanám, hogy van egy na­gyon ritka madár, a lappantyú vagy kecskefejő (caprimulga), mely csakis olyan helyeken for­dul elő még, a­hol sok a nyáj. Valami nyolc éve láttam ezt a madarat saját tanyámon. Nem csoda, mert itt, Szilágymegye határától kezdve, déltől északnak, Szatmáron, Ugocsán s Beregen . BUDAPESTI HÍRLAP (51. sz.) 1909. március 2. A politikai helyzet.

Next