Budapesti Hírlap, 1909. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1909-03-02 / 51. szám
túllépünk, mert hiszen európai politikáról van szó, amely nemcsak jogi kérdés. Ez a politika nem merül, ki abban, hogy Törökországnak van beleszólása, Szerbiának nincsen, a szignatórius hatalmaknak pedig talán van, talán nincsen. Ez a politika nemcsak jogi kérdés, hanem hatalmi kérdés és különösen, ha elintézésre kerül a sor, csakis hatalmi kérdés. • Előttünk folyt le a nagyhatalmak kétszínű játéka. Láttuk, hogy izgatja és segíti Anglia Törökországot a bojkottra, hogy biztatta Franciaország a szerbeket, hogy járta be Izvolszki Európát, hogy kezdték azután a fölizgatottakat csillapítani, s hogy vált ki a csillapítók közül ismét Oroszország, nehogy a békére való intelmet Szerbia egészen komolyan vegye. Miért mindez ? Bosznia annexiójáért? Hiszen ez nevetséges lennne. Mi különbség van Angliára, Franciaországra és Oroszországra nézve abban, hogy mi okkupálva tartjuk-e Boszniát vagy annektáljuk? És abban, ha Szerbia területe öt-tízezer lélekkel nagyobb vagy kisebb? Mindenki nevetségesnek tartaná, ha azt imputálnák neki, hogy ezt csakugyan komolyan veszi. És nem tűnik-e föl mindenkinek az az impozáns szövetségi hűség, melyet Németország tanúsít, s melyről Wekerle ma oly emelkedett szavakban emlékezett meg? Ezt a hűséget mi is fennen dicsérjük, de nem fokozzuk le Németország politikai hírnevének komoly és szolid voltát azzal, hogy szentimentalizmusnak bélyegezzük szövetségi hűségét. Nem, ez a hűség a legreálisabb érdekből fakad. Ez a legszolidabb politika, ez a legbecsületesebb egoizmus. Nem hiszem én azt el senkinek, hogy itt Szerbiáról vagy Boszniáról, annexióról vagy okkupációról lenne szó. Itt Angliáról, Franciaországról, Oroszországról van szó egyfelül és Németországról van szó másfelül. Ausztria és Magyarország ellen megy itt a nagyszabású sakkjáték, mint Németország egyetlen és utolsó megbízható szövetségeséről. És pedig nem is egy, hanem két játszmát játszanak egyszerre. Anglia, mióta mostani kormánya igazgatja, egy szlavofil hadjáratot indított és táplál Ausztria és Magyarország ellen. Nem utaztattak-e itt Scotus Viatorokat, aki angol könyveket irt a szlávokról? Nem fedezték-e föl a mi tótjainkat, akik soha sem álmodtak oly szerencséről, hogy éveken át vezércikkeket írjanak róluk előkelőangol újságok? Hosszú kézzel készítették elő ezt a hadjáratot, melynek célja a magyar törekvések és szupremácia letörésével Ausztriából és Magyarországból egyetlen szláv birodalmat alkotni. Ha Ausztria szláv lesz, természetesen vége a Németországgal való szövetségnek és Vilmos császár teljesen izolálva áll európai ellenségeivel és versenytársaival szemben. E perfid és hosszú kézzel szőtt politikának kapóra jött epizódként Bosznia annexiója. Anglia hamar fölismerte, hogy ezzel a kérdéssel Ausztriát és Magyarországot erkölcsileg és anyagilag súlyos károkba lehet hajtani, esetleg oly bonyodalmakba keverni, melyekből ha győztesként talál is kikerülni, ereje javát odaveszti, szövetségi értéke megcsökken és annál készebb prédája a szláv birodalmi tendenciáknak. S akkor merjen Németország magára maradva versenyezni az angollal; akkor merjen flottát szaporítani; akkor o 11 jön ki a francia reváns-háborura, és így tovább. Ez a perspektíva nyílik meg Tisza István gróf ama szavai mögött, hogy nem a mostani bonyodalmakra kell készen lennünk, hanem még inkább azokra, amelyek csak ezután következnek el. Különös! . . . Hisz’ a magyar pásztor — úgy tapasztaltuk eddig — szinte kusztorával születik! . . . És ezek is pásztorok, apjuk, öregapjuk pásztor volt valamennyi, amióta csak vannak! Vagy talán nem magyaroké . . . Csöndesen, mert jaj annak, aki ilyet mondana nekik. Pedig hát mégis így van. Nem faragnak, de nem is voltak elejétől magyarok.. Álljunk meg ennél a kérdésnél. A Rudolf-pásztorcsalád — mint nyomozásunk során kiderült — Kőszeg vidékéről szegődött az apátság szolgálatába. Régen, még a mikor a gotvici apátság kezelte az uradalmat. Tudni kell, hogy a török másfél századig tartó hatalmaskodás után, kiszorittatván az országból, a földult apátságok is lassanként helyreállittattak, így Csorna, Tihany, Zirc, Szt.-Gotthárd. Zalavár 1715-ben az Alsó-Ausztriában fekvő, akkoriban hírneves gotvici apátsággal kapcsoltatott össze, következő feltételek alatt: 1. Gotvice a főfelügyelet, de Zalavárnak külön apátja legyen; 2. a zalavári apát Gotvic segedelmével köteles az apátság javait visszaszerezni; 3. a monostor mielőbb építtessék föl; 4. az elpusztult templomok állíttassanak helyre, stb.“ így intézkedett III. Károly, 1715-ben s a gotvici apát, Bessel Gottfried a gotvici konventből küldöttapátot Zalavárra, Ludvigsdorf Emilt; nyilván ő hozta az uradalom német cselédjeit Utóbb teljesen Gotvic kezére került az apátság s az ország az 1802., 1807., 1810. s 1827. országgyűléseken szorgalmazza Zalavár függetlenitését, a mit végre a magyar kormány 1873 okt. 23-án kelt királyi leirattal el is végzett: egy pápai breve fölbontja a zalavári és gotvici egyházi köteléket s az apátválasztás joga — a Pannonhalmának 1803-ben kijelölt alakban — Zalavárának is visszaadatott. 1874 március 12-én megválasztják apátnak Modrovics Gergelyt s igy lett Zala-Ezért kell egyetértenünk, ezért kell egyesülnünk, ezért kell a koalíció helyébe egységes, hatalmas pártot állítanunk, ezért kell megválogatnunk azokat, a kérdéseket, amelyeket ma a javunkra dönthetünk el és türelemmel viselnünk azokat, amelyekhez szent jogunk van ugyan, de melyek megfelelő erő és hatalom nélkül nem erőszakolhatók haszonnal. Új párt, új program, egyesülés és egyetértés, az erőseknek, önzetleneknek, kipróbált hűségűeknek és áldozatkészeknek becsületes kézfogása: erre van az országnak szüksége. Huszonöt évig az országnak tömérdek érdeke annak volt alája rendelve, hogy föntartson egy pártot; most pártra van szükség, mely mindent diája rendeljen annak, hogy föntartsa az országot. Akik nem faragnak. írta Maronyay Dezső. Elég mindig itt, Kisfaludy pátriájában, kérpzete gyors szárnyán, a ki annyiszor égbe csapongott s ömledező szerelem zengett bű telt ajakéról. A Pacsára vezető postauton föl — méltóságos jegenyesor itt is, mely remekül keretezi ezen a vidéken a tájék egyes képeit— s látjuk a távolban, mint itt mondják „túlafelül“ Badacsony csonka tetejét; alatta, idébb, mint itt mondják „vitibe“: Gyenesdiás, Vonyarc, Györök, Mese, a magyar tengerpart.. Tovább, eldélnek, az öreghegyi tanya mellett balra marad Bogánvár, két sudár jegenyével a tetőn.. . . A vörösmezei majorba vezető út mentén már fölnyesett a jegenyék, hogy a vékony árnyék se tegyen kárt a termésben . . . Szelíd, békés vidék. Amint nézzük, szinte bábjuk Kisfaludy édes, elringató verseit , mintha himbálóznék az egész táj, kellemesen, akár a Kisbalaton ingóin a bőrhíd. A Subrivágás alatt könyökük az út s ott, a lóhertáblák közt, őrzik a fókákat, akik nem faragnak. Rodolf Mihály, a zordon erkölcsű Rodolf György egyik fia van a bárányok mellett, tőle négy-öt puskalövésnyire, a Subri vágáshoz közelebb, legeltet Horvát, Károly; lent pedig, a hor■pácsos, hepehupás Buberekben, maga az öreg ■ György vigyázza — mindig állva — a rambunkat. Üldögélhetne, nyugodalmas penzióban, az öreg is már, egyik fiából ur lett, majorosgazda az apátságnál, — de ő bizony el nem veti azt a tisztes pásztorkampót, a kit még öregapja faragott itt fényes barkócafából és száz esztendeje mindig Rodolf-kézben szolgál birkatéritésre. Ők azonban, a Rodolfok és társaik nem faragnák. 1. Budapest, mire. 1. A képviselőházban és általában mindenütt, ahol a politikai események iránt érdeklődnek, ma sokat beszéltek arról a fejtegetésről, amely a Budapesti Hírlap vasárnapi számában jelent meg. A cikkelynek az a tendenciája, hogy tiszta helyzetet kell teremteni, sokakban keltett helyeslő visszhangot. Külön taglalták a verset, az első és a második politikai cikket, majd valamennyinek tartalmát együttesen szemlélték és mérlegelték s mindenüknek ajkán ez a kérdés lebegett: mit jelentsen ez? Azt vettük észre, hogy a mi fölszólalásunk a szivükben lakozó érzelmeket szabadította föl s a politikusok nyíltan és hangosan kezdtek beszélni arról, amit már régóta gondolnak magukban s a mi olyképpen foglalható össze: kocu: ■— a mai I helyzet tarthatatlan , végre is komolyan, határozottsággal és lelkiismeretes gonddal hozzá kell fogni olyan alap kereséséhez és olyan politika megalapozásához, amelyen valahogy kimenekülhetünk a jelenlegi bonyodalomból, amely elviselhetetlen immár a koalíció minden várának, három század után, ismét önnálló, magyar bencés apátja. A hajdankori szalavári apátság történetével foglalkozott egészen fiatal korában Wlassics Gyula is, sürgetvén ő is a függetlenstést: „A szalavári apátságnak elválasztását Gotvictól, félszázada elmúlt, hogy sürgeti az ország, mely ügyet leginkább a zárda kezelésére és hűségére bízott országos levéltárnak menekülése az idegen elemtől teszi nyomatékossá, így rövideden, hiteles okiratok nyomán adtam a szalavári apátság történetét. Fontos egy részről azért, mert nevezetes okmányokat rejt országos arhhivuma; másrészről azért, mert a jövő Országgyűlésnek főtárgya leend a papi javadalmak rendezése, itt pedig a szalavári apátságnak törvényes elválasztása Gotvictól (1869).“ A német világban kerültek tehát ide az akkor még német Rodolfok is. Ma már zamatosan magyar minden szavuk, szokásuk sem igen maradt idegen, de faragni bir’ ők nem faragnak. A fajta, a temperamentum teljes átalakulásához egy század nem elegendő. Kettő se. Kissé messzire távozunk a Rudolfoktól, de ennek a kérdésnek a kapcsán közlöm azt a levelet, amelyet a minap kaptam egy szíves földbirtokostól, a szatmármegyei Sárközből. Azok a pásztorok sem faragnak, de nem is magyarok. „A magyar pásztorokról a Budapesti Hírlapba írott cikkét olvasva, írja az én szíves olvasóm, eszembe jutott, hogy az alábbiak talán érdekelni fogják. Mindenekelőtt nagyon örvendek, hogy többször Herman Ottóra méltóztatik hivatkozni. Kitűnő tudósunk bizonyára tanúskodnék mellettem, ha azt állítanám, hogy van egy nagyon ritka madár, a lappantyú vagy kecskefejő (caprimulga), mely csakis olyan helyeken fordul elő még, ahol sok a nyáj. Valami nyolc éve láttam ezt a madarat saját tanyámon. Nem csoda, mert itt, Szilágymegye határától kezdve, déltől északnak, Szatmáron, Ugocsán s Beregen . BUDAPESTI HÍRLAP (51. sz.) 1909. március 2. A politikai helyzet.