Budapesti Hírlap, 1909. december (29. évfolyam, 284-309. szám)
1909-12-01 / 284. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (284. sz.) 1909. december 1. télveszteség-számba ment, s a csapatokra csüggesztőleg hatott. Mindenki úgy érezte, hogy a végnek kezdeténél járunk; maga Damjanich is sejté, hogy Arad várából élve nem fog többé távozni. Az események aztán gyorsan száguldtak a katasztrófa felé. Pár hét alatt a honvédsereg két vonalban hátrált a felső Dunától az alsó Maros felé. Dembinszky hada Szegeden át Temesvárnak, Görgeyé a felső Tiszán át Aradnak vette útját. A temesvári csatavesztés döntött az aradi tábor sorsáról is. Főseregünk Görgey alatt kivonult Világosra s az oroszok kezébe adta magát, kik a hadifoglyokat osztrák kényre kiszolgáltatták. A többit elvégezték a vérbiróságok. Mit érezhetett a gyöngéd lelkű hitves, mikor férjét a granicsárok szuronyai közt rabláncra fűzve, porkolábok kezén a várkaszárnyában eltűnni látta. Ott várták halálos ítéletüket szerencsétlen honvédseregünk többi tábornokai, a várfogságot a tiszti foglyok, sok százan. Hetekig tartott a vizsgálati tortúra, amíg az aradi tizenhárom ügye megérett a mártírhalál kiszolgáltatására. S minden hét a föllobbanó remény, a sötét kétségbeesés és a rettenetes tanácstalanság végletei közt találta az agyongyötört asszonyt. Az osztrák parancsnok nem tűrte meg őt a várban. Meghagyta neki, hogy anyjához utazzék csácsai birtokukra, ott kellett meghúznia magát, szigorú rendőri felügyelet alatt. Csak a vérítélet kimondása után, a halálraítéltnek óhajtása következtében, ment híradás hozzájuk, hogy most már jöhetnek a halni indulóhoz, végső búcsúzásukat a vérengző hatalom nem akadályozza. Milyen volt e találkozás ott a siralomházban, a komor októberi estén. A hérosz, ki ezernyi halálveszedelmet érckebellel élt túl, a gyászba borult hitves és anya jajszavaira megrendülten emlékezik vissza abban az imában, melyet lelkén könnyítendő, vetett papírra az utolsó éjszakán. Ez imádság szövege beszédes lélektani kép, mely a hős vértanú s özvegye lelki mivoltát minden életrajznál érthetőbben megvilágítja. „Mindenségek Ura! fohászkodik föl benne Damjanich. ■— Hozzád bocsátom érdeklésemet. A nemtőli elválás rettentő órájában Te erősítettél engem. Adj erőt továbbra is, ohatyám, hogy a kemény próbát, a becstelen, gyalázatos halált, mint férfiú, erőtelten állhassam ki... A viadalokban és csatákban te vezéreltél, óh, jó Atyám, s mentő karod némely kétes harcokban sértetlenül védett meg. Legyen neved örökkön-örökké áldott. Oltalmazd Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további résztől, lágyítsd szivét az uralkodónak a hátramaradt társak iránt kegyességre, vezéreld akaratát bölcseségeddel a népek javára. Adj erőt, óh Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy ő ama nekem adott szavát, sorsát hitének erejével elviselhetni — beválthassa. Áldd meg Aradot, áldd meg a veszedelembe sodrott szegény magyar hazát.. .** Ez imán kívül még két levelet irt Damjanich az utolsó esti órákban. Egyik hitvesének szól, vigasztalja, bátorítja benne. Másik levelét Vásárhelyi Júliához, Damjanichné leánykori barátnőjéhez intézte, s arra kérte benne, hogy e nehéz napokban Emíliát tartsa házánál Aradon. „Nemes, gyöngéd szíve, — végzi sorait kezeskedik nekem, hogy Nagyságod a szerencsétlen nőnek golldját viselendi. Csak azt az egyet kérem, ne hagyja őt magára. Az ég áldása kisérje önt élete pályáján... Az én sorsom borzasztó, de reményem, hogy férfi módjára fogom elviselni. Mindnyájuknak egy utolsó Isten hozzád! A Nagyságodat nagyrabecsülő Damjanich.'' A vértanú végakarata híven beteljesülhetett. Erős lélekkel viselte sorsát, mindhalálig, erőssé tette hitvesét, hogy a rettenetes megpróbáltatás alatt össze ne roskadjon, és Isten kegyessége megengedte azt is, hogy a sújtott magyar haza annyi csapás után újból erőre keljen s nemzetünk történeti pályáját a mártírok megszentelt nyomdokain bízva folytathassa. Damjanichné azóta férje kultuszának, a múlt emlékeinek s ama tisztének élt, hogy a meddig az uj nemzedékek előtt a letűnt nagy idők emlékét képviselheti a földön, ezt Damjanich János férfias lelkéhez, gyöngéd szivéhez s neve nimbuszához méltóan tegye. Vigaszt, enyhet, megkönnyebbülést örök gyászára a, jótékonyságban talált, részt kért magának a szegények gondozásából, az árvák fölsegítéséből s a gyermeknevelés föladataiból, hogy a nemzetnek a női kezek gyöngéd munkájával, nőképzéssel, az asszonyi és anyai erények kultuszával hathatósan szolgáljon. A gondviselés nagy kort adott neki, s ő megérhette az eszmék diadalát, melyekért a negyvennyolcas hősök harcoltak és az aradi vértanuk életüket áldozták. Most véget ért az ő szomorúan szép, fenségesen szerény pályája is; úgy élt, mint egy trónjavesztett királyné, aki lelki erényeivel hódoltat meg mindeneket. A tövisek helyén, amik egykor véreztek, ma virág nő, s annyi szenvedés után, amit végig tűrt, az egész nemzet áldása koszorúzza sírját ma, hogy a Damjanich-pár az égben találkozók. A horvátországi helyzet. Horvátországból írják nekünk, hogy a horvát pártoknak egymással való tusakodása ma nagyobb, mint valaha volt. Lehetséges, hogy Zagorác Istvánnak, a jogpárt egyik vezérének sikerülni fog rábírni a pártját arra, hogy Rauch bárót támogassa. Harambasics Ágost, a jogpártnak egyik agilis tagja, már állást foglalt Rauch báró mellett. A Frank-párt erősen agitál, és választásra készül; azt hiszik ugyanis, hogy a télél választás lesz Horvátországban, mégpedig az új választói névjegyzék szerint, amely a kormányra nézve előnyösebb, mint a régi névjegyzék. Rauch bárónak azonban a választás egyáltalán nem sürgős, mert neki mig a magyar kormány bizalommal van iránta, nincs mitől tartania. *— Rauch Pál báró német szentekre panaszkodik. Az Istenért édesem, ne káromkodjék kegyelmed. A szent apostolok nem is németek voltak, gondolom/* Ugyanez évben a generális megirta neki, hogy németül kell tanulnia, mert nem érti meg a hadi leveleket. A felesége erre Olcsváról imigyen felelt néki: „Az német szót szivem úgy tanulja kegyelmed, hogy úgy ne járjon, mint Domahidy Miklós uram, ki mikor az török szót tanulta, eltörte volt az lábát. Kiről verseket is csináltak volt. Tudja azt Domahidy László uram!"* Károlyi a német tudományban valami sokra nem is vitte. Mikor később az országgyülés alkalmával az udvari bálon németül beszélt, — a mint maga írja a feleségének — „az felséges császárné s az dámák kacagásra indultak." Röstelle is a felesége eléggé. Bár diákul felelt volna inkább — írja az urának. Szép világot vet Barkóczy Krisztina lelkére, hogy urának folyton a rabokkal való emberséges bánást ajánlgatja a leveleiben. S addig irt ez ügyben, addig kérte a férjét, mig azt rá nem vette, hogy asszonyokat és lányokat többé nem ejt rabbá, s ha a dolog mégis úgy fordul, hogy német rab-asszonyok is akadnak, azokkal a kuruc rabnőket váltatja ki. Gondolhatjuk, minő öröm szállta meg a jó asszony szivét, mikor a férjének ez ígérete a kezében volt. Alig talál szókat, amikkel lelke örömét kifejezheti. Lélekvidító levelét az ura sem olvasta meghatottság nélkül. Ajándékokkal halmozza őt el, s még a tábori kótyavetyéken is a feleségére gondol. Az 1706. évben is pompás szoknyát küldött az „ő édes szivének/* Barkóczy Krisztina az ajándékot e jellemző szókkal köszönte meg: „Az német szoknyát szivem kedvesen veszem. Klárát (a leányát) véle, ha Isten engedi, föl is cifrázom; de édesem, emberséges magyar asszonyszámba tartván magamat, tarka-barka nem illet, hacsak nem aranyos. De szivem, én húszszor is megcsókolom kegyelmedet, hogy oda nem adta egy csókért, mert pénzen sem kaphatnék olyat/* Ily módon írogatnak egymásnak a férj és a feleség ifjú és aggkorukban egyaránt. Az idő a szeretetüket meg nem apasztja, a hitüket meg nem gyöngíti. Hosszú ideig tartó levelezésük tehát két szerető szív meg nem szűnő enyelgése, amibe ürmöt csöpögtetni még a balsors sem bír, mert meggyőző hitük, derűit lelkiviláguk a legnagyobb csapások idején is megnyugvásra talál. Ily módon rájuk a hervadó ősz is nyárrá válik, a tűnő napsugár is ébredést hirdet. Az anyát a gyermeke halálánál nagyobb csapás alig érheti. S akinek fájdalomtól sújtott lelke még ilyenkor is megnyugvást talál, abban a hitnek sziklánál erősebbnek kell lenni. Barkóczy Krisztina az 1703. év november hónapjában útban lévén, egyszerre az a gyászos hit éri, hogy távollevő leánya haldokló félben vagyon. A megrémült anya a szelek szárnyán sietne hozzá, ha lehetne. A bánat űzi őt, az aggodalma hajtja, maga sem tudja, hova. Remegő kézzel írja a férjének, hogy az ő édes lelke Klárikája halálán vagyon. De kétségbeesését nem árulja el. Még vigasztaló szóért sem rimánkodik, hanem ő biztatja az urát. „Mivel így tetszett az Istennek, — írja — meg kell nyugodnunk szent akaratján. Nem akarja Isten őtet (a leányát) ily nagy, nyomorúságos szenvedésekre juttatni, mint engem; mert már éppen el kell merülnöm a keserűség tengerébe. Édes lelkem, ha Istennek úgy tetszik, adjuk oda mi is jó kedvvel, meglátjuk végtére a gyönyörűség helyén, az hol elveszen az Isten minden bánatot. Kérje kegyelmed édesem a szerzeteseket, imádkozzanak, adjon az Úristen békességes tűrést ily egymásra következő súlyos bánatomban!...“ Az a nő, a kinek a szivében ennyi hit, enynyi gyöngédség és megtisztult szeretet lakozik, embertelenségre vagy durvaságra sohasem vetemedhetik. Bizonyos dolog, hogy Barkóczy Krisztináról minden elfogulatlan ember így fog vélekedni. Az elvakultság azonban — mint tudjuk — nem sok gondot vet a megfontolásra, nem is latolgatja a körülményeket, hanem vakon ítél. Neki egyetlen szó is elegendő, hogy, pálcát, törjön egy egész élet fölött. A szelíd lelkű és minden babonától megtisztult Barkóczy Krisztina, beteg fiát gyógyíttatván, egy alkalommal emberszivet kért táborozó urától. E levelet Thaly Kálmán elolvasván, s amúgy ellenérzéssel viseltetvén a kuruc generális családja iránt, azonnal dobra verte, hogy Károlyi Sándor vezérlő tábornok az elesett német katonák szivét kivájatta és fia gyógyítására zsákokban a feleségének küldötte. Ezt a hihetetlen mesét Thaly oly meggyőzőn hirdette, hogy még a komoly Pauler Gyulát is sikerült megtévesztenie. Ez utóbbi történetbre fölsorolván azokat az utálatos szokásokat, miket az olasz krónikások (akik magyart soha sem láttak) a beköltözött magyarokról följegyeztek, azt a szörnyű babonát is megemlíti, hogy a megölt emberek szivét kivágták és megették!! „A szívről való babonának a nyomát — írja Pauler — még a kurucvilágban is megtaláljuk, mint Thaly Kálmán, e kornak klasszikus ismerője szives volt velem közleni. A nyugati írók közül azonban senki sem említi, ami eléggé bizonyítja, hogy ritka dolog lehetett* E sorok írójának alkalma volt Thaly Kálmánt arra a nagy tévedésére figyelmeztetnie, amire őt az emberszívnek szó szerint való magyarázása vitte. De hiábavalónak bizonyult minden fölvilágosítás. Thaly paprikás kuruc felelettel fizette ki az embert. Aztán Pauler Gyulával állott elő mint bizonyítékkal, megfeledkezvén arról, hogy Paulert ő vezette félre. Ideje hát, hogy e tévedést helyreigazítsuk, napvilágra bo-