Budapesti Hírlap, 1912. március (32. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-21 / 69. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (69. n.) 1912. március 21. ,családja körében maga volt a gyengédség és lovagiasság, az odaadás és önfeláldox-'zás. Mint férj, mint apa, mint testvér, övéinek minden gondját és baját a magáénak tudta és érezte, aggódott és szenvedett azokért és azokkal, a kikhez a vérség köteléke csatolta. Minden becses és nagyszabású tulajdonság egyesülve, harmóniába olvadva, naggyá teszi vala, ha korunk erkölcse azonos a múlt század negyvenes éveinek erkölcsével. Az idők megváltoztak és velük az ideálok is. Szivák Imre áldozatává lett a mi szomorú miliőnknek, amely az idealizmust kilendíti pályájából és a köztólét embereit belehajszolja a gazdaságijavakért való küzdelmbe. Itt aztán cserben hagyta szerencsére. Mert itt sem a tehetség, sem az alkalmazkodás képessége, sem a szeretetreméltóság nem elegendő. Sors bona, nihil akad. Egy szürke, jelentéktelen, tudatlan, talán ostoba boltoslegénynek sikerülhet az, amiben a tudós, a képzett, szakavatott, nagytekintélyű férfiú kudarcot vall. És ennek a kudarcnak rettentőn romboló hatása van annak a lelkére, aki csak diadalhoz szokott. Ha nem a bukás, csak a bukástól való félelem testben is meggyengülve találja áldozatát, akkorcsak egy óvatlan pillanat kell és elkövetkezik a katasztrófa. Mellette őszinte fájdalommal, döbbenettel és nagy és nemes részén igaz sajnálkozással áll meg az elfogulatlan közvélemény. Szivák Imréről mindenki azt tartotta, hogy megérkezett, íme, megérkezett. Nem oda, ahova tehetsége és jelleme révén a joga, a jegye szólott, hanem egy szomorú állomásra, ahova a kitűzött céltól egy baljóslatú tényező eltérítette. Kihűlt tetemét erről a kis állomásról hazahozzák a honi földbe azok, akiket e gyászos tiszt megillet. Mi pedig fájdalmas meghatottsággal álljuk körül a koporsót, eleven tudatában annak, hogy igazi érték pihen benne, amelyet időnap előtt, tragikusan vesztettünk el, nagy, monumentális művére nem erőszakolta rá a minden áron való modernséget. A Rákóczitrilógia, zenei konzervativizmusa okos, helyes, természetes. . . " A trilógia utolsó arabjának, a Rodostónak drámai fölépítése is csatlakozik persze a //. Rákóczi Ferenc és a Némó stílusához, szelleméhez. A kort a maga poéta szemével nézi s a maga romantikus képzeletével érzékiti meg. A históriából tablók válnak ki s ezek szerint tagozódnak a darab fölvonásai. A kép közepén áll ismét Rákóczi, nemes és fenkölt kéroszi nagyságban, személyének egész varázslatosságával. Oly magasan emelkedik ki környezetéből, hogy az egész akció szinte alatta történik, ő alig részese a dolgoknak. A cselekmény félig mese, félig memoár, szerencsére igen kevés státusakció. Csak legvégül, a haláljelenésben találkozik a história és a poézis, de itt is idealizálódik a valóság és sejtelmes, látományszerű kicsendülése van Rákóczi utolsó szavainak. A darab kezdetébe belezúgnak a levert szabadságharc borús akkordjai. A kifáradt, ellankadt ország nem bírta tovább. A fejedelem menekül Lengyelország felé, egy zimankós, hóviharos napon megpihen a szkólyai völgyben, ahol egykor oly áradó boldogsággal sietett Sieniavszka hercegnő karjai közé. Megint összekerülnek mindnyájan: Rákóczi, generálisai, bizalmasai, a hercegnő, aki rajongásában hű maradt a menekülő hőshöz, aháttérben pedig ott settenkedik Longueval, a francia intrikus, aki nyolc évi fogságból szabadult meg s most újra boszut forral Rákóczi és szerelmese ellen. Követek hozzák Károlyi békepontjait, a fejedelem büszkén visszautasítja. Liza váltja föl a történelmet: Rákóczi és a hercegnő magukra maradnak. A M. A. V. Budapest, 1uárc. 20. Cogito, ergo sum, mondja Descartes! A M. Á. V. szférájában ez a bölcs mondás, érvényét veszti. Nem gondolkozom, és mégis vagyok, mondja a M. Á. V. — E féle filozófiai elmélkedésre fanyalodunk, valahányszor a M. Á. V. dolgaival foglalkozunk. Kifejtettük eddigelé, hogy a helyes és gyors rendezéshez négy vágánycsoport szükséges, melyek helyett azonban a M. Á. V. csak kettőt alkalmaz, mégpedig oly kezdetleges módon, hogy az amúgy is összekuszált rendezésre szánható időnek felét még mesterségesen el is rabolja. Egészen természetes azután, hogy rendidezőink igen keveset tudnak produkálni s legnagyobb ily pályaudvaraink, mint például Szolnok, sem igen tudnak naponként ezer kocsinál többet rendezni. Pedig különösen Szolnokon, a napi befutás az erős forgalmi időszakokban, körülbelül majdnem mégegyszer annyi. A laikus is, el tudja most már képzelni, micsoda zűrzavar támad a M. Á. V.-nál az erős őszi forgalom beálltával. Van kereken húsz rendező-pályaudvarunk, melyek a legnagyobb megerőltetés mellett sem tudnak ezer, vagy ezerszáz kocsinál többet földolgozni. A befutás pedig sokkal nagyobb lévén, már az első erős forgalmi hetek leteltével több ezer kocsi áru ténfereg ide-oda céltalanul s okoz mindent agyonfojtó torlódást az állomásokon. Természetesen azonnal jelentkezik a látszólagos kocsihiány s kezdődik a közönség jajveszékelése. És ez az állapot, mely az országban minden produktív tevékenységet meghiúsít, minden évben több hónapon keresztül tart, sőt ha a tél erősebb, akkor félévig is. Az igazgatóság igen elmésen úgy segít magán, hogy egyszerűen megszünteti/az árufelvételt s nem törődik azzal, hogy micsoda pusztítást végez az ország közgazdasági életében. Kár, hogy nem hallják ilyenkor azokat a szitkokat és átkozódásokat, melyeket a termelők feléjük zúdítanak. Valóban minden gondolkodó embert fölháborít, hogy a magyar állam égisze alatt álló intézmény, merő tudatlanságból, csírájában fojtsa el az ország gazdasági Vigasztaló, meleg szókkal kelti a szerelmes asszony Rákócziban a reményt, az önbizalmat. Hirtelen egy lövés dördül el: Longueval orozva megölte Sieniavszka hercegnőt. A gyilkos elmenekül, az asszony súlyos sebével még néhány percig él, de aztán Rákóczi karjai közt meghal. Haldokolva nyomja az első csókot az imádott férfi ajkára: a história is igazolja, hogy a viszony Rákóczi és a hercegnő közt mindvégig ideális, kölcsönös rajongáson alapuló volt. A hercegnő holttestét a fejedelem csatlósai viszik le a völgybe, Lengyelországba. — Semmim sincs már! — mondja megtörtén Rákóczi és komor, lassú léptekkel indul a szomorú menet után. A következő kép csupa ragyogás, derű, pompa. XIV. Lajos kastélya Chantillyben. A bujdosó fejedelem ott van királyi barátjánál, s azokat a zajos, tobzódó napokat éli, melyekért önéletrajzában később annyi keserűséggel és penitenciával vádolja magát. Jelentős tartalma ennek a képnek sincsen, inkább tabló és korfestés. Az orbeáni herceg udvarmestere, egy aljas kalandor, számítván az osztrák császár vérdíjára, az álarcos ünnepségen le akarja szúrni Rákóczit. De ez kicsavarja kezéből a tőrt s nyugodtan ruhája fodrai közé rejti. Közben megérkezik az ünnepségre Rákóczi felesége, Neszszeni Amália. Hírt hoz Bécsből. Az udvar hajlandó a békülésre, csak, bűnbánatot követel. Rákóczi keserű kifakadásokkal felel. Amália még mindig engeszteli: — Fogadd kegyelme végső sugarát! Rákóczi kiveszi a tőrt: — Ez kegyelme végső sugara ... Folyik az ünnepség tovább. Tánc, pásztorjáték. Rákóczi megundorodik a gondolattól, hogy ott kegyelemkenyéren éljen tovább. Megjelenik Bercsényi és jelenti, hogy Belgrád is elesett, Ausztria egyre hatalmafejlődését, amely minden hatalom alapja és forrása. És nem elég, hogy a múltban volt tudatlan a M. A. V., hanem a jövőben is az akar maradni. Azt állítja, (múltkori nyilatkozatában), hogy a mai rendező-pályaudvarokon a vágányok szaporításával a teljesítőképességet tetszés szerint fokozhatja. Hivatkozik a többek közt Szolnokra, mint amely jelenleg, az időközben foganatosított átalakítás után teljesen kielégítő. Rögtön kimutatjuk, hogy egy hajszálnyit sem javult az állomás állapota, mert a vágányzat konstrukcióján semmit sem javítottak. Azt az ügyetlenséget továbbra is meghagyták, hogy a gurítóra fölhúzott elegyet teljesen ki kell rendezni s csak azután mehet le a lokomotív újból kocsikért a fogadóvágányokra. Föltételezve, hogy minden egyes fölhúzásnál negyven kocsit visznek föl a gurítóra, (ami pedig kedvezően van számítva), ennyinek a legördítésére körülbelül huszonöt perc szükséges. A fölhúzás maga (a lokomotív lemenetelét is beleszámítva), mintegy félórát igényel s így negyven kocsi kirendezése összesen ötvenöt percet emészt fek Ehhez képest naponként ezer és ötven kocsi rendezhető. Több nem. Ez a végső határ, melyet számbavehető módon nem lehet túllépni. Hiába bővítik tehát az állomást akár ezer kilométer vágánnyal is, a teljesítőképességen egy jottányit sem segíthetnek. A M. Á. V. kereken mintegy két milliót ölt bele Szolnok állomás átalakításába és csak ott van, ahol azelőtt volt, így gazdálkodik a M. Á. V. Elgondolhatjuk most már, hogy micsoda kritikus idők elé néz az ország, ha itt a legrövidebb idő alatt gyökeres változás nem történik. Kíméletlen, erős kézzel teljesen ki kell pusztítani a mai rendszert. Politikusaink nem is sejtik, hogy mily katasztrófa előtt állunk. Ha csak valamelyes fogalmuk lenne a dolgok mibenlétéről, a mai rendszert egy nap alatt kiirtanák, mert a mai rendszer, a mai vezetés minden napja milliókra menő kárt okoz a nemzetnek. Sürgős és energikus intézkedést kérünk a kormánytól! A mi programunk szerint elsősorban és a legsürgősebben a rendező-pályaudvarabb. Rákócziban megérlelődik az elhatározás, hogy Törökországba indul. Felesége nem megy vele, de Bercsényi ígéri, hogy hűségesen kitart mellette. A két férfi elérzékenyülve egymás nyakába borul. A kivilágított kerti pavillonból kihallatszik a minőt zenéje. Az udvar mulat tovább. Függöny. A harmadik félodás két epizód. Rodostóban vagyunk. Rákóczi egyszerű török házának tornácáról kilátni a tenger végtelen síkjára. A fejedelem az esztergapad mellett szorgoskodik. Egyszerre vihar támad. Tépett vitorlája hajótet a partra. Egy álétt, sebesült embert hoznak a törökök. Föleszmél: egymásra ismernek, Rákóczi és Longueval... A hős megbocsát a gyilkosnak. Longueval megkönnyebbülten, nyugodtan hal meg. Derűsebbre fordul a kedv: Mikes belép és jelenti, megjött a fejedelem fia: György! Melegen, bensőségesen öleli keblére az apa a fiút. Szól hozzá, becézi, de György egyre csak hallgatja elfogódott némasággal. Végre két szót mond: — Mon pere! Rákóczi megtántorodik: — Nem értett, nem értett! Rákóczi fia nem tud magyarul!... Az epilógus 1705. április 8-ika, a végzetes Nagypéntek, Rákóczi halála. Ott pihen a fejedelem karosszékében, hívei virrasztanak mellette. Szemben vele a tenger. Most kél a nap. A haldokló megpillantja, fölemelkedik, üvegesedés szemével beletekint, s mintha ott látná az izzó tűzkorong fölött a magyar koronát, mintha hallaná a magyar templomok zugó harangjait *. Nagyszerű vízióvá szélesedik beszéd és muzsika s a halál, aföldi összeomlás voltaképpen a megdicsőülés, a fölmagasztosulás. Hatalmas, győzelmes akkordokkal fejeződik be a trilógia. Ha végigmegyünk a Rodostó partitúráján.