Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)

1919-11-01 / 102. szám

ó­ gia által, mely valaha országot szeren­csétlenségbe sodort . , , De ime, az idő meg nem áll s az óra ketyegésének halk és szerény léptem me­gyén szinte észrevétlen az örökkévaló­ságba. Dicsőségnek és gyásznak, hata­lomnak és bukásnak a terhét végtelensé­géhez mérve csak parányi ideig viszi ma­gával. Ellenben kérlelhetetlenül hozza el a boszút, a megtorlást, az igazságot és az expiációt. * Egy éve, hogy Tisza Istvánon reme­kelt a gyáva gazság és ma dicsőségéről, nagyságáról, igazságosságáról, erkölcsi tisztaságáról, szeplőtlen hazafiságáról és rendíthetetlen magyar lelkéről beszél a pap Istenhez, a tudós a világhoz, a költő a nemzethez. A­kik pedig hatalmukat kí­vánták megvásárolni a rajta elkövetett bérgyilkossággal, azok remegnek, ha rez­éül a fii. borzadnak, ha csikordul az ajtó, mert tudják, hogy az igazság nyomukban van poroszlókkal, mert tudják, hogy a törvény, a mindnyájunk őre és oltalma, őket keresi, mint bélpoklos ellenségeit és félelemtől s lelkiismeretük korbácsütései­től vonaglik a lelkek. És a mérhetetlen idő alig hogy egyet lélekzett, áldozatuknak meghozta az örök dicsőséget, őket pedig hurcolja az igaz­ságtevő törvény elé s be fognak menni ők is az örökkévalóságba, de csak mint fekete árnyék, mint az emberi elvete­mültség alakjai, mint nevek, melyekre az Igazság szolgái rá­sütötték a Siain-bé­lyeget. Budapesti Hírlap (102.p.) itt 19 november 8. Tisza István emlékezete.­ ­ A Nemzeti Társaskör gyászünnepe. — Beöthy Zsolt Tisza Istvánról. — A református egyház Negyelete. — Budapest, C..­. 31. Egy éve immár, hogy gonosz kezek durva­­ erőszakkal kidöntötték az élet sorából a nemzet reménységének legerősebb oszlopát. Egy éve, hogy Tisza István kihűlt véres teteme csöndesen porladozik a geszti sírboltban. Iszonytató, rémes esztendő, a mely az ő halálával kezdődött s a mely a szavunkat, a szabad lélekzetünket és a nemzet elhanyatlott életét is beletemette Tisza István sírjába. De Tisza István szelleme a meg­ihlető hazaszeretet szárnyán kilép a sírjából s mint tüzes lángoszlop mutatja a megtisztulásnak és a fölemelkedésnek útját. A Nemzeti Társaskör, az Országos Nemzeti Munkapártnak elődje és hagyományainak jog­utódja, ma a gyászos évfordulón kegyeletes ün­nepet ült Tisza István emlékére. Ez a kör látta legközelebbről az elesett nemzeti hősnek önfel­áldozó küzdelmeit a haza szolgálatában; ez a kör volt mindvégig hűséges részese az ő köz­életi törekvéseinek, ez kísérte végig őt eszméinek diadaláért, az ország biztosságáért, nyugodt fej­lődéséért és jövő nagyságáért folytatott szakadat­ Hogy nemzete dőljön porba vele, így éri csak ezt fel az alacsony, így léphet a lába a nép tetemére S tipródhat azon gaz kénye szerint, — ám a ledőlt hős szellemalakját. Felvonja magához az isteni kör. Hogy éljen örökké és a magasból Fényt hintsen az éjbe örökre alá. — Áldom ezért a hőst, ha bukott is. Áldom ezért az isteneket, Szánom a népet, a porba tiportat, — De átok, ah átok, ezerszeres átok A hőst megirigyelt gyilkosokon! . . . Első Lemur: Úgy gondolom, hogy az a sorstragédia, Mely minden felvonás után e boltba tesz Egy-egy koporsót, itt e nagygyal most betelt. A szörnyű sors haragja bizton véget ért, Lesújtva végül már a legnagyobbat is. Hosszú ideig zárva lesz e síri bolt, A végzet elpihen, — távozhatunk. Másik Lemur: Vigyázz! Ne még! . . . Korán van. Nézz ki csak! Mit hoznak ott? Megint 1.rorsót? — Úgy látszik azt .­­ . és erre hozzák. Első Lemur: Igaz! . . . Óh, rettenet! Milyen hamar Tér nem koros apjához ifjan a fia! . . . Kar: Óh, ti hatalmas, nagy haragú Istenek, én leborulva csengek: Elég! elég! elég! Ellen­ kar: Nézzétek, az égnek boltozatán Mily ragyogó új csillag az ott! S mily isteni tiszta fénnyel ég! . . . (1918. november 8.) van harcaiban, így érthető és méltó, hogy első­nek a Nemzeti Társaskör pattantja föl a geszti sírbolt zárját s mély megilletődéssel szemléli és kényesen szemlélteti vezérének tündöklő szel­lemalakját. Lélekemelő ünnep volt Társadalmunk szine-java (hölgyek is nagy számmal) megjelent, hogy áhítat­tal hódoljon Tisza István emlékének. A kormányt Pekár Gyula miniszter és Karafiáth Jenő államtitkár képviselte. Berzeviczy Albert elnökölt s megnyitó beszéde mint a templom­­torony első h­arangszava ütötte meg fülün­ket. Azután Beöthy Zsolt olvasta föl remekbe írt esszéiját Tisza István életéről, egyéniség­­éről, gránitszikla-jelleméről, küzdelmeinek ra­gyogó nemzeti tartalmáról. Maga az iró is kö­­nyekig meg volt hatva s a hallgatósága szive mé­lyéig megrendülve hallgatta előadását. Végül Kozma Andor gyönyörű költeménye következett, a­mely a klasszikus tragédia fenségében énekli meg a tragikus hős halálát. A Nemzeti Társaskör emlékünnepét meg­előzően a református egyház adózott kegyelettel Tisza István emlékének. A Kálvin-téri reformá­tus templomban volt gyászistentisztelet, a­me­lyen Németh István püspök mondott tartalmas, velős, szárnyaló beszédet.­­ Részletes tudósításunk alább következik. Ladtára? Zsolt emlékbeszéde a Nemzeti Társaskörben. A Kálvin-téri református templomban tar­tott istentisztelet után a meghatott közönség át­vonult a Nemzeti Társaskörbe. Az útvonalon a Magyar Nemzeti Szövetség egyetemi ifjúsága és a Magyar Asszonyok Szövetsége tartotta fönn a rendet, gyászfátyollal bevont nemzetiszinű kar­szalagos rendezőkkel. A közönség is gyászfátyo­­los nemzetiszinü szalagot viselt. A magyar had- s seregnek egy diszcsapata is részt vett Tisza Ist­ván emlékének megünneplésében s a Nemzeti Társaskörben sorfalat álltak a délceg sastollas leventék, mély megilletődéssel a szemükben. Az ünnepies rendkívüli közgyűlést a tár­saskörben Lukács László, a kör igazgatója nyi­totta meg s néhány rövid szóval Berzeviczy Al­bertet ajánlotta a mai nemes emlékezés elnökéül. Templomi csönd várta az eseményeket. gusztaviczy Almert megnyitója, Berzeviczy Albert elfoglalván az elnöki széket, a következő beszédet mondotta: Tisztelt közgyűlés! Megilletődve lépek erre a dobogóra, a­melyről még alig több mint egy év előtt hangzottt el a teremben, mint akkor még pártközben, utolszor annak szava, a­kinek emlékére gyűltünk ma össze. Még akkor is, a fenyegető összeomlás előtt, mikor végveszélyben volt a haza, mikor párt­jának és neki az önálló szerepről önként le kellett mondania, lelke csodás erejével tudott erőt csöpög­­tetni csüggedő híveibe, tudott reményt kelteni ben­nünk, tudta megédesíteni az áldozatot, a­melyet hoznunk kellett. Éreztük, hogy senki sem oly jogo­sult áldozatot követelni másoktól, mint ő, a­kinek a­­ egész élete az önfeláldozás tényeinek egyetlen sor­o­­­zata volt, a­ki végül azzal a szilárd megnyugvással áldozta fel életét is, hogy mint végperceiben rebegtet Ennek így kellett történnie! Akkor, a­mikor ma egy éve elvesztettük őt, a­mikor a nagy összeomlás közéletünk legnagyobb alakját is maga alá temette, a lelkiismeretlenül félre*: vezetett nemzetnek nem volt ereje szem­beszállni: azokkal, a kiknek a gyalázatos merénylet fölötti fel*, háborodás, a veszteség fölötti fájdalom minden megnyilvánulását elnyomni érdekükben állott. Csat:­igy történhetett meg az, hogy Tisza István mint egy’ gyilkos merénylet áldozata, sírba dőlhetett és sirba* szállása fölött majdnem egy év elmúlhatott, a nélkül*, hogy a közrészvét és gyász hozzá és nemzetéhez méltóan megnyilatkozhatott volna. Be kellett, hogy­ teljen azok bűneinek mértéke, a­kik az ő letűnését is a forradalom vívmányai közé sorolták, ki kellett­ pattaniok a levéltárak homályából azoknak a tit­koknak, a­melyeket ő büszke daccal zárt kebelébe, hogy az elvakultak' is világosan lássák: kik voltak azok, a kik őt legyőzték és ki volt az, a kit ők’ le* győztek. Ebből a körből, a mely neki második otthona volt, a melynek tagjai rajongással ragaszkodtak­ hozzá akkor is, a mikor a gyűlölet és rágalom nyi* lakiak egész zápora hullott reá, merték könnyezve­ állni körül ravatalát s nem a késő megbánás ég, megtérés, hanem a mindig hit és változhatatlan sze­­retet és elismerés érzésével gyászolják ők ebből a­ körből indult ki az első lépés arra, hogy a nemzet Tisza Istvánnak megadja azt, a mit halálakor téld­ megtagadni látszott. Körünk bizottságot küldött ki egykori nagy vezérünk emlékének megörökítése végett s a mai, rendkívüli közgyűlésen, mint egyúttal emlékünnepeit, kívánja határozattá emelni e bizottság javaslatait, abban a meggyőződésben, hogy kezdeményezésünk a nemzet mind szélesebb rétegeiben fog visszhangra találni. ;j 'lisztert közgyűlés! Tisza István halála pótol*­ hatatlan veszteség elárvult, összetört, szétszaggatott,, mindenétől megfosztott, s még mélyen meg is alá­zott nemzetünkre nézve. De ne feledjük, hogy hala*f­iával nasiv örökség is szállott reánk. Nemcsak élete*! txek emléke, emberi egyéniségének és politikai jelle*­ mének fölemelő példája, hanem fökép nemzete jő*j vöjébe, hivatásába vetett rendíthetetlen hitének örök*­ sége. Ez a hit nem szállott vele si­ba, ez a hit él all jelen minden sanyaruságai között, ez a hit vet fényt bukásának mély, sötét éjszakájába. Az ő emlékének azzal áldozunk legméltóbban, ha ezt a­ hitet meg­­őrizzük, ápoljuk, hogy tette izmosodjék , meghozza az ő eszméinek és népszetének a feltámadást! Üdvözlöm a kör tagjait és tisztelt vendégeinket! és fölkérem Beöthy Zsolt tagtársat emlékbeszéde­ megtartás­ára. A nagy tetszéssel fogadott megnyitó beszéd után az elnök a jegyzőkönyv írására Mikszáth Kál­­­mánt, hitelesítésére pedig Kálmán Gusztávot és Lestyánszky Sándort kérte föl. Azután átadta a szót Beöthy Zsoltnak. Beöthy Zsolt beszéde*. Tisztelt hallgatóim! Ma egy esztendeje, éppen­ ez órában esett el Tisza István. Elesett a magyar becsület, a magyar igazság, a magyar hazaszeretet mezején. Elesett, egész nemzetének emlékezetébe idézvén a világköl­tészet leghíresebb és legremekebb gyászbeszédéből azokat a rettenetes szavakat, melyek a meggyilkolt Caesart siratták: Oh mily esés volt az, jó honfiak! Elestem akkor én, K­ és mi mind. Még véres ármány kérkedett felettünk, így esett el ő is és igy estünk el vele mind­nyájan. De távozhatik-e földi ember nagyobb és szomorúbb tisztességgel közülünk, iránt ha emel­kedő, magasodó, felszálló alakjának árnyéka elbo­rítja az egész hazát, millióknak szorongó szivében azt az érzést vetve föl, hisz vele egy­ütt egész vilá­gunk összeomlott, mint hogy ha ezt a világot ő maga tartotta volna. Minden romokban körülöttünk. A világ nagy hatalmai, a népszabadság jelszavát harsogó zsarnokság vett rajtunk erőt a csatamezü­kön: az emberi igazság álarcában pusztító elvete­mültség tett tönkre idebenn: „a hazugság fejedel­mei". Annak a régi magyar hősiességnek képe és sugallata, mely négy hosszú esztendőn át őseihez méltón állta meg helyét a csatapiacokon s a haza határait az egész, ellenünk harcoló világgal szem­ben meg tudta védelmezni: ennek a csodálatos hő­siességnek leghatalmasabb sugallója s egyszersmind képe ő volt előttünk. Annak a rendíthetetlen haza­szeretetnek is, melyre ádáz benső ellenségeink fenték fegyverüket, megint ő volt legmegragadóbb képe, leg­beszédesebb sugallója, legerősebb bástyája. A két­ségbeesés óráiban, melyek reánk szakadtak, úgy tetszett mindnyájunknak, mintha az ő alakjának utolsó sóhajával a nemzet régi lelkéből is elszállott volna valami.

Next