Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)

1919-11-09 / 109. szám

Budapest, 1919. XXXIX. évfolyam, 109. szám. Cerasyrat: Cíf Vasárnap, november 9. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak:­l egész évre 220 korona, félévre 60 k­or., negyedévre 66 kor., egy hónapra 20 kor. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csatthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Informatiune. Inginerii specialisti, care au hierat­ in fabricile de arme si munitiune din Austria si Ungaria, si care doresc a se angaja in fabricile similare din Romania, sunt rugati a se prezenta in ziua 1. de Decembrie 1919 ora 10 dimineata la Ministerul de rasboiu, Directia Armamentului, din Bucuresti. Se va putea obtine un salariu pana la suma de 3000 lei lunar. Comandamentul Trupelor din Transilvania va facilita acestor inginerii calatoria spre Bucuresti. Presidentele Comisiunei pentru studiul industriei din Transilvania si Bánát: General Burileanu. u­ gye. Budapest, nov. 8. * A roiffl­. alkotmány ide­jén a vármegyéé volt a követküldés joga Hirdetmény. Ezennel felkéretnek az osztrák és a magyar fegyver- és municiógyárakban dolgozott szakmérnö­kök, a kik Románia hasonló gyáraiban dolgozni szeretnének, hogy 1919. december 1-én délelőtt 1z órakor a hadügyminisztérium fegyverzeti igazgatósá­gánál Bukarestben jelentkezzenek. Részesülni lehet 3000 lej havi fizetésben. Az erdélyi hadseregparancs­nokság meg fogja könnyíteni e mérnökök bukaresti utazását. Az erdélyi és bánáti ipart tanulmányozó bizottság elnöke, Burileanu tábornok, és a követek visszahívásának a joga is. A törvényhozás jogának tehát a forrása volt. Övé volt az ellenállás joga és a jog, hogy tanácskozzék és döntsön az orszá­gos kormány egy-egy intézkedésének tör­vényes, vagy törvénytelen voltáról és megtagadhassa végrehajtását. Meg volt (és meg van) abbeli joga vármegyéink­nek, hogy országos kérdésekről tanács­kozzék, határozatokat hozzon s egymás­sal ily kérdésekről érintkezésbe lépjen a testvérmegyékkel, sis így tovább. Ehhez hasonló közjogi alkotásra nem akadunk az egész művelt világon, ez a magyar po­litikai géniusz alkotása. Természetesen hogy a parlamenti rendszer és a felelős minisztérium intéz­ményével ennek is változnia kellett. A múlt század liberális reformerei az an­gol gyakorlatban kifejtett s a német tu­dósok által rendszerbe foglalt parlamen­tarizmusban ismerték föl a nemzetek üdvét és boldogságát. A­­ mi államf én fiaink pedig egyik elsőrendű föladatuk­nak látták, hogy a vármegye intézményét összhangba hozzák a parlamenti, vagyis felelős kormányzati rendszerrel. Meg is reformálták úgy a nyolcvanas évek körül, de nem voltak minden buzgalmuk mellett is képesek agyonreformálni a vármegyét. A vármegyéből azonban törvényható­­sági bizottság lett, melyből az előjogo­kat kiszedték s a régi intézmény formáit hagyták meg benne, a lélek, a tartalom, a históriai szellem nélkül. Az uj idők emrí­bere aztán nem is tudott az uj intéz­ményből csinálni semmit és igy vált a vármegye jóformán puszta közigazga­tási szervévé az államnak. A haza he­lyébe lépett az állam (az emberek esze­­járásában), a magyar nemzet helyébe a­­ jogállam fogalma, az erő és érző­ élet helyébe a mechanikus összerovottság s mindez belső összefüggésben van mind­azzal a­ betegséggel, mely azóta az orszá­got, a közéletet, a társadalmat megtá­madta és súlyosan kikezdte. Organikus fejlesztés helyébe az anorganikus újítás, a meglevő magyar alkotások átalakítása helyébe a külföldi import lépett köz- és magánjogban egyaránt­.­ Még a magyar történeti neveket és címeket is eldobál­tuk a közhasználatból, csak címernek és cafrangnak, udvari reprezentatív dekorá­ciónak hagytuk meg az országbírót, a tárnokmestert, a bánokat és más ország­ Tisza István és Girgey Artur. írta Kozma Andor. Tisza István már fiatalember korában fel­­fekereste egy-egy komoly, erős itéletű­ tanulmá­nyával Gyulai Pál Budapesti Szemléjét. A kri­tikus természetű Gyulai Pál a már születésénél fogva nagynevű kéziratküldőnek sem hódolt meg gyorsan és feltétlenül. A tanulmányok tar­talmassága ugyan rögtön megkapta, de kezdet­ben szívesen kifogásolgatott egyet-mást azok megírási módján. Egyet közlés előtt vissza is küldött a szerzőnek, hogy az bizonyos szavakat vagy sorokat javítson ki. Tisza István a csekély részleteiben inkriminált kéziratot Gyulai Pálhoz néhány sornyi levél kíséretében juttatta vissza, melyet ezzel a puritán megszólítással kezdett: „Szerkesztő úr!“ A­mire Gyulai Pált elfogta sze­retetreméltó kötekedő kedve, s kapván rajta, hogy akkoriban Tisza Istvánnak tartalékos hu­szártiszti rangja volt, viszontválaszát ezzel a megszólítással kezdte: „Hadnagy úr!“ A­mit Tisza István szó nélkül rendben talált. Ettől fogva aztán Gyulai Pál nemcsak nagyrabecsülte, hanem mindjobban meg is szerelte Tisza Ist­vánt, a­ki — így raond­á, — „kedveli ugyan az afféle kurta megszólításokat, de másfelől, higyye el, uram, nagy aszú, jeles ember“. Hovatovább Gyulai Pál mind többet és többet beszélt. Tisza Istvánról, mind nagyobb tisztelettel. És egy napon már annyira ment, hogy így szólt hozzám: „másfelől az a Tisza István olyan ember, hogy azt össze kellene hozni Görgey Artúrral". Szívem szerint való szó volt ez. Én már­akkor rég jól ismertem a tábornokot és Tisza Istvánt is. Amarról már nem egyszer megkoc­káztattam volt egy-egy népszerűtlen verset a nyilvánosság előtt; az utóbbiról szintén egyet, mely azzal végződött, hogy „Tisza István a jövő". Bizonyosra vettem, hogy ez a két nagy, igen erős, igen komoly, igaz ember érdekes lehet egymásnak s egyikük sem fog a másikban csa­lódni. Lelkesen biztattam tehát Gyulai bácsit összehozási tervének megvalósítására. Nem sok biztatásra volt szükség. Alig né­hány nap múlva Gyulai bácsi a szokott egyszerű meghívás­ modorában rám szólt az utcán: „más­felől uram, jó, hogy találom, hát holnap este vacsoráljon nálam, mert ott lesz Artúr meg Tisza István is". Én sokkal izgatottabban vártam a más­nap esti nevezetes vacsorát, mint maga a ven­dégváró házigazda. Azaz, ő maga egyáltalán nem volt izgatott. Sőt este hétkor, a­mikor én már önkéntesen ott buzgólkodtam a vacsora sikeré­ért a Gyulai-konyha jeles főzőnője, Fáni néni és az ebédlőben teríteni kezdő hű öreg Iláni néni körül, a házigazda még nem is volt otthon. Félnyolckor állított csak be, hóna alatt nagy paksaméta korrektúrával, igen vidáman, mert h­azajövet talál­ az utcán valami boldogtalan versb­ől, a­kit magával vonszolt a kapuig, hogy jól leszidhassa annak verseit. Hanem a­mikor már otthon volt, s miután hamarjában néhány tréfás boszantást mondott Páninak és Hárinak, ő is kivette részét az előkészületekből. A borok gondját személyesen látta el, büszkén válogatva ki dús készletéből a Bánffy grófnő, meg a zirci rend etikettjeit viselő karcsú palackokat, mint a jók javát. És a­mikor már mindez az asztalon csillogott , Gyulai bácsi szeme is csillogott a megelégedés örömétől, valami igen szép érzés melengett bennem. Milyen nagy ember ez a kis Gyulai bácsi! Mily boldogító kedve lelik az általa elismert és szeretett nagy emberek kultuszában! Ez a vacsora még abban a régi Szendrey—• Gyulai-házban adódott, melynek helyén most már a Sándor-utca 11. számú háromemeletes nagy bérpalota áll. A régi ház csak félemelet magas volt s bizony nem dicsekedhetett semmi­féle diszességgel sem kivic, sem belüli Gyulai bácsi kényelmes lakása egyszerű, ódon bútorza­tával, össze-vissza könyvhalmazaival, szerteszét zavart írásosoméival, kefelevonat-lapjaival, a mindenfelé elhagy­ogatott selmeci pipákkal, s az örökös szellőztetés ellenére soha teljesen ki krém­ irtható pipafüst-illatával teljesen rávallott a diákos öreg magyar poéta-házigazdára, s még annak özvegyemberi mivoltára is. De most mégis, azzal a szépen terített, jóízűen felszerelt asztallal s Gyulai bácsi vendégváró kedvének ragyogó biztosságával ékesen, oly nyugodt, urias derű áradt el a furcsa ósdi lakáson, a milyent pusztán modern iparpompával elérni nem lehet. Pont nyolckor egyszerre lépett be a két nagy vendég. A meghivás pont nyolcra szólt s úgy Tisza István, mint Görgey Artúr kü­lön­­külön megígérte volt, hogy pont nyolckor ott lesz. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ennélfogva már a kapuban össze kellett talál­­kozniok. A lépcsőn már együtt jöttek fel s mire a lakásba értek, túl voltak a megismerkedés for­maságain s oly természetesen, egyszerűen és A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal. /

Next