Budapesti Hírlap, 1920. augusztus (40. évfolyam, 182–206. szám)

1920-08-08 / 188. szám

Elő­zetési árak: Egész évre 280 korona félévre 140 kor., negyedévre 70 kor., egy hónapra 25 kor., Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 1 korona. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc VI­/ /& V Budapest, 1920. XL. évfolyam, 188. szám Vasárnap/ augusztus 8. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23~84» A rongyosok.­ t­­­vastam a MOVE akciójáról a fényűzés A­z ország gazdaságában természetesen té­nyező­­a fényűzés is. Ha ízléses, még el is visel­hető, ha ízléstelen, akkor utálatos. Egészben a testet is lelket rontó, erkölcsöt és egészséget; ha bizonyos határokon túlmegy. A MÁVE-t erre a kezdetre különösebben az arany sanyarú helyzete, drágaság, egész fkrisanyagi szempon­tok inspirál­ától.­­ A­ dolog fontos, de nehéz meg­­­­állapítani a kezdő határokat. Mert hiszen az iparnak nem kis része él és virágzik ama cik­kek előállításából, a­melyeket fényűzési cikkek­­nek nevezünk, így mikor a fényűzés sebeit gyó­gyítjuk, másfelé sebeket nyitunk meg. A szabó­ipar, a pipere, a divatáru, a ruházkodásnak minden neme — a fehérnemű is, — azután a lakás, azután a konyha, azután sokféle passzió, mind beleeihetik a fényűzés kicsapongásaiba. Ma súlyosbítja a helyzetet, hogy minden anyag is, a­melyből a fényűzés tárgyai készülnek, árá­nál fogva régibb fogalmaink szerint fényűzés­­számba megy. És hozzá a legszerényebb, de leg­szükségesebb holmi is olyan drága, hogy annak­­előtte a legkiáltóbb fényűzés is olcsóbban tudott parádézni.. Minthogy pedig a fényt azok űzik, a­kik­nek telik, a­kik olvasatlanul költhetik a pénzt, mert olyan a módjuk, annálfogva ma igazán henye dolognak látszik a fényűzést üldözni. Legfőbb,­ arról kell gondoskodni, hogy ez a pénz külföldre r­e mehessen kész cikkekért. De hogy hadimilliomosok és utánuk bolondult má­sok pénze itt a mi iparosaink és a mi munká­saink javára forgalomba ne jöjjön, arra kár volna a téntát vesztegelni. ■ Én más oldalról nézem a MOVE ötletét. Nem azok járnak az eszemben, a­kik még ma is fényt tudnak űzni — a­miben az utálatos dolog nem az, hogy a pénzüket szórják, ha­nem az, hogy kedvük van hozzá, — én azokat nézem, a­kik már alig hogy meg tudnak élni: a kisebb vagyonuakat, a fizetésből élőket, az értelmiség e nagy és érdemes rétegét. Ezek luxust nem űznek. Ezek lemondásban gyakorolják ma­gukat, mert nincsen módjuk, hogy öt- és tízezer koronáért ruhát, kétezerért cipőt vegyenek, két­százért nyakkendőt, három-ötszázért egy darab inget. Azokat nézem, a­kik nem járnak társa­ságba, nyilvános helyekre, tán templomba se, mert már nagyon kopott a ruhájuk. És lesem a korzót és a népes utcákat, mikor látom rajtuk végigmenni az első úriembert kabátja hátán tiszteletreméltó folttal. Pedig ezeken épül fel az új Magyarország, mint a­hogy ezek építették meg a régit is. A XV. században a hollandus nemesség nagyon el volt keseredve a spanyol uralom nyo­mása alatt, s konventikulumokban tanácskozott az ország felszabadításáról. Egy udvari tanács­kozáson, a pármai hercegnő — gondolom Hen­riette — spanyol helytartó bátorítására egy udvari embernek azt találta mondani, hogy ezek­től a koldusoktól nincs mit félni. Másnap ez a mondás szóba került a békéteknek lakomáján s ott egy ötletes ember előkerített egy átalvető koldustarisznyát és egy fakupát, nyakába terí­tette amazt, emezt magasra emelte és kiürítette a koldusok egészségére. És a társaság követte és elhatározta, hogy felveszi a koldus (gueux) nevet. És ezzel indult meg a hollandul szabad­ságharc. Voltak városi koldusok, vidéki koldu­sok (bunkóval, kalapáccsal és baltával felfegy­verkezve) és tengeri koldusok és három évi­g borzalmakban elég gazdag hadjárat után kiver­ték a spanyol elnyomót s megalapították a sza­bad egyesült Németalföldet. Magyarországot a magyar rongyosok van­nak hivatva megmenteni. A háború, a forradal­mak rongyosai. A kik a ránkszakadt katasztrófa csapásaitól rongyosodtak el. De büszkén kell viselniük a rongyos nevet. Nem szabad szégyel­­nünk szegénységünket. Nem lehetünk róla, hogy nem tudunk sem élni, sem ruházkodni úgy, mint annakelőtte. És ezt mindenki tudja rólunk. Hát viseljük bátran elviselt gúnyánkat, vessünk foltot a hátára és templomban, gyűlé­sen, utcán lássa a világ, hogy a mi luxusunk belül van, a lelkünkben, a szivünkben, a szelle­m katonai biróság folytatta ju.Tatár pör tárgya­lását. A mai napra tanúként artegraézték Radvánszky Béla bárót, Lux Sándort^ifjÚ­ Klein Rezsőt, Barta Annát, Klein Józse^páfr Zilahy Lajost, Hazslinszky Hugó dr.-t és­^L­entkirályi Béla dr.-t. A tárgyalás megnyitása után a h­adbíróság jegyzője a katonai igazoló bizottság egy átiratát olvasta föl, a­melyben Fritsch Ottó őrnagy kéri tanuként való kihallgatását .Sztanykovszky szökésére vonatkozóan, mivel Sztálin­­kovszky őt úgy állította be, mint a­ki a szökésének okozója lenne. Sztupka őrnagy-hadbíró kéri Fritsch Ottó kihallgatását. A bíróság elsőnek Hazslinszky Hugót hallgatta ki, a­ki mint a rendőri bizottság ,orvosa vett részt a gyilkosság napján megtartott helyszíni szemlén. Hazslinszky dr. elmondja, hogy nem tudta meg­állapítani, h­ogy a lövések hogyan érték a grófot. Valószínű, hogy az a lövés, mely a mellkasát érte, a jobb vállán ment be és a bal felkaron jött ki. Ez volt a halálos sérülés. A második sérülés, mely a hason volt, valószínűen csak a bőr alatt ment ke­resztül. Az a benyomása, hogy mindkét lövés állva érte Tiszát, mert mindkét lőcsatorna vízszintes volt. Radvánszky Béla báró kihallgatása. Most Radvánszky Béla báró*­, Tisza István gróf unokaöccsét hallgatták ki*.-'" Mondád a dr.: elő báró úr, miért volt 1918. október 3­1-én­ Tisza grófnál? Merénylettől fél­tette, va«s»-volt-e tudomása, valami illene készülő merényletről? Radvánszky báró: Mikor felébredtem, röpcédu­lákat mutattak nekem, a­melyeken a forradalomról különböző frázisok voltak. Az volt az impresszióm, hogy nagybátyámnak valami baja lehet, s dél felé el­mentem hozzá. Nagybátyámat kérlelte a felesége, hogy menjen el hazulról falura, vagy vidékre. El­küldték a soffőrt megnézni, hogy lehet-e még autón közlekedni. Ekkor proponáltam, hogy nagybátyám jöjjön az én lakásomra. Erre ő határozott hangon azt mondta: „Fiam, sohasem bujkáltam, most sem lo­pok". Említette ebéd alatt, hogy járt nála valaki dél­előtt. Egy futóbolond. Részleteket azonban nem mondott el. Sándor János is ott volt. Fél öt óra tájban nagybátyám azt mondta, hogy be kellene menni a klubba. Nagynéném kérlelte, ne menjen, mert kellemetlensége lehet. Mire ő azt fe­lelte, hogy politikai barátaival kellene megbeszélni a teendőket. Megszólalt Sándor János, hogy ő majd bemegy a klubba helyette. Hozzám fordult azután, hogy kísérjem el, és a válasszal jön­ek vissza. Elmen­tem azzal a szándékkal, hogy éjjel visszajövök, mert a támadástól éjszaka tartottam. Nem gondoltam, hogy fényes n­­opoi kövessenek el merényletet. Sán­dor Jánossal valóban gyalog be is mentünk a vá­rosba. Akkor alakult meg az a­lkotmá­nyp­ártból és a nemzeti pártból egy párt, a­hová Sándor János el­men!- Mikor én megérkeztem a klubba, láttam, hogy Sándor János nincs ott. Gondoltam, esetleg rossz hírt hallhatott. Egyszer csak­­ láttam, hogy ideges reszketéssel belép. Mindjárt rosszat sejtettem, oda­mentem hozzá és ezt kérdeztem. ..Meggyilkolták?" — „Rém, még él". — volt a válasz. Erre a telefon­hoz szalad an. Telefonáltam, hogy mi van, s azt a választ kaptam, hogy már nem él. Rögtön kimentem­ Sándor Jánossal a villába. Odaérve, kinyitottam a hall ajtaját, ott lábam feküdni nagybátyámat. Nagy­­j nénim mellette ült. Almássá Deniz pedig bekötött , fejjel járkált. Lefektettük nagybátyámat az ágytbi,­münkben és nem a susztertől, szabótól és divat­­árusnőtől való. De ehez vezér kell: férfi a talpán, de külö­­sen asszony. Vezér, a­ki tanácsba hívja a súj­tottakat és ott meghányják-velik azt, hogy mint lehet, mint kell szembeszállni e pusztító napok kegyetlenségeivel, az emberi gyengeségekkel, az álszeméremmel és hiúsággal. Luxusunk legyen a szegénységünk, fény­űzésünk a lelkierő, és elhatározásaink titka hazafiságunk, még akkor is ömlött a vére s ebből következtetem, hogy elvérzés folytán halt meg. — Alighogy bevittük, de ént­ették, hogy egy fő­hadnagy akar beszélni velem. Egycsillagos tiszt mu­­tatkozott be, de főhadnagynak mondotta magát. Nem jegyeztem meg a nevét, de később hallottam, hogy Sasnak hívják. Mint a hadügyminiszter segéd­tisztje mutatkozott be. A hadnagy mögött, mikor be­jött az előszobába, egy közkatona á­lt. Azt mon­dotta a hadnagy, hogy a hadügyminiszter megbízá­sából jön, hogy Linder hadügyminiszter küldte, hogy a családtól megkérdezze, segítségére lehet-e. Boszosan feleltem: „Igazán nincs mit segíteni, jött volna előbb." Azt mondta, hogy a kormány és a miniszterek nevében kéri, adjam elő a dolgot, ho­gyan történt. Pár szóval előadtam neki a dolgok Mikor elmondottam, nagy zavarban ölölt­ hato­t és azt mondotta, még egy megbízása van: Meg kell néznie, hogy tényleg meghalt-e Tisza István gróf. Kihúzott egy negyedik papirost. Linder aláírásával ő látott szolgálati jegyet, a­melynek tartalma fedte Sas állítását. A tárgyalást vezető: Tehát csak azt tudja, hogy Sas állítását fedte? Ez fontos, mert ha az állt benne, hogy meghagyja a hadnagy úrnak, hogy menjen ki és győződjék meg arról, hogy Tiszát tény­leg meggyilkolták-e, kik és milyen körülmények között, annak más az értelme, mint a­mit itt a báró úr előadott, hogy külön megbízást kapott arról, hogy győződjék meg, csakugyan meggyilkolták-e Tiszát. Radványszky báró: Csak azt szeretném­ mon­dani, a­mit igazán tudok. Határozottan tudom, hogy ezt a kifejezést használta: „Megnézem, hogy gróf Tisza tényleg meghalt-e." Ez a kifejezés örökre megmaradt emlékezetemben. Én azt mondtam neki, hogy nézze meg, de kellő tapintattal. A hadnagy látta, hogy Tisza meghalt és akkor az egész kormány ne­vében részvétét tolmácsolta a családnak". Erre belő­­lem kitört az indulat és kicsit kiabálva mondtam: „Ebből pedig nem kérek." A katona, a­ki a hadnagy­ kíséretében volt, a katonatanács küldöttje volt, ne­­vét nem tudom. A tárgyalást vezető: Igaz, hogy még aznap küldött a kormány koszorút? Radvánszky: A koszorú a beszentelés előtt való délelőtt jött meg. Ez másodikán volt. A ko­­­szorút, sajnos, átvették, mert senki sem volt ottan, a­ki visszaküdte volna. Én a koszorút természete­­sen eltüntettem. A szalag egyik oldalán valami ilyes volt. ..Legnagyobb politikai ellenfelemnek/" A másik oldalon: „Gróf Károlyi Mihály.“ A had­nagy távozása után nemsokára megérkezett a rendőrbizotság, úgy tudom, Szentkirályi volt ott egy idősebb rendőrorvossal és egy másik idősebb ártanygalléros rendőrfőtisztviselővel. Nagynénénk­ említette, hogy miért csinálják ezt a komédiát, mi­kor nyomozni úgy sem fognak. Nekem is ugyanez volt az impresszióm. Mondada dr. kérdéseire előadja Radvánszki­ báró, hogy Tiszánál sima aranyóra volt aznap, melyet a gyilkosság után teljesen szétlőve találtak. A golyó nem merőlegesen, hanem oldalról talál­hatta. A hasfalon levő sebre nem emlékszik olyan pontosan, mint a halálos sebre. Azt tudja, hogy ferdeirányú lövés volt, a jobboldalon levő beme­neti nyílás valamivel följebb volt, mint a balol­dali. A felsőtesten levő sérülés halálos volt. A hón­ai ivónál irányában a jobb­ vállon m­en­t be a golyó, keresztülhatolt a mellkason, azután a baloldali Tisza Istvén gróf gyilkosai. — A tárgyalás hatodik napja. — Ratsvánszky Sára báró és Szentkirály­ Béla kihallgatása. —

Next