Budapesti Napló, 1899. szeptember (4. évfolyam, 241-270. szám)

1899-09-01 / 241. szám

2 Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ olyan bolond, a­ki hitte volna, hogy a meg­növekedett szabadelvű párt mindig megmarad ebben az impozáns nagyságában. Sőt inkább minden alkalommal hallható volt, hogy a párt ajtaja nyitva van s azon be is lehet jönni, ki is lehet menni. De akik szint váltottak, nem árulták el magukat és úgy tettek min­denkor, mintha az e fajta figyelmeztetés őket nem is érdekelhetné. Eszükbe se jutott, hogy színt valljanak. Mert akkor a pártban nem maradhattak volna meg. Inkább viselték to­vább is a környezetük színét, csak persze a környezetük természetét, azt nem tudták magukévá tenni. S elkövetkezett az idő, mi­kor erősebben kezdett bennük dolgozni a háborús temperamentum s mivel a színval­lásra még mindig nem látták elérkezettnek a percet, álarcosan intézték kisded támadásai­kat. Ezért látja ma ámulva az ország, hogy titokzatos helyekről, de tervszerűen támadják a függetlenségi pártot, mintha ez nem volna köte­lessége magaslatán, sőt nem is volna ellenzék. A függetlenségi pártot e támadások ellen védelmezni ostobaság volna. Nem is neki szól a támadás. A szabadelvű párt pedig a mimikri dacára is látja, hogy honnan indul ki a támadás és kinek szól. De éppen azért mondjuk, hogy az urak egy kicsit elszámították magukat. Jó lesz, ha még egy darabig simulnak a környezetük színé­hez és formájához, akcióra pedig még ilyen hamiskásan sem gondolnak. A politikai idő­járás még ma is hamar megárthat a háború­­párt becses egészségének s akármilyen keve­set pihent még a nemzet, haragosan állhat a talpára, mihelyt a ravasz manőver mögött megismeri régi ellenségeit. Ha mégis azt hinnék, hogy az uj parlamenti ülésszak kü­szöbén már kedvezőbb szelek fujdogálnak, akkor ám valljanak színt és ne piszkálják a függetlenségi pártot, mely nem akar az ő kedvükért kötélnek állani, hanem lépjenek ki a saját színükben és merjék támadni azt, amire most ravasz módon az egyetlen posszi­­bilis ellenzéket próbálják uszítani. De nem merik. Csak úgy próbálkoznak. S ha Noé, aki nyugodalmat óhajtott, galambot küldött ki próbára, a háborupárt rókákat bocsájt ki biztos fészkéből, hogy azok hozzák neki hírül, várjon eljött-e már az ő ideje? De is­merjük a rókákat s róluk ismerünk a kül­dőikre. Méltóztassanak tudomásul venni, hogy a mimikri sem használ. . „ KÜLFÖLD. A Dreyfus-per végtárgyalása. (Huszonegyedik nap.) — A Budapesti Napló kiküldött tudósítójától. — Rennes, augusztus 31. Három óra hosszat tartott a titkos tárgya­lás. Azalatt a közönség a líceum előtt várako­zott a katonaság sorfalán kívül. Tizedfél órakor kinyitották a kaput s a hallgatóság ellepte a padokat. A mai tanuk között a legfontosabb volt Lebrun-Bénust kapitány és Forzinetti őrnagy. Mind a ketten Dreyfusnek állítólagos vallomásairól nyi­latkoztak. A kapitány, aki a lefokozás szomorú aktusához kirendelt katonaságot vezette s igy a fogház cellájában együtt volt Dreyfusszel, körül­ményesen elbeszélte a degradálás részleteit s fenntartotta azt a mondását, hogy Dreyfus, noha kétszer is hangoztatta ártatlanságát, egyúttal azt is bevallotta, hogy ha ki is adott egynémely ok­mányt, azt csak azért tette, hogy fontosabbakat kapjon értük. A haditörvényszék tagjai nagy súlyt vetet­tek Lebrun-Renault vallomására, mert folyvást jegyezgettek és Laborin kívül az egyik katonai bíró, Beauvais kapitány is temérdek keresztkér­déssel faggatta ezt a tanút, aki végre is kijött a sodrából s mindenre azt felelte, hogy nem tudja, vagy nem emlékszik már. Lebrun-Renault ter­helő vallomása, úgy látszik, kevés hívőre talált a bíróság tagjai között, mert amint a kihallgatás végén Beauvais kapitány félig-meddig gúnyosan azt mondotta a tanúnak, hogy nagy hibát köve­tett el, amikor nem tett jelentést a köztársaság elnökének arról, amit állítólag Dreyfus neki mon­dott, a többi bíró mind bólintott. Forzinetti őrnagy, a katonai fogház volt igazgatója, kereken meghazudtolta Lebrun-Renault kapitányt. Elmondotta, hogy a lefokozás után beszélt vele Dreyfusról s Lebrun-Renault így szólt hozzá: — Egy árva szóval, de még csak egy hanggal sem vallotta magát bűnösnek! Forzinetti őrnagynak ez a kijelentése nagy szenzációt keltett. A hallgatóság azzal a meg­győződéssel távozott a mai tárgyalásról, hogy Lebrun-Renaultban a hamis tanúk száma egy­­gyel szaporodott. Akiknek alkalmuk volt tegnap Freyemetrel a kihallgatás után beszélniük, azt mondják, hogy a volt hadügyminiszter biztosra veszi Dreyfus, fölmentését. Freyem­et azt hitte, hogy Mercier tábornok kivárni fogja vele a szembesítést s na­gyon elcsodálkozott, amikor a tábornok nem je­lentkezett. A volt hadügyminiszter a tárgyalásról jövet azt mondotta, hogy a teremben a „felmen­­­tés atmoszféráját“ érezte. Freycinet részéről nagy­jelentőségű ez a megjegyzés, mert ő egész nap­ együtt volt a haditörvényszék tagjaival. Az egyik katonai bíróról mindenki tudja, hogy Mercier tábornoknak a legmeghittebb em­bere. Ez Bréon őrnagy, ugyanaz, akit Mercier egyszer kocsin vitt a tárgyalásra, amiért aztán Jouaust elnöknek panaszt is tettek. Bréon őr­nagyról ma kitudódott, hogy amikor gyűjtést kezdtek Henry szobrára, ő is adakozott.­­ A tárgyalás. A tárgyalás ma reggel hetedfél órakor a nyil­vánosság kizárásával kezdődött. Dreyfus incidens nélkül jutott a tárgyalóterembe. A líceumot annyi katona állja körül, hogy lehetetlen a kordonon ke­resztüljutni. A kordonon kívül sok kiváncsi em­ber van. A titkos tárgyalásban Deloye tábornok tüzérségi igazgató folytatta a Canon 120 court, a hidropneumatikai fékező, az 1891-iki Shrapnel s a Robin-féle mozsár­­ágyú szerkezetének ismertetését. A titkos tárgyalás­nál, a tegnapi határozat értelmében, Hartmann és Duclos őrnagyok is jelen voltak. A titkos tárgyalás kilenc óráig tartott s utána beeresztették azokat, akiknek belépőjegyük volt. A terem egy pillanat alatt megtelt. Kilenc órakor bevonultak a bírák s az elnök beszólitotta Lebrun-Renauld kapitányt. • .1 (Lebrun-Renauld vallomása.) ] Elnök (az általános kérdések után): Ismerte-e Dreyfust elítélése előtt és ellenséges indulattal van-e hozzá? Lebrun-Renauld mind a két kérdésre nem­mel válaszol s azután igy folytatja: — Szombaton, 1895. január 5-én azt a pa­rancsot kaptam, hogy csapatommal menjek el Dreyfusért a Cherche-Midi fogházba. Reggeli kilenc órára volt kitűzve a lefokozás, melynek a­ katonai iskola egyik udvarán kellett végbe­mennie. Hat óra tizenöt perckor indultunk el s hat óra negyvenöt perckor a fogháznál voltunk... Megmutatták nekem azt a helyiséget, ahol a foglyot a lefokozásig internálnom kell. Alig, hogy ebbe a helyiségbe léptünk, Dreyfus erősí­teni kezdte ártatlanságát, rámutatott gazdagsá­gára és szép jövőjére, azután így folytatta: — Abszolúte semmi okom sem volt arra, hogy árulást kövessek el. Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg fognak tudni. A miniszter tudja ezt,­ Du Paty is eljött a cellámba s azt mondta nekem,, hogy a miniszternek tudomása van róla. A tanú ezeknél a szavaknál szünetet tart. Min­denki feszült kíváncsisággal várja további val­lomását, mert nyilvánvaló, hogy elérkezett a­ kritikus ponthoz.­­ Lebrun-Renauld: Dreyfus még a követ-’­kezőket mondta nekem: „A miniszter tudta, hogy ha szolgáltattam is ki okmányokat Németországnak, ezeknek semmi jelentőségük sem volt s csak azért­ tettem, hogy fontosabbakat kapjak értük.“ Ennél a jelenetnél Dattel százados is jelen volt, aki foly­­­­onosan ki- és bejárt. Néhány perccel kilenc óra­ előtt Dreyfus azt a katonát, akinek a lefokozást­ végeznie kellett, arra kérte, hogy lehetőleg gyor­san végezze, mert ez a ceremónia nagyon fáj­dalmas neki. Dattel százados azt is hallotta, amint Dreyfus ezt kiáltotta: — Kikiáltom ártatlanságomat a nép közé. (Kérjük az olvasót, hogy mint Lebrun-Renauld százados az imént, ő is tartson itt egy kis szünetet és figyeljen ránk néhány pillanatig. Térjünk vissza csak a Lebrun-Renauld pauzájára s tegyünk úgy, mintha nem is volna tudomásunk a szünetről, hanem­­ olvassuk egyfolytában azt, amit a tanú a pauza előtt és után Dreyfusnek a szájába ad. íme: „Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg­­fognak tudni. A miniszter tudja ezt, Du Paty is el-, „jött a cellámba s azt mondta nekem, hogy a minisz-\ „ternek tudomása van róla; a miniszter tudja, hogy­ *ha szolgáltattam is ki okmányokat Németország-l fiak* stb. Eltérően a Gonse és Mercier által adott verziók e­geiket Néha felocsúdtak, elszégyelték magukat önönmaguk előtt és visszakényszerítették eszük járását a megboldogulthoz. Ott állott az üres tolószék az ebédlő köze­pén, gazdátlanul, kopottan, rozogán. Lassankint magára vonta a testvérek figyelmét és egymás­után rászögezték a tekinteteiket. A legidősebb, a gépészmérnök, a család büszkesége, titokban érezte, hogy lassan erőt vesz rajta a düh. Eleinte arra gondolt, hogy mennyit szenvedett abban a székben szegény, szerencsét­len fivére. Elgondolta, hogy hányszor véste kör­meit kínjában a karfájába, hogy hányszor csava­rodott benne a fájdalomtól az elmúlt öt esztendő alatt! Öt esztendő alatt egyszer sem hagyta el a maga lábán! Benne aludt, benne kínlódott, benne haldoklott és benne halt meg! Ólomsulylyal nehezedett az az átkozott szék öt éven át mind­nyájukra. Magának igényelt minden gyengédsé­get, minden figyelmet! Miatta nem hangzott soha kacagás a lakásban, soha nem költözött be egy pillanatra sem a jókedv és minden hangosabb szó után rémülten tekintett mindenki a toló­szék felé. És mennyi pénzt nyelt el, mennyi pénzt! Nagy pénz tulajdonképpen kétezer forint évi jövedelem, ha nem megy el a harmadrésze pro­fesszorra, patikára, orvosra!Most legalább élvez­heti majd a munkája gyümölcseit ! És szálltak a gondolatok és épült a légvár, emeletről emeletre, míg v­égre betetőzte egy szerencsés házasság. És körülötte a fájdalmas, zavartalan csend­ben együtt álmodoztak vele többi testvérei. A legfiatalabb, a család szégyene, aki csak kereskedősegédségig vitte, kávéházról és cigaret­tákról álmodozott. A lányok ruhákat szabtak, külön tavaszi ruhát és külön nyárit és körbe törölték a könnyeiket. Az egész szoba felett ott lebegett egy кд лет mondott szó, a megkönnyebbülés sohaja: ! !- —Végre ! Csak olykor, olykor, mikor rajtakapták ma­gukat a gondolataikon, gyorsan visszatértek a halotthoz, maguk elé képzelték halovány, beesett arcát, kiaszott testét és az ötesztendős kínszen­vedést. És ilyenkor, saját mentségükre, a folyosói pletyka cinikus szofizmájához menekültek ők is, azt mondva maguknak könny telt szemmel, hogy: — Neki jobb így szegénynek ! Megeredt az eső, lassan, permetezve, egy­hangúan verdeste az ablak bádog párkányát, be­sötétedett a szoba, már csak ők láthattak benne, mert szemük megszokta a sötétségét. És a sötétségben szemtelenül szürkéllett az átkozott tolószék! Egyszerre csak felugrott helyéről a mérnök, oda rohant a székhez és felkiálltott: — Nem tűröm itt ezt a széket, a szívemet marcangolja! Kitolom az előszobába és fel kell vitetni a padlásra! Minél előbb, holnap reggel. És tolta a széket kifelé. A kereskedősegéd szolgálatkészen ugrott az ajtóhoz és feltárta. A lányok nyugodtan nézték a jelenetet a pamlagról. Ekkor hirtelen, váratlanul sötét alak tört elő az egyik sarokból, reávetve magát a toló­székre és zokogva kiáltozta: — Nem engedem! . . . Nem hagyom! . . . Ez az egyetlen hagyatéka! Az egyetlen emlé­kem! . . . Nem hagyom! . . . Nem hagyom!... Itt marad örökre, itt fog állni mindig ... Hogy mindig emlékezzünk rá, hogy mindig sirathas­sam ! Ne nyúlj hozzá, itt marad ! ... Itt marad 1 . . . Itt marad! És a fiuk szó nélkül visszaosontak a he­lyeikre és mélységes csend uralkodott megint a szobában, csak az eső kopogott odakünn, és az anya zokogott néha, ölelve, szorongatva az átko­zott karszéket 1899.­ szeptember 1. 341. szám.

Next