Budapesti Napló, 1899. szeptember (4. évfolyam, 241-270. szám)
1899-09-01 / 241. szám
2 Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ olyan bolond, aki hitte volna, hogy a megnövekedett szabadelvű párt mindig megmarad ebben az impozáns nagyságában. Sőt inkább minden alkalommal hallható volt, hogy a párt ajtaja nyitva van s azon be is lehet jönni, ki is lehet menni. De akik szint váltottak, nem árulták el magukat és úgy tettek mindenkor, mintha az e fajta figyelmeztetés őket nem is érdekelhetné. Eszükbe se jutott, hogy színt valljanak. Mert akkor a pártban nem maradhattak volna meg. Inkább viselték tovább is a környezetük színét, csak persze a környezetük természetét, azt nem tudták magukévá tenni. S elkövetkezett az idő, mikor erősebben kezdett bennük dolgozni a háborús temperamentum s mivel a színvallásra még mindig nem látták elérkezettnek a percet, álarcosan intézték kisded támadásaikat. Ezért látja ma ámulva az ország, hogy titokzatos helyekről, de tervszerűen támadják a függetlenségi pártot, mintha ez nem volna kötelessége magaslatán, sőt nem is volna ellenzék. A függetlenségi pártot e támadások ellen védelmezni ostobaság volna. Nem is neki szól a támadás. A szabadelvű párt pedig a mimikri dacára is látja, hogy honnan indul ki a támadás és kinek szól. De éppen azért mondjuk, hogy az urak egy kicsit elszámították magukat. Jó lesz, ha még egy darabig simulnak a környezetük színéhez és formájához, akcióra pedig még ilyen hamiskásan sem gondolnak. A politikai időjárás még ma is hamar megárthat a háborúpárt becses egészségének s akármilyen keveset pihent még a nemzet, haragosan állhat a talpára, mihelyt a ravasz manőver mögött megismeri régi ellenségeit. Ha mégis azt hinnék, hogy az uj parlamenti ülésszak küszöbén már kedvezőbb szelek fujdogálnak, akkor ám valljanak színt és ne piszkálják a függetlenségi pártot, mely nem akar az ő kedvükért kötélnek állani, hanem lépjenek ki a saját színükben és merjék támadni azt, amire most ravasz módon az egyetlen posszibilis ellenzéket próbálják uszítani. De nem merik. Csak úgy próbálkoznak. S ha Noé, aki nyugodalmat óhajtott, galambot küldött ki próbára, a háborupárt rókákat bocsájt ki biztos fészkéből, hogy azok hozzák neki hírül, várjon eljött-e már az ő ideje? De ismerjük a rókákat s róluk ismerünk a küldőikre. Méltóztassanak tudomásul venni, hogy a mimikri sem használ. . „ KÜLFÖLD. A Dreyfus-per végtárgyalása. (Huszonegyedik nap.) — A Budapesti Napló kiküldött tudósítójától. — Rennes, augusztus 31. Három óra hosszat tartott a titkos tárgyalás. Azalatt a közönség a líceum előtt várakozott a katonaság sorfalán kívül. Tizedfél órakor kinyitották a kaput s a hallgatóság ellepte a padokat. A mai tanuk között a legfontosabb volt Lebrun-Bénust kapitány és Forzinetti őrnagy. Mind a ketten Dreyfusnek állítólagos vallomásairól nyilatkoztak. A kapitány, aki a lefokozás szomorú aktusához kirendelt katonaságot vezette s igy a fogház cellájában együtt volt Dreyfusszel, körülményesen elbeszélte a degradálás részleteit s fenntartotta azt a mondását, hogy Dreyfus, noha kétszer is hangoztatta ártatlanságát, egyúttal azt is bevallotta, hogy ha ki is adott egynémely okmányt, azt csak azért tette, hogy fontosabbakat kapjon értük. A haditörvényszék tagjai nagy súlyt vetettek Lebrun-Renault vallomására, mert folyvást jegyezgettek és Laborin kívül az egyik katonai bíró, Beauvais kapitány is temérdek keresztkérdéssel faggatta ezt a tanút, aki végre is kijött a sodrából s mindenre azt felelte, hogy nem tudja, vagy nem emlékszik már. Lebrun-Renault terhelő vallomása, úgy látszik, kevés hívőre talált a bíróság tagjai között, mert amint a kihallgatás végén Beauvais kapitány félig-meddig gúnyosan azt mondotta a tanúnak, hogy nagy hibát követett el, amikor nem tett jelentést a köztársaság elnökének arról, amit állítólag Dreyfus neki mondott, a többi bíró mind bólintott. Forzinetti őrnagy, a katonai fogház volt igazgatója, kereken meghazudtolta Lebrun-Renault kapitányt. Elmondotta, hogy a lefokozás után beszélt vele Dreyfusról s Lebrun-Renault így szólt hozzá: — Egy árva szóval, de még csak egy hanggal sem vallotta magát bűnösnek! Forzinetti őrnagynak ez a kijelentése nagy szenzációt keltett. A hallgatóság azzal a meggyőződéssel távozott a mai tárgyalásról, hogy Lebrun-Renaultban a hamis tanúk száma egygyel szaporodott. Akiknek alkalmuk volt tegnap Freyemetrel a kihallgatás után beszélniük, azt mondják, hogy a volt hadügyminiszter biztosra veszi Dreyfus, fölmentését. Freyemet azt hitte, hogy Mercier tábornok kivárni fogja vele a szembesítést s nagyon elcsodálkozott, amikor a tábornok nem jelentkezett. A volt hadügyminiszter a tárgyalásról jövet azt mondotta, hogy a teremben a „felmentés atmoszféráját“ érezte. Freycinet részéről nagyjelentőségű ez a megjegyzés, mert ő egész nap együtt volt a haditörvényszék tagjaival. Az egyik katonai bíróról mindenki tudja, hogy Mercier tábornoknak a legmeghittebb embere. Ez Bréon őrnagy, ugyanaz, akit Mercier egyszer kocsin vitt a tárgyalásra, amiért aztán Jouaust elnöknek panaszt is tettek. Bréon őrnagyról ma kitudódott, hogy amikor gyűjtést kezdtek Henry szobrára, ő is adakozott. A tárgyalás. A tárgyalás ma reggel hetedfél órakor a nyilvánosság kizárásával kezdődött. Dreyfus incidens nélkül jutott a tárgyalóterembe. A líceumot annyi katona állja körül, hogy lehetetlen a kordonon keresztüljutni. A kordonon kívül sok kiváncsi ember van. A titkos tárgyalásban Deloye tábornok tüzérségi igazgató folytatta a Canon 120 court, a hidropneumatikai fékező, az 1891-iki Shrapnel s a Robin-féle mozsárágyú szerkezetének ismertetését. A titkos tárgyalásnál, a tegnapi határozat értelmében, Hartmann és Duclos őrnagyok is jelen voltak. A titkos tárgyalás kilenc óráig tartott s utána beeresztették azokat, akiknek belépőjegyük volt. A terem egy pillanat alatt megtelt. Kilenc órakor bevonultak a bírák s az elnök beszólitotta Lebrun-Renauld kapitányt. • .1 (Lebrun-Renauld vallomása.) ] Elnök (az általános kérdések után): Ismerte-e Dreyfust elítélése előtt és ellenséges indulattal van-e hozzá? Lebrun-Renauld mind a két kérdésre nemmel válaszol s azután igy folytatja: — Szombaton, 1895. január 5-én azt a parancsot kaptam, hogy csapatommal menjek el Dreyfusért a Cherche-Midi fogházba. Reggeli kilenc órára volt kitűzve a lefokozás, melynek a katonai iskola egyik udvarán kellett végbemennie. Hat óra tizenöt perckor indultunk el s hat óra negyvenöt perckor a fogháznál voltunk... Megmutatták nekem azt a helyiséget, ahol a foglyot a lefokozásig internálnom kell. Alig, hogy ebbe a helyiségbe léptünk, Dreyfus erősíteni kezdte ártatlanságát, rámutatott gazdagságára és szép jövőjére, azután így folytatta: — Abszolúte semmi okom sem volt arra, hogy árulást kövessek el. Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg fognak tudni. A miniszter tudja ezt, Du Paty is eljött a cellámba s azt mondta nekem,, hogy a miniszternek tudomása van róla. A tanú ezeknél a szavaknál szünetet tart. Mindenki feszült kíváncsisággal várja további vallomását, mert nyilvánvaló, hogy elérkezett a kritikus ponthoz. Lebrun-Renauld: Dreyfus még a követ-’kezőket mondta nekem: „A miniszter tudta, hogy ha szolgáltattam is ki okmányokat Németországnak, ezeknek semmi jelentőségük sem volt s csak azért tettem, hogy fontosabbakat kapjak értük.“ Ennél a jelenetnél Dattel százados is jelen volt, aki folyonosan ki- és bejárt. Néhány perccel kilenc óra előtt Dreyfus azt a katonát, akinek a lefokozást végeznie kellett, arra kérte, hogy lehetőleg gyorsan végezze, mert ez a ceremónia nagyon fájdalmas neki. Dattel százados azt is hallotta, amint Dreyfus ezt kiáltotta: — Kikiáltom ártatlanságomat a nép közé. (Kérjük az olvasót, hogy mint Lebrun-Renauld százados az imént, ő is tartson itt egy kis szünetet és figyeljen ránk néhány pillanatig. Térjünk vissza csak a Lebrun-Renauld pauzájára s tegyünk úgy, mintha nem is volna tudomásunk a szünetről, hanem olvassuk egyfolytában azt, amit a tanú a pauza előtt és után Dreyfusnek a szájába ad. íme: „Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent megfognak tudni. A miniszter tudja ezt, Du Paty is el-, „jött a cellámba s azt mondta nekem, hogy a minisz-\ „ternek tudomása van róla; a miniszter tudja, hogy *ha szolgáltattam is ki okmányokat Németország-l fiak* stb. Eltérően a Gonse és Mercier által adott verziók egeiket Néha felocsúdtak, elszégyelték magukat önönmaguk előtt és visszakényszerítették eszük járását a megboldogulthoz. Ott állott az üres tolószék az ebédlő közepén, gazdátlanul, kopottan, rozogán. Lassankint magára vonta a testvérek figyelmét és egymásután rászögezték a tekinteteiket. A legidősebb, a gépészmérnök, a család büszkesége, titokban érezte, hogy lassan erőt vesz rajta a düh. Eleinte arra gondolt, hogy mennyit szenvedett abban a székben szegény, szerencsétlen fivére. Elgondolta, hogy hányszor véste körmeit kínjában a karfájába, hogy hányszor csavarodott benne a fájdalomtól az elmúlt öt esztendő alatt! Öt esztendő alatt egyszer sem hagyta el a maga lábán! Benne aludt, benne kínlódott, benne haldoklott és benne halt meg! Ólomsulylyal nehezedett az az átkozott szék öt éven át mindnyájukra. Magának igényelt minden gyengédséget, minden figyelmet! Miatta nem hangzott soha kacagás a lakásban, soha nem költözött be egy pillanatra sem a jókedv és minden hangosabb szó után rémülten tekintett mindenki a tolószék felé. És mennyi pénzt nyelt el, mennyi pénzt! Nagy pénz tulajdonképpen kétezer forint évi jövedelem, ha nem megy el a harmadrésze professzorra, patikára, orvosra!Most legalább élvezheti majd a munkája gyümölcseit ! És szálltak a gondolatok és épült a légvár, emeletről emeletre, míg végre betetőzte egy szerencsés házasság. És körülötte a fájdalmas, zavartalan csendben együtt álmodoztak vele többi testvérei. A legfiatalabb, a család szégyene, aki csak kereskedősegédségig vitte, kávéházról és cigarettákról álmodozott. A lányok ruhákat szabtak, külön tavaszi ruhát és külön nyárit és körbe törölték a könnyeiket. Az egész szoba felett ott lebegett egy кд лет mondott szó, a megkönnyebbülés sohaja: ! !- —Végre ! Csak olykor, olykor, mikor rajtakapták magukat a gondolataikon, gyorsan visszatértek a halotthoz, maguk elé képzelték halovány, beesett arcát, kiaszott testét és az ötesztendős kínszenvedést. És ilyenkor, saját mentségükre, a folyosói pletyka cinikus szofizmájához menekültek ők is, azt mondva maguknak könny telt szemmel, hogy: — Neki jobb így szegénynek ! Megeredt az eső, lassan, permetezve, egyhangúan verdeste az ablak bádog párkányát, besötétedett a szoba, már csak ők láthattak benne, mert szemük megszokta a sötétségét. És a sötétségben szemtelenül szürkéllett az átkozott tolószék! Egyszerre csak felugrott helyéről a mérnök, oda rohant a székhez és felkiálltott: — Nem tűröm itt ezt a széket, a szívemet marcangolja! Kitolom az előszobába és fel kell vitetni a padlásra! Minél előbb, holnap reggel. És tolta a széket kifelé. A kereskedősegéd szolgálatkészen ugrott az ajtóhoz és feltárta. A lányok nyugodtan nézték a jelenetet a pamlagról. Ekkor hirtelen, váratlanul sötét alak tört elő az egyik sarokból, reávetve magát a tolószékre és zokogva kiáltozta: — Nem engedem! . . . Nem hagyom! . . . Ez az egyetlen hagyatéka! Az egyetlen emlékem! . . . Nem hagyom! . . . Nem hagyom!... Itt marad örökre, itt fog állni mindig ... Hogy mindig emlékezzünk rá, hogy mindig sirathassam ! Ne nyúlj hozzá, itt marad ! ... Itt marad 1 . . . Itt marad! És a fiuk szó nélkül visszaosontak a helyeikre és mélységes csend uralkodott megint a szobában, csak az eső kopogott odakünn, és az anya zokogott néha, ölelve, szorongatva az átkozott karszéket 1899. szeptember 1. 341. szám.