Budapesti Szemle. 1911. 148. kötet, 418-420. szám
419. szám - GYULAI PÁL. (I.) – Angyal Dávidtól
De bármennyire lelkesedett Gyulai az unióért, Erdélyt érezte igazi hazájának, a gyermekkori és ifjúkori emlékek, a kis ország mozgalmas története, «a vadregényes fenyvesek homálya» élete végéig visszavonzották oda, hol ((forróbb a szülőföld szerelme)).* Mikor 1848-ban el kell hagynia Kolozsvárt, a Távozóban fájdalmasan búcsúzik szűkebb hazájától. Vándor felhők jőnek-mennek, Ismerősi a bérczeknek , Megyek a menőkkel, Kik jőnek, irigylem, Bérezek, édes ismerősim, Nem lehet pihennem ! Ez érzelmi particularismussal dicsőíti A székelyek vitézségét 1849-ben, de természetes, hogy átfogja lelkével az egész mozgalmat. Komolyan aggódik a siker miatt: 1848-ban azt hiszi, hogy a győzelmi hymnus nekünk b03 síri dal lesz, de bátorít a harczra, hogy legyen atörténetben rólunk egy nagy emlékezet). A harcz azonban dicsőbb lett, mint remélte. A költő egész lelkesedését a Hadnagy uramban összpontosítja. A tizenkét soros költeményben, mely Csikány főhadnagy tápió-bicskei hősies halálát örökíti meg, minden szó, mint a jól röpített nyíl, czéljába fúródik. Ez 1849-ben írt kis remekműben már megtaláljuk a népies balladák tömörségét, drámaiságát, gondolatrhythmusát s lyraiságát is a reframnszerű ismétlésekben. De mindennek vége van Világosnál, hol Gyulai költeménye szerint a huszár öngyilkossággal menekül a rabság elől. Ezzel kezdődik egész sora az elnyomatást sirató költeményeknek. Érzésben, formákban nagyon változatosak. Milyen érdekes költői formában példázza a Bujdosó a száműzött honvéd sorsát. A bujdosó párbeszéde Báró lovával, a hű állat haragja, a mikor megérti gazdája baját, oly költő leleményei, a ki a költészet legősibb forrásából, a népiesen naivból meríti phantasiája ifjúságát. És mennyire * L. a Haraszti Gyulához írt leveleket. Budapesti Szemle, 1910 november. Budapesti Szemle, CXLVIII. kötet, 1911. 12