Budapesti Viszhang, 1855. július-december (2. évfolyam 2. félév, 1-27. szám)

1855-07-01 / 1. szám

,Na, .... az isten áldja meg uramöcsémet, .... én most már hazamegyek, mondja a spektábilis szép csönde­sen és egészen észrevétlenül zsebébe csúsztatván, ma­gyarán mondván: ellopván a könyvet, — most már jó éjszakát kívánok, — hanem még egyszer mondja meg, édes öcsém, de igazán, — hát mégis tudna a gróf köny­vet írni ? „És miét tartja ö­n azt lehetetlenségnek.“ ,Hüm!. .. hisz nem lehetetlenség, édes uramöcsém,— hisz a könyvet is ember írja hanem ha már valakinek annyi jószága van, mint annak a grófnak, minek annak az ész?­ „De ha megvan, mit csináljon vele ?“ ,Ej, uramöcsém mindenre tud felelni, .... most már nem is kérdezem tovább ?” „Nohát én kérdezek egyet urambátyámtól, — de igaz lelkére mondja meg.“ ,Mit mondjak meg, édes öcsém ?“ „Hiszi-e már urambátyám, hogy gróf Széchenyi maga írta ezt a könyvet ? “ „Mi tagadás benne, . . . édes öcsém, . . . most sem hiszem én.“ „Hát azt hogyan hiszi el, urambátyám, hogy ma­holnap a Dunán gőzhajón fogunk járni.“ ,Vak apád, édes öcsém, — bizony még ezt a bo­londot is én velem akarod elhitetni. „És bátyám senkitől sem hallotta ezt a hírt ? ,Hisz, öcsém, a bolondot minden ember beszéli, de azért nem szegődik hozzá az okos ember. „Na, urambátyám, meghiheti, hogy fél év múlva gőzhajó jár a Dunán, s nem lesz kénytelen Pesttől Po­­zsonyig sorsponton járni, hanem a gőzhajón ehetik, iha­­tik, alhatik, beszélhet, olvashat, sőt még sétálhat is, végre azt veszi észre, hogy Pozsonyban van.“ ,Bizony, bizony még bolonddá tennétek az embert öcsém! jó éjszakát/ Ezzel az öreg elment. Talán úgy is gyanítják önök, hogy a mi emberünk­­egész éjen át a Hitelt olvasta, s némely helyen úgy kivizesedett a homloka, mintha megmozsdatták volna. Annyira hasonlított hozzá egynémely alak, szinte várta, hogy a túlsó oldalon kiírja a nevét. Fölvirradt a nap, a megyeterem fuladásig tömve jön, az országgyűlési utasítások j­övének vita alá. Tekintetes karok és rendek! szól a lelkesebbek egyike, az ifjú gróf. Lenyűgzött népünkért emelek szót, hisz a jóravaló barmot is megsajnálja az ember, kivált ha magáé, mely­nek bizonyosan hagy annyi időt, hogy falatját megköröz­­hesse; s az a szegény jobbágy nap hosszában dolgozván, tizenkét órakor dűl ki az eke mellől, hogy egy óra, múlva törvény szerint megint helyreálljon! .... hisz uraim, ha keresztyének vagyunk, ez isten ellen való vétek! . . . Még köhögni sem mertek hirtelenében, mig végre a nagy csöndben a mi hitetlen Tamásunk ekkép szólaln­ak meg! Méltóságos föispánnunk, tekintetes karok és rendek! Isten hát jól van no, nem mondom én, hogy a pa­rasztkutya,— az is ember; hanem ha már az előttem szóló méltóságos gróf úr a parasztról gondoskodott, miró­­lunk szegény urakról se felekezzék meg; hanem ha már naponkint egy órát elfog, hát akkor a paraszt meg száznégy nap helyett szolgáljon száztizenkettőt. „Éljen, éljen!“harsogának a másik oldalon, mintegy felébredve a megkezdett ellenszó után, és bátran szembe kezdtek szállni. Megkezdődött az alkotmányos életnek menete, az eszmék utat vágának; hadd menjen a kü­zdelen saját ut­ján! — Nincsen oly ütközet, hol a harczosok közt sánták és bénák ne támadnának, de az a harczosok dolga! — Mi gondunk arra, hogy a malomkövek elválnak, csak a magot őröljék le, és ha már nyolczszáz évig védelmezték ezt az alkotmánygépet, lássuk már valahára, mi hasznát lehetne venni? A pipagyújtócsárda. Keressük meg ezt a régi viskót, melyet az idő csak azért nem birt szétmosni, mert a­mennyit kívülről le­áztatott az eső, a belsejére ugyanannyit ragasztott a szenny. Még mindig Jakabé a csárda, jól érzi magát ez el­átkozott helyen, hol csak a zivatar fogott meg egy utast, ki aztán az itcző bort mégsem bírta oda benn meginni, hanem kiállt vele a csárda elejére, hogy belefolyason né­hány csöpp esőlevet,­­ különben a méregkeverék a földhöz verte volna. Mint az óra ketyegője járt ki , de egy megcsöpörö­­dött vénasszony , kinek a mostani formájából téglázóvas nélkül ki nem egyengetne az ember annyit, hogy a régi bőrére ösmerhetnénk, hanem én csak megmondom, hogy az Sáraasszony vala­­kiben a lélek most már csak hálni járt, hanem megkapaszkodhatott benne , hogy egész éj­szakán át ki nem köhintette. Egész nap lelkiismeretével számolt, az­az hogy a kezére bízott négy-öt steze pálinkából elcsípvén egy egy kortyot, a hézagot vízzel pótolta ki, legalább a ki meg­issza, tovább él egy napot, ötöt már amúgy is csak azért nem vitte el az ördög, mert egy magáért a csárda felé még az is rostélt kerülőt tenni. Vásárosokat kapott útban a zivatar, kénytelennek voltak lucskos gebéiket a „pipagyujtó“-ig kergetni, hol száraz alá érnek. Lassankint megnépesedett a csárda, s utóbb az eső csurgását fölérte a zaj, mit a beszélők támasztottak. Megint uj vendégek jöttek, egy sudaros bajuszu ember, kiben mi a rég nem elített Pistára ösmerünk, míg a másik egy darab kék köpönyegben épen Tanti volt, kién még csak annyi változást sem tett az idő, hogy meg látszanék rajta, vagyis inkább borzas fején, egyetlen egyszeri­ fésű-kaparás. Helyre vergődének, a szűr alól egy csatárt húzván ki Pista, jobban mondva István, Tantit csak azért nem kínálta, mert úgyis nyúlt már érte. ,Ha igaz volna, mind jó volna! mondják a hosszú asztal ellenkező végén. „Hallotta ked ?“ kérdi közbe szólva egy másik.

Next