Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-10-09 / 41. szám

1 Verbruggen Janka. 1720 Történelmi beszély. (Folytatás.) — S mégis oly bensőleg szeretem őt. — Épen oly bensőleg, mint már sok mást sze­retett ön már ö elötte. Megmondjam önnek, miért szereti ön Jankát ? miért kezdette ön az egész vi­szonyt ? — Csak nem hiszi kegyed — — Hallga! hallga! jobban ismerem én önt, mint ön sejteni látszik. Janka az ünnepelt, közsajná­latú hölgy volt. Százak kérték kezét és szerelmét, ő hideg és érzéketlen maradt. Ezt a Drurylane-színház első szerelmese és hőse nem tűrhette el. A meg akar­ta mutatni, hogy neki nem állhat ellent semmi női szív, és udvarolni kezdett neki. Minél közelebbről tanulta ön ismerni az angyalt, annál inkább nőtt a tisztelet, a szerelem, melyet mindenkiben kell ger­jesztenie, ki hozzá közelít. A háborútlan zárkózottság csöndes, édes képe, mi körülveszi őt, valami újság volt ön előtt, ön gyönyörködök abban, és élvezni akará ezen boldogságot, de annak csak azért van na­ponként új ingere önre nézve, mert ön élete válto­zatteljes zűrzavarával ellentétben, és csak akkor lát­ja azt, midőn önnek nyugtalan szelleme túltömött már a napi élvezetekkel. De egészen máskép forduland ez, midőn a háziélet majd szokásosság­, az élet fé­nyes volta pedig ritkaság, tiltott gyümölcsösé válik — Ha kegyednek igaza volna — — Attól tartok. Boldogok nem lesznek önök mind a ketten! Ön nem rész, kedves Vilmos, hanem könnyelmű és hirtelen fellobban. Ha egyáltalában ho­­gy nekem is iszákosnak, kártyásnak és csapodárnak kellene lennem !“ (Na hiszen — mondán a fiatal hölgynek — még csak az hibázik, hogy a nők is innának, kártyázná­nak és csapdískodnának! — Mert kérem a lássan, a férfi ihat, kártyázhat és csapdískodhat! nekünk sz­­abadalmunk van reá!) Tovább olvasom a levelet: „Nagyon le fog ön kötelezni, ha em­lékfürtei­­met, leveleimet és gyűrűimet visszaküldendi.“ (Fügét neki!!!!!!!! — orditám. Emlékfü­rteit eladom valamelyik fodrásznak parókának; leveleit el­égetem ; aranygyűrűit pedig elzálogosítom Épen szükségem van egy kis pénzecskére!) A levél­ekkép folytattatok : „Ön ügyetlen ! (Nem rósz !) Ön szögletes ! (Audi gut!) Önnel nyilvános helyen, különösen sa­­lonban meg nem jelenhetek! (Bizonyosan topánomra célzott, melynek egyike rettenetesen tudakozódott a varga után !) — Önt csak reservában tartottam, az­az, ha más férjem nem akad, önnel is megelégedtem volna — kénytelenségből! !! ! Ön ügyetlen! csak e­gy ügyesen szerkesztett bókot sem valok szerencsés öntől hallhatni!“ — Asszonyom! — mondom ekkor kifakadva — én ne tudnék bókot mondani?! —-------Mondjak önnek egymásután százat, ezret, tízezret? — Hagyja el az istenért! — vágott közbe, ke­zével intve a kecses tündérné; — meg vagyok győ­ződve, hogy igen udvarias ember, s akár egy lexiko­­nát ki tudná állítani a bókoknak ! Tovább olvasom a levelet: „Kezdetben oly bohó valék, hogy önt szőkének tartom Aztán jöttem rá, hogy ön nem szőke, ha­nem veres. “ — Asszonyom! — kiáltom közbe — nézzen rám. —-------veres vagyok én ? — Oh nem! — felesé­szendén — ön valóban szőke. S a szőkék mind hamisak!-----------­— Igaza van önnek. Hanem inkább legyek ha­mis, mint veres! Tovább olvasom ismét a levelet: „Önben semmi költői év sincs. Legalább, mióta ön nekem udvarol, csak egy verset sem írt hozzám.“ — Az igaz — mondám a hölgynek — verset sohasem írtam , de miért? — annak nem én vagyok oka. A Családi Lapokba hiába írnék ostoba szerelmes verset, mert ott nem közölnék ! A Hölgy­futárba nem irhatok, mert azt Tóth Kálmán is le­írhatja, s ott engem bizonyosan honorálnának, (ho­­noráltatni annyit tesz magyarul, mint — tiszteletdíjt kapni, s tiszteletdíjt kapni annyit tesz, hogy a — csizmádat megfoltozhtatatod rajta!!) a Magy. Néplapba szintén nem irhatok, mert ott bizonyos Dénes Lajos (quis hominum ?) úgy nyilatkozott, hogy nekik csak trágya kell!! azaz, olyan cikk, mely a trá­gyáról értekezik! — — — Különben pedig, általá­ban mióta a költészeti tanfolyamot Pozsonyban elvé­­gezem, nem írtam verset. Midőn a poesist kellett volna tanulnom, írtam vagy tizenkettőt, azok is azon­ban oly sületlenek valának, hogy praeceptorom jó­nak látta mindenikért tizenkét pálcaütéssel honorálni!! Ekkor mindjárt kezdtem gyanizni, hogy nem lesz belőlem — sem Vörösmarti (az isten nyugoszsza meg!) sem Beranger, sem Petőfi, sem Spetykó Gáspár, sem Hugo Viktor, sem cserei bé­rés hódmezei Farkas András! Márpedig ezeken alul nem szeretnék ragyogni a magyar költészet fizetés­­telen egén! — Szünet állt be, miután tovább olva­som a levelet, mely eken következek: „Ön kártyás! (nem tehetek róla, hogy valamely genie feltalálta a kártyát! ámbár elismerem, hogy e nevezetes feltalálás csak szerencsétlenségemre tör­tént!) — Ön iszik, még­pedig akkor is, mikor nem szomjazik! (Épen ez által különböztetem meg maga­mat az állatoktól, hogy akkor is iszom, midőn nem szomjazom; — az állatok mindig csak akkor isznak, midőn szomjasak!) Ön csapodár! (Az vagyok, — de aesthetikai szempontból­­ azaz szeretem a szőkét, mert a szőke lehet ép oly szép, mint a barna; már pedig azt ki sem tilthatja meg, hogy a barnát ne sze­ressem.) Előszámlálván tehát önnek ezen három hi­báját, elégnek találom arra, miszerint önnel — vég­kép viszonyt szakítsak.“ Eddig tartott a levél. — Ah­! — mondom elkomolyodva — erre nem valok készülve! ! — Nos , igazam volt? — Ah! — sohajtám — nagyon is igaza volt, asszonyom! Én boldogtalan,-------boldogtalan va­gyok ! — — Ön kényezik! — Sírok ! gyermekként sírok, asszonyom !! — Az egyetlen lény, kit szerettem, sohasem hivom,­­ hogy szerencsétlenségemben elhagyjon!! Ő elha­gyott !! Isten vele ! isten vele ! — S mit tesz ön most? — Oh asszonyom, ne kérdezze! kétségbe van e gyök esve!! . . . — De mégis, . . . kiváncsi vagyok, várjon mit fog ön cselekedni ? —­­ Hogy mit fogok cselekedni? — Oh borzasz­­­­tó dolgot!! . . Borzasztót, mely megingatja az euró­pai sulyegyent: — felhagyok az ivással­. — Hahaha! az nagyon szép ! ! . kacagott fel a fiatal hölgy . — s aztán ? — S aztán. . . nem kártyázom többé. — Igen, midőn már elveszte minden pénzét! ez könnyű fogadás! — Oh asszonyom, még pénzem elég van arra, hogy egy menyasszonyt oltárhoz vihessek!!.... — De ha menyasszony nincs. — Ez a baj!. . . Hanem , megérdemlem !Sok igaz van abban a levélben ! — Megismeri ön? — Mintegy bűnbánó - Ez szép öntől. Az elismerés fél megjob­bulás. — Igen, de ha a megjobbulásból mi hasznom sincs. — Ne higgye ön. A javulókat mindig jutalom várja Nekem hatalmamban volna önt megjutalmazni. — Önnek megjutalmaznia engem? — De csak úgy, ha önnek szent tökélete a meg­­javulás. — Oh hiszen, javulnék én már asszonyom, ja­vulnék ! pedig tudom, annyira rosszul áll nekem a megjavulás, hogy a­hova mennék, mindenütt kine­vetnének. — Tehát ne menjen sehová. — De már instálom, ha megjavulok is, de a­z­o­m­­­ó ke­r­t­e­t kikötöm magamnak. — Ön nagyon naiv. Hát a makk felsőt nem vol­na kedve kikötni magának? — A kártyáról lemondtam. Hanem apropó, ha megjavulok, a jutalom. . . — Jöjjön velem. — Karját nyujtá s a partok felé megindulánk. Ekkor újólag megfúvá sípját, s a távoli tűzcsillagocs­­kák ismét közeledni kezdének. Pár perc múlva egy gyönyörűen készített csónak jelent meg előttünk, elején szép faragványnyal, mely egy úszó hattyút ábrázolt; két vén révész evezett benne, s a csónak oldalán mintegy tizenkét fáklya lobogott; ezek valá­nak a távolban látszó ama tüzcsillagok. — A delnő megfogd karomat s mondá : — Lépjen ön­be Önkénytelen engedelmeskedem, s mindketten beléptünk a fáklyák- és virágkoszorukkal díszített csónakba. Hogy mi fog velem történni, még csak nem is sejtem, midőn a csónak megindult, s a vén Gellért mellett elhaladva, lefelé úszott velünk, s ekkor a hölgy bizonyos ünnepélyes hangon mondá : — Csakugyan komoly szándéka önnek meg­javulni ? — Másítlhatlan határozatom! — Meg mer esküdni ? — Esküszöm!! Egy föltét alatt boldoggá teszem önt. Mindenek­előtt vallja meg őszintén, várjon szereti-e igazán menyasszonyát ? — Végtelenül szeretem! kész volnék érte a Du­nába ugrani!! — Igen ? tehát jó, mert ép ez a feltét. Ugorjék ön tüstént a Dunába. — Bocsánat asszonyom, a­mit mondtam, csak frázis volt. Tíz iskolát ugyan keresztül úsztam már, de a Dunát még sohasem. — Mindegy! önnek ugornia kell. — Hiszen ugorni csak tudok, mert már elég­szer megugrasztottak, hanem . . . — Ej, ön azt mondá, menyasszonyáért a Du­nába is kész ugrani. Tehát rajta! — Asszonyom, nem lehet! A mennyi halat én már életemben megettem, ha most azon általam el­fogyasztott halaknak, — vagy özvegyei vagy árvái, vagy sógorai megtudják, hogy lenn járok a viz fene­kén, csupa boszúból elev­enen felfalnak ! Brr! — Tehát nem engedelmeskedik? Jó! ön ment­­hetlenül el van vesztve ! — mondá, s a csónak fene­kén valami parafa dugaszt von ki, melyre a viz, mint szökőkutból tolult be csónakunkba. — Mit mivel asszonyom? — kiálltam, lábaimat felkapkodva a rohanó víz elöl. A Duna közepén valárok! Sülyedünk! Segítség !! Elmerülünk ! asszonyom — — — hah ! — — _ megfutok!-------— — — * *■ * Mi volt ez?-------Szellemek játsznak-e ve­lem? -------Hol vagyok?---------Előttem sápadt ar­cok, az asztalon kialvófélben gyertyák,-------az ar­cok ismerősek. Ezer villám! hisz ezek nyerték el pénzemet! Hol a syrén? a Dunapart? a fáklyás csónak?------------Tehát álom lett volna? kifáradva, kimerülve a kártyázásban, elaludtam s az egészből csak az igaz, hogy vesztettem, s most magamhoz tér­ve, itt gubbasztok az asztalnál pénz nélkül. Viradni kezde. Szemeimet vizes kendővel meg­­törtöm s a kártyázókhoz léptem. — Uraim, — mondám : — ajándékozzák ne­kem ezt a zöld hetest és makk felsőt — Csak tessék! — mondá egyik: — úgyis megfizette már az árát — Köszönöm! A két kártyát oldalzsebembe tevem, s távozom. ------------E mesél és óta már két év múlt el. Ha valaki olvasóim közül meglátogatn­a, körülbelül ilyen festői csoportozatra akadna szobámban . A pavilagon ülök én, jobbomon nőm, s nem ö­­lében egy kis szőke angyal. Fejem felett három kép, kettő aranykeretes, s a középső fekete rámában van. E fekete ráma foglalja magában a zöld hetest és makk felsőt, melynek az a célja, hogy emlékeztessen min­dig azon eskümre, melyet álmomban tevek s mai na­pig meg is tartok. A másik kép, nem arcképe, s a harmadik azon kedves légalak, kivel álmomban azon furcsa kalandaim voltak, s kit emlékemből mintegy ideált, magam rajzoltam le. Ilyen hatásai lehetnek egy bohó álomlátásnak ! Beöthy László. —mn— — bi 334 e*—

Next