Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-10-09 / 41. szám
1 Verbruggen Janka. 1720 Történelmi beszély. (Folytatás.) — S mégis oly bensőleg szeretem őt. — Épen oly bensőleg, mint már sok mást szeretett ön már ö elötte. Megmondjam önnek, miért szereti ön Jankát ? miért kezdette ön az egész viszonyt ? — Csak nem hiszi kegyed — — Hallga! hallga! jobban ismerem én önt, mint ön sejteni látszik. Janka az ünnepelt, közsajnálatú hölgy volt. Százak kérték kezét és szerelmét, ő hideg és érzéketlen maradt. Ezt a Drurylane-színház első szerelmese és hőse nem tűrhette el. A meg akarta mutatni, hogy neki nem állhat ellent semmi női szív, és udvarolni kezdett neki. Minél közelebbről tanulta ön ismerni az angyalt, annál inkább nőtt a tisztelet, a szerelem, melyet mindenkiben kell gerjesztenie, ki hozzá közelít. A háborútlan zárkózottság csöndes, édes képe, mi körülveszi őt, valami újság volt ön előtt, ön gyönyörködök abban, és élvezni akará ezen boldogságot, de annak csak azért van naponként új ingere önre nézve, mert ön élete változatteljes zűrzavarával ellentétben, és csak akkor látja azt, midőn önnek nyugtalan szelleme túltömött már a napi élvezetekkel. De egészen máskép forduland ez, midőn a háziélet majd szokásosság, az élet fényes volta pedig ritkaság, tiltott gyümölcsösé válik — Ha kegyednek igaza volna — — Attól tartok. Boldogok nem lesznek önök mind a ketten! Ön nem rész, kedves Vilmos, hanem könnyelmű és hirtelen fellobban. Ha egyáltalában hogy nekem is iszákosnak, kártyásnak és csapodárnak kellene lennem !“ (Na hiszen — mondán a fiatal hölgynek — még csak az hibázik, hogy a nők is innának, kártyáznának és csapdískodnának! — Mert kérem a lássan, a férfi ihat, kártyázhat és csapdískodhat! nekünk szabadalmunk van reá!) Tovább olvasom a levelet: „Nagyon le fog ön kötelezni, ha emlékfürteimet, leveleimet és gyűrűimet visszaküldendi.“ (Fügét neki!!!!!!!! — orditám. Emlékfürteit eladom valamelyik fodrásznak parókának; leveleit elégetem ; aranygyűrűit pedig elzálogosítom Épen szükségem van egy kis pénzecskére!) A levélekkép folytattatok : „Ön ügyetlen ! (Nem rósz !) Ön szögletes ! (Audi gut!) Önnel nyilvános helyen, különösen salonban meg nem jelenhetek! (Bizonyosan topánomra célzott, melynek egyike rettenetesen tudakozódott a varga után !) — Önt csak reservában tartottam, azaz, ha más férjem nem akad, önnel is megelégedtem volna — kénytelenségből! !! ! Ön ügyetlen! csak egy ügyesen szerkesztett bókot sem valok szerencsés öntől hallhatni!“ — Asszonyom! — mondom ekkor kifakadva — én ne tudnék bókot mondani?! —-------Mondjak önnek egymásután százat, ezret, tízezret? — Hagyja el az istenért! — vágott közbe, kezével intve a kecses tündérné; — meg vagyok győződve, hogy igen udvarias ember, s akár egy lexikonát ki tudná állítani a bókoknak ! Tovább olvasom a levelet: „Kezdetben oly bohó valék, hogy önt szőkének tartom Aztán jöttem rá, hogy ön nem szőke, hanem veres. “ — Asszonyom! — kiáltom közbe — nézzen rám. —-------veres vagyok én ? — Oh nem! — felesészendén — ön valóban szőke. S a szőkék mind hamisak!-----------— Igaza van önnek. Hanem inkább legyek hamis, mint veres! Tovább olvasom ismét a levelet: „Önben semmi költői év sincs. Legalább, mióta ön nekem udvarol, csak egy verset sem írt hozzám.“ — Az igaz — mondám a hölgynek — verset sohasem írtam , de miért? — annak nem én vagyok oka. A Családi Lapokba hiába írnék ostoba szerelmes verset, mert ott nem közölnék ! A Hölgyfutárba nem irhatok, mert azt Tóth Kálmán is leírhatja, s ott engem bizonyosan honorálnának, (honoráltatni annyit tesz magyarul, mint — tiszteletdíjt kapni, s tiszteletdíjt kapni annyit tesz, hogy a — csizmádat megfoltozhtatatod rajta!!) a Magy. Néplapba szintén nem irhatok, mert ott bizonyos Dénes Lajos (quis hominum ?) úgy nyilatkozott, hogy nekik csak trágya kell!! azaz, olyan cikk, mely a trágyáról értekezik! — — — Különben pedig, általában mióta a költészeti tanfolyamot Pozsonyban elvégezem, nem írtam verset. Midőn a poesist kellett volna tanulnom, írtam vagy tizenkettőt, azok is azonban oly sületlenek valának, hogy praeceptorom jónak látta mindenikért tizenkét pálcaütéssel honorálni!! Ekkor mindjárt kezdtem gyanizni, hogy nem lesz belőlem — sem Vörösmarti (az isten nyugoszsza meg!) sem Beranger, sem Petőfi, sem Spetykó Gáspár, sem Hugo Viktor, sem cserei bérés hódmezei Farkas András! Márpedig ezeken alul nem szeretnék ragyogni a magyar költészet fizetéstelen egén! — Szünet állt be, miután tovább olvasom a levelet, mely eken következek: „Ön kártyás! (nem tehetek róla, hogy valamely genie feltalálta a kártyát! ámbár elismerem, hogy e nevezetes feltalálás csak szerencsétlenségemre történt!) — Ön iszik, mégpedig akkor is, mikor nem szomjazik! (Épen ez által különböztetem meg magamat az állatoktól, hogy akkor is iszom, midőn nem szomjazom; — az állatok mindig csak akkor isznak, midőn szomjasak!) Ön csapodár! (Az vagyok, — de aesthetikai szempontból azaz szeretem a szőkét, mert a szőke lehet ép oly szép, mint a barna; már pedig azt ki sem tilthatja meg, hogy a barnát ne szeressem.) Előszámlálván tehát önnek ezen három hibáját, elégnek találom arra, miszerint önnel — végkép viszonyt szakítsak.“ Eddig tartott a levél. — Ah! — mondom elkomolyodva — erre nem valok készülve! ! — Nos , igazam volt? — Ah! — sohajtám — nagyon is igaza volt, asszonyom! Én boldogtalan,-------boldogtalan vagyok ! — — Ön kényezik! — Sírok ! gyermekként sírok, asszonyom !! — Az egyetlen lény, kit szerettem, sohasem hivom, hogy szerencsétlenségemben elhagyjon!! Ő elhagyott !! Isten vele ! isten vele ! — S mit tesz ön most? — Oh asszonyom, ne kérdezze! kétségbe van e gyök esve!! . . . — De mégis, . . . kiváncsi vagyok, várjon mit fog ön cselekedni ? — Hogy mit fogok cselekedni? — Oh borzasztó dolgot!! . . Borzasztót, mely megingatja az európai sulyegyent: — felhagyok az ivással. — Hahaha! az nagyon szép ! ! . kacagott fel a fiatal hölgy . — s aztán ? — S aztán. . . nem kártyázom többé. — Igen, midőn már elveszte minden pénzét! ez könnyű fogadás! — Oh asszonyom, még pénzem elég van arra, hogy egy menyasszonyt oltárhoz vihessek!!.... — De ha menyasszony nincs. — Ez a baj!. . . Hanem , megérdemlem !Sok igaz van abban a levélben ! — Megismeri ön? — Mintegy bűnbánó - Ez szép öntől. Az elismerés fél megjobbulás. — Igen, de ha a megjobbulásból mi hasznom sincs. — Ne higgye ön. A javulókat mindig jutalom várja Nekem hatalmamban volna önt megjutalmazni. — Önnek megjutalmaznia engem? — De csak úgy, ha önnek szent tökélete a megjavulás. — Oh hiszen, javulnék én már asszonyom, javulnék ! pedig tudom, annyira rosszul áll nekem a megjavulás, hogy ahova mennék, mindenütt kinevetnének. — Tehát ne menjen sehová. — De már instálom, ha megjavulok is, de azomó kertet kikötöm magamnak. — Ön nagyon naiv. Hát a makk felsőt nem volna kedve kikötni magának? — A kártyáról lemondtam. Hanem apropó, ha megjavulok, a jutalom. . . — Jöjjön velem. — Karját nyujtá s a partok felé megindulánk. Ekkor újólag megfúvá sípját, s a távoli tűzcsillagocskák ismét közeledni kezdének. Pár perc múlva egy gyönyörűen készített csónak jelent meg előttünk, elején szép faragványnyal, mely egy úszó hattyút ábrázolt; két vén révész evezett benne, s a csónak oldalán mintegy tizenkét fáklya lobogott; ezek valának a távolban látszó ama tüzcsillagok. — A delnő megfogd karomat s mondá : — Lépjen önbe Önkénytelen engedelmeskedem, s mindketten beléptünk a fáklyák- és virágkoszorukkal díszített csónakba. Hogy mi fog velem történni, még csak nem is sejtem, midőn a csónak megindult, s a vén Gellért mellett elhaladva, lefelé úszott velünk, s ekkor a hölgy bizonyos ünnepélyes hangon mondá : — Csakugyan komoly szándéka önnek megjavulni ? — Másítlhatlan határozatom! — Meg mer esküdni ? — Esküszöm!! Egy föltét alatt boldoggá teszem önt. Mindenekelőtt vallja meg őszintén, várjon szereti-e igazán menyasszonyát ? — Végtelenül szeretem! kész volnék érte a Dunába ugrani!! — Igen ? tehát jó, mert ép ez a feltét. Ugorjék ön tüstént a Dunába. — Bocsánat asszonyom, amit mondtam, csak frázis volt. Tíz iskolát ugyan keresztül úsztam már, de a Dunát még sohasem. — Mindegy! önnek ugornia kell. — Hiszen ugorni csak tudok, mert már elégszer megugrasztottak, hanem . . . — Ej, ön azt mondá, menyasszonyáért a Dunába is kész ugrani. Tehát rajta! — Asszonyom, nem lehet! A mennyi halat én már életemben megettem, ha most azon általam elfogyasztott halaknak, — vagy özvegyei vagy árvái, vagy sógorai megtudják, hogy lenn járok a viz fenekén, csupa boszúból elevenen felfalnak ! Brr! — Tehát nem engedelmeskedik? Jó! ön menthetlenül el van vesztve ! — mondá, s a csónak fenekén valami parafa dugaszt von ki, melyre a viz, mint szökőkutból tolult be csónakunkba. — Mit mivel asszonyom? — kiálltam, lábaimat felkapkodva a rohanó víz elöl. A Duna közepén valárok! Sülyedünk! Segítség !! Elmerülünk ! asszonyom — — — hah ! — — _ megfutok!-------— — — * *■ * Mi volt ez?-------Szellemek játsznak-e velem? -------Hol vagyok?---------Előttem sápadt arcok, az asztalon kialvófélben gyertyák,-------az arcok ismerősek. Ezer villám! hisz ezek nyerték el pénzemet! Hol a syrén? a Dunapart? a fáklyás csónak?------------Tehát álom lett volna? kifáradva, kimerülve a kártyázásban, elaludtam s az egészből csak az igaz, hogy vesztettem, s most magamhoz térve, itt gubbasztok az asztalnál pénz nélkül. Viradni kezde. Szemeimet vizes kendővel megtörtöm s a kártyázókhoz léptem. — Uraim, — mondám : — ajándékozzák nekem ezt a zöld hetest és makk felsőt — Csak tessék! — mondá egyik: — úgyis megfizette már az árát — Köszönöm! A két kártyát oldalzsebembe tevem, s távozom. ------------E mesél és óta már két év múlt el. Ha valaki olvasóim közül meglátogatna, körülbelül ilyen festői csoportozatra akadna szobámban . A pavilagon ülök én, jobbomon nőm, s nem ölében egy kis szőke angyal. Fejem felett három kép, kettő aranykeretes, s a középső fekete rámában van. E fekete ráma foglalja magában a zöld hetest és makk felsőt, melynek az a célja, hogy emlékeztessen mindig azon eskümre, melyet álmomban tevek s mai napig meg is tartok. A másik kép, nem arcképe, s a harmadik azon kedves légalak, kivel álmomban azon furcsa kalandaim voltak, s kit emlékemből mintegy ideált, magam rajzoltam le. Ilyen hatásai lehetnek egy bohó álomlátásnak ! Beöthy László. —mn— — bi 334 e*—