Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-02-14 / 7. szám

gfígf’A Budapesti Viszhang megjelenik hetenkint egy, olykor másfél íven, számos képpel, ábrával. Előfizetési díja postai megküldéssel, vagy Budapesten házhoz hordv® évnegyedre csak 1 frt 20 kr. Félévre 2 frt 30 kr. Egész évre 5 frt pengőben. — Kiadó­hivatal: hová az előfizetési­ pénzek, levelek, hirdetési­ díjak Yahot Imre czime alatt bérmentesen beküldendők. Országút, 27-ik szám, a nemz. muzeum irányában. Pesten Geibel Armin könyvárusnál is előfizethetni. 7. szám. Febr. 14.1856. Anyám emléke. (Vége.) IV. Az én asszonyom a fényűzés, hivalkodást gyűlölte, ő Cornéliával tartott, s iskolája küszö­bére e szavak valának felirva: ,,Az okosság törvénye, királynéja a halandónak.“ — A külfény soha sem tudta meghódítani; a hiúság soha sem győzelmeskedett rajta, mert tudta, hogy az első ember boldogsága is e szirtnél szenvedett hajó­törést. Ismerte mint okos nő, hogy a magas rang­­bani születés, nagy gazdagság, csak portékái, és külezifrái az embernek, és csak olyan sima festé­kek , melyekkel a legalábbvaló éreznemeket is be lehet vakítani. Ezek az embert csak anyagilag teszik gazdaggá, de szellemileg sokszor erős kisértetek származnak belőlök, melyek által az ember ép elméje, tiszta jó szive, veszélyes koc­­­kára tétetik ki. A külső javak leirása, nem súlyegyen az er­­kölcsiség mérlegében, általuk az ember sem na­gyobb, sem kisebb. Valamint a törpe ember, magas helyen állva is, csak törpe marad, a magas szobor pedig, mély völgyben sem veszti el magas­ságát , úgy a becsületes és nemes szivü ember, csak oly kedves nyomorú helyzetében, mint sze­retetre méltó a szerencse mosolygó áldásiban. Erőt venni az indulatokon , a szenvedélyeket le tudni győzni, magunk s mások iránti tartozott kötelességünket lefizetni tudni is, akarni is, hiva­tásunkat okossággal és nagy haszonnal, magunk s mások javára fordítani: ezek azok, miket a fel­­bomolhatatlan jog és törvény szerint méltán meg­kívánnak tőlünk, s mikor az embert földi szűk köréből az istenség jobbjára emelik fel. — Így éreztél te jó anyám ! Nem bájos virágokkal hím­­zett ruhában, sem varázs díszítményekkel ékesített öltönyben, hanem szíved tisztaságában, nemes erkölcsiségedben találtad fel legfőbb boldogsá­godat. — Hol tenni kellett, nem szorítod össze markodat, ha részvétre volt szükség , szíved azonnal felolvadt, szemeidből ennek könyei gör­dültek lefelé, szerencsédben nem fuvalkodál fel, viszontagságidban nem csüggedél el , hanem inkább, mint a liliom, minél inkább hajtogattatik a szelek által, annál jobban illatoz, é­s mint tűzbe vetett tömjén, annál jobban szagoskodik : igy tetszett meg erős lelked a balsors dúló csa­pásai közt; mert ezt a jó erkölcsök s a vallásos­ság táplálák, mint nektár a költők isteneit. — De sehol oly igéző fényben nem tűnik fel a szelíd asszony kedvességével, mint kiszabott hi­vatása látkörében. Itt legnagyobb ellenségei is, szent tisztelettel állnak meg előtte, mint a győztes Sándor megállt a legyőzött Dárius előtt. Ki tudná leírni azt az édes öntudatot, azt az égi örömök élvezetét ,­­ mely szerint hőn dobogó szép keble, megnyugtatja őt az iránt, hogy hivatásának eleget tett. Működésének siker­áldásai, magas lelkese­déssel, s csendes kedéllyel kisérik el az álom bol­dogító karjai közzé,é­s az az emlékezet, hogy az időt jól használta, szelid angyalként ringatja el tagjait az édes nyugalom lágy ölébe. Vidámon köszönti ő a hajnal ragyogó csillagának munkára hivó fénysugarait, mert vele ébred szándékának tisztasága, magas akarata, hogy ismét új alkalom nyílik előtte a munkára. Te e tekintetben is pél­dány valál. Egész világodat feltaláltad házád szűk falai között, gyermekeid körében; gyűlölöd a házalást, a kéjvadászatot, a házi béke és csend feldúló ármányos ördögeit. Nem tudtál kibékülni, a mai kornak azon divatos szokásával, mely sze­­­rint a férj nem egyéb nejének, mint szembekö­­­tősdit játszó csintalan társa, ki ha lát is, mást ölel meg játék közben, és ekkor tettetett boszusággal, a szemet eltakaró kendőt támadja meg, a­mely alatt pedig önkezeivel csinált szemének világot. Az ily nők főszenvedélye: csecsebecsére, czifra ruhákra fecsérelni el férjeik keresményét, tetszeni másoknak, világa pedig egy tüköroltár, melynek fiókjai a rezfestékes dobozokkal, illatszeres s jó­szágos vizekkel telvek, hol aztán nem lehet egyéb viszony férj és feleség közt, mint egy csinosan összeszerkesztett, ármányosan kigondolt szerző­dés a kölcsönös kicsapongásra. Te mind­halálig ugyan­az valál, jó hit, mint szent szövetség ereje, tiszta lelked tündöklött, mint drága­kő a köd eseté­ben, — és mint a csendes tó, melynek tükrében a kékellő ég visszaragyog—a gyűrűdző fodroktól, oly tiszta volt lelked minden bűnöktől. Gyöngéd női szeretettel szereted s ápolod te férjedet s gyermekeidet. S ezen szeretetedben kimondhatlan kedvességgel tudod magad mérsékelni. Szerettél te oly hőn, oly híven, mint senki más , de ezen istenien lágy érzésben ,­­ nem olvadál el mint a szerelmes Nárczisz,fájdalmat érzél teljes súlyában, s ennek terhe hordozása alatt sokszor vérzek szí­ved sebe, de azért nem roskadál le , mert kebled szentélyében egy drága kincs volt elrejtve : — a megelégedés, és egy drága gyémánt ragyogott, — a béketűrés, — nem is sirtad magad kővé, szen­vedéseid csapási alatt, mint a gyermekeitől vé­letlen megfosztatott vigasztalhatlan Niobe. — Az indulatok fölgerjedései soha sem háboriták meg kedélyed csendét, szived nyugalmát! Boldo­gok azok a férjek, kiket a gondviselés ilyenek karjaiba bízott, s kebleikre fűzött fel, az ily nők átlehelik lelköket férjeikbe s gyermekeikbe, mint Isten az első emberbe. Szemeik sugárai férjeik arczán függenek, gondosan hatva sziveikbe, és mielőtt azok gondolatai szavakká lennének , már ezek azokat értik , s készséggel véghez viszik szelidséggel s alázatossággal. — A te homlokodon, Amália, alázatosság, sze­mérem ült, inkább nélkülözöd az elmét és szivet megnyitó dolgokat, mint velük bármely nagy­mértékben bírhattál volna is alázatosság nélkül. Ártatlanságod nem olyan volt, mint a tavaszi hó, melyet az első nap sugarai könnyen elolvasztanak; nem tudta ezt a könnyelmű, vakmerő kezeivel le­törölni homlokodról. Istenileg tudtad te azt ol­talmazni. Jó híred életedben is olyan volt, mint halálodban. Soha sem volt hasonló a halvány hold fényéhez, melyet minden kis könnyű felhő eltakar. Vágyaid s minden gondolatid lehangoltak valá­nak nemes tetteid irányában, mert tudtad, hogy az embereket nyomorult repdeséseik az égre fel nem emelhetik , minthogy önsúlyok szüntelen a földre huzza alá. — Mit mondjak a szeméremről, mely leginkább ékesített. Az a pir, mely derült márvány arezodon elömlött, szived tisztaságának volt ragyogó tüköre, mely meg nem szűnőleg gyönyörködtető a bálványzó szemeket. Nincs ennél hóditóbb az asszonyi nemben. — Ezt a mű­vész bámulhatja, de­­ecsetével nem követheti; nem képes annak árnyékot adni , ez nem földi, hanem mennyei, nem emberi, hanem angyali, sőt isteni szépség ez, az Isten eleven képe. Itt, az ily nők világában Istenek jelennek meg emberi ábrá­­zatban! — Icanius kéri a leányával összekelt Ulyssest, hogy maradna meg nála, s ez leánya beleegyezésétől függeszti fel a hű atya kérelmét. És Penelope csak fátyolát veszi le arczáról, azon­nal ez mindent kibeszél, mikép csak szeméremből nem mond ugyan ellent, de valósággal menni kíván szeretett férjével. A szegény származású árva Mik­o lesütött fővel áll meg Cyrus előtt, Görögország minden eletbe parancsolt szépei közt, és az a lehajtott fővel való állás, az a csend, mely kebelén honolt, az a szemérem, mely szende arczán ült, akkor, midőn a többi szépek hizelgő csevegéseikkel ajánlják magukat a királynak , őt Aspasia név alatt a király magasztalt kedveltjévé tevék. Mert ha szépnek lehet nevezni azt a nőt, ki csak azért pirul el, mert akkor igézőbbek arcz­­vonási; szásszorta leirhatatlanul szebb, ki titkos égi leple alatt is szégyenli azt, mi másokat a nap szeme láttára is gyönyörködtet. Mi ezen szépség­hez képest a virágoknak ékessége, melyeket sze­meket csiklandoztató gyönyöreikért Arisztotelész a föld csillagainak nevezett ? ! Az ily szemérem mellett egy virágos kert nyílik fel, az ily szemé­rem mosolya mellett a legszebb rózsa virul her­vadhatatlanul. Valóban az ily nőkről irta a költő : Ezek fonnak szőnek, égi rózsát földi életünkbe." Csuthy­­.­lemond.

Next