Czegléd, 1890 (8. évfolyam, 1-51. szám)

1890-06-30 / 27. szám

nyolczadik évfolyam. 27. szám. Czegléd, 1890. junius 30. Előfizetési­ dij: Helyb­en házhoz hordva, vág' vidékre postan küldve­ Egész évra ... 4 frt. Fél évre.............2 . Negyedévre ... 1 „ Egyes szám ára 10 kr. Szerkesztőség : III. b­er. jászberényi-utcza 73. sz. a. Ide a szerkesztőhöz küldendők a kéziratok és mindennemű hirdet­m­­é­n­y­e­k . Kéziratok vissza nem adatnak! ez TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMU HETILAP. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER VASÁRNAP REGGEL. ( ^ Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bírósági 3 forint egyházi egyleti, társulati stb. hirdet­mények minden egyes beikta­tása 2 forint. Bélyegdij minden beigtatás után 30 hr. v___________________________________. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a szerkesztőségnél. _________________| A nép ítélete. Nagy temetés volt városunkban e hó­b­án. Nem zúgtak a harangok, nem öltött gyászt a nép, köny sem csillogott senkinek a szemében mégis mindenki markolt egy kis földet, hogy rádobja a halott koporsójára — nem részvétből, nem is szánalomból, hanem hogy eltakarja földdel a miasmás dögöt. A népámitás bajnokait, az üres pökhen­­diség fölkent lovagjait temette el a nép A húsfogyasztó és keresztény nyomdászkodó zseb­rákoknak kötött utifüvet a talpukra, hogy men­jenek kukutyinba. A milyen vígan dalolták eddig, hogy ,,minden bokor szállást ad a be­tyárnak k époly leverve hemperegnek most a porban, mint a széltől űzött barlangkórók. Társadalmunk szerb töviseit gyöker­estül ki­tépte a nép a f. é. jul. - án megejtett városi képviselők választásán Megbuktak az élősdiek oly csúfosan, a­milyen csak őket illetheti. Hosszú út vezetett idáig. Először a hata­lom polcán üres fejűsködtek, mint a szalmával kitömött bábuk. Azután leszálltak a néphez, hogy közelebb érjék annak zsebét. Rimánko­­dással el is kereszténynyomdáztak tőle néhány ezer forintot. Ekkor az előrelátóbbak elfordul­tak tőlük. De ők nem lettek okosabbak. „Se nem tanultak, se nem felejtettek.“ Majd a terroriz­mus fegyveréhez nyúltak. Éhségüktől űzetve kierőszakoltak húsfogyasztási szövetkezet címén a nép zsebéből újabb néhány ezer forintot. Lett ismét hegyen völgyön lakodalom. De elfogyott a húsu­k is. Most már vér kellett nekik. Bele­nyúltak a családi szentélybe megrabolták má­soknak a becsületét. Ismét ezért értek: lett kosztjuk. Egyik a budapesti fogházban a má­sik a nyitrai fogházban ette az állam kenye­rét. Majd mint közönséges gonosztevők ünne­peltették magukat és ismét gyűlt össze néhány napra való eleségük- De a Moloch nem lakott jól soha. Éhezett és enni kért újból. Most azonban hiába. A nap égető heve levetkőztet­te róluk az oroszlánbőrt, s most itt állnak előt­tünk meztelenül a saját füleik árnyékában. Hangjuk nem félelmes többé, még könyörgésük sem indít meg senkit. Hogy pedig bukásuk súlya annál nagyobb legyen épen aratáskor kell érezniök a mikor mindenkinek van kenyere — hogy csak nekik nincsen. Rettenetes bűnök lehet hogy a sors nemcsak bünteti, hanem még ki is gúnyolja őket. Ez röviden élettörténetük, így jár min­denki a­kit nem az elv, hanem a koncz vezet Végre beletörött a foguk : nyugodjanak béké­vel. Velük elköltözött a viszály, a harag, a gyűlölet, az irigység. Holt­testükkel megtelt az a tátongó űr, mely e város polgárait egymás­tól elválasztá. Most már kezet lóghatunk az ellenpárttal, ha van még s vállvetve munkálkod­hatunk városunk haladásának nagy munkájában. Kezet nyújtunk minden tisztességes ellenzéknek, ha elv vezeti és nem alacsony személyi érdek. Az új képviselőkre sok és nagy feladatok várnak. Ezek közt legkisebb a legközelebbi tisztújítás. Ezzel már mindenki tisztában van, s előreláthatólag csendesen fog lefolyni. Na­gyobb feladat lesz e várost odaemelni, ahol a főváros szomszédságánál fogva állnia kellene, mert ez a szomszédság bizonyos igényeket kö­vetel. Tíz év óta visszafelé nyomják városunkat felülről is, alulról is. Felülről a kormány vas­úti politikája nyom, — alulról az elzü­lött exis­­tencziák kapzsisága. Mind a kettő szünőfél­­ben van. A képviselőknek kell a módokról és esz­közökről gondoskodni, hogy városunkban a sze­mély- és áruforgalom kedvező földrajzi helyze­tünknek megfeleljen, hogy ez által a népnek újabb és újabb keresetforrás nyíljék. Nem sza­bad e czélból semmi alkalmat sem kicsiny­leni. Álljon elő eszével, tanácsával és tapasztalatá­val mindenki. Városunknak jövője van és virá­goznia kell. Ezt tartják szemük előtt az új képviselők, a­kiket ezennel szivünkből üd­vözlünk. TÁ­R­C­Z A. Egy csónakázás. — Rajz. — A változó időjárás alatt eléggé szép nap kínál­kozott Nem volt ugyan ment az ég minden felhőtől, hanem azok, melyek ott úszkáltak nyugatról kelet­nek, nem voltak olyanok, melyek által az ember akár hosszabb úttól is visszatartóztatná magát. A nap szépen és melegen sütött. Sugarai csakúgy per­zselték az ellankadt növényeket, melyek szellőtől sem ingatva dúsan hajtották le fejeiket. Miről gondolkoztak ? Talán az élet szomorú voltáról s a múlandóságról? vagy talán a boldogságról, melyet oly hasztalanul keresünk itt e földön, nem találva azt meg soha ... soha ? . .. Lankadt volt az egész természet. Lankadtak voltak az emberek is. Mindenre és mindenkire nyo­masztólag hatott a tikkasztó hőség fülledt levegőjével S aki csak tehette, igyekezett kijutni a szabadba egy kissé szabadabb, frissebb levegőért. Kedvesiék is elhatározták vendégeikkel együtt, hogy nem töltik a bezárt négy fal között a délutánt, hanem kimennek a szabadba csónakázni. Általános örömhangok és derült arczok fogadták a határozatot. De hogy is ne, mikor egy nagyvárosinak oly kevéssé van alkalma a szabad természet nagyszerű pompájá­ban gyönyörködni. Hogyne örülnének a szabad ter­mészetnek ! Hiszen az ember lelkébe, kedélyébe be van oltva kezdettől fogva a szabad természet szere­­tete s az azután való vágyódás. Kiindultak. Mindnyájan mosolygó, ürömtől su­gárzó arczczal hagyták el a házat s páronként cso­portosulva megindultak a Duna felé, hogy annak egy kiágazásában, mely csaknem a tó jellegét viseli magán, élvezhessék a gondtalan, pajzán öröm néhány szép óráját. Csak egy volt köztük komoly s hallgatag. Egy magas, szökés fiatal ember, az életnek oly korán ránehezülő gondjaitól megedzett testtel s lélekkel. Arczán látszik a kiállott szenvedések nyoma ; szemei­ben ott a mély melancholia, mely úgy látszik, mintha mindig azt mondaná: „vezeklés az élet; nyomorult, örömtelen, boldogság nélküli e földi lét; nem létezik itt igazi öröm s ha kérdené tőlem a Teremtő, hogy kivánok-e e földön életet, azt mondanám : „Uram, ha lehetséges múljék el tőlem e keserű pohár !“ — De azért ott van arczán a dacz is, mely a viharedzett tengerészt jellemzi s e dacz azt mondja : „Nem isme­rem ugyan mi a boldogság, nem élveztem rövid éle­temben egyebet keserűségnél, de azért jöjjön, a­minek jönnie kell, megállom helyemet rendületlenül“. De volt egy másik is a társaságban, ki szintén természeténél fogva komolyabb volt a többinél s ez a házi kisasszony Kedvesi Vilma. Szép, nyúlánk alak, nyílt arczczal, melyen a szende szemérem, az igazi jó szív, az őszinte ártatlanság, a nemes kedély tük­röződik vissza. Ritkán zökken ki hallgatagságából, mely nála oly nagyon kedves természetesség, mint minden, ami rajta van. Nem a szenvedés tette őt ilyenné, mert hisz’ még nem is élt, hanem a termé­szet alkotta őt azzá, hogy hallgatagon jótevő angyala legyen mindazoknak, kik szerencsések vele gyakrabban érintkezhetni. A társaság többi tagja nem érdekel bennünket, csak még egy fiatal embert kell megfigyelnünk, ki ott szépeleg halk hangon, érdekes — bizonyára érdekes — dolgokat fecsegve s beszéde hatását alat­­tomban figyelve Vilma kisasszonynál. Mézes szavakkal ad elő mindent s különösen kezdetben, új ismerő­sökkel szemben alázatos, alkalmazkodó, m­ig később ő kivánja dominálni a helyzetet s gyakran kímélet­len is. Egyébbiránt fölületes, mit azonban mostaná­ban könnyűvérüségnek neveznek. Szóval ő megfelel a mai kor kívánalmainak : tud hajlongani s órákig elbeszélni semmiről. Tehát kellemes társalgó is. Valódi világfiú, igazi gavallér. A neve Kapus Elek. Ez megy Vilmával s oly halk hangon beszél, hogy legközelebbi szomszédja sem ért már belőle semmit, mert ő csak egynek szokott beszélni. Komoly fiatal emberünk hall­gatagon megy utánuk s néha-néha hosszasabban rajtuk felejti tekintetét s fájdalmas mosoly vonul el njakán, mintha mondaná: „hát néked is tetszik e léha, üres beszéd ? hát téged is elkábít a külső csillogás, a látszat ? Ne higgj neki, mert nem tudod, mily pokol lakhatik az őszinteség mázos leple alatt hozzáférhetlenül elzárt keblében!"­ Azok mosolyogva, ez elkomorodva érnek ki az ér partjára. Gyönyörű kilátás ! Elragadó tájkép ! A közeli hegyek napsütötte oldalaikkal s kedves lakóházaikkal csak itt vannak a közelben. Távolabb a várrom égnek meredő falaival a múlt idők szép emlékeit s megható regéit juttatják eszünkbe. A sással és kákával benőtt ér egyes nyílásain át a partról lefüggő falombokon átszűrődve megtört napsugarak csillognak a viz tükrén s a játszi habok enyelegve csapkodják a lengő sásszálakat amint egy-egy ficzánkoló halacska felüti hallgatag fejét a hullámok mélyéből. Kristálytiszta a viz. Látni fenekén az úszkáló halacskákat a zöld hátú vizi­bogarakat, amint körülzsongják a gyakran vizi­szil­ig is feljövő gyönyörű növényzetet, mely talán még bujább a néma víztükör alatt, mint itt fönt a zajos föld felszínén és haragos zöld vagy sárgás színével megtarkázza a vizet. (Folyt. köv­.

Next