Ceglédi Ujság, 1899 (9. évfolyam, 14-52. szám)
1899-04-02 / 14. szám
Cegléd, 1899 IX évfolyam. — láik szám. Vasárnap, április 2-án. TÁRSADALMI HETILAP — MEGJELENIK VASÁRNAP REGGEL Előfizetési árak: Egész évre 3 frt, négy hóra 1 írt. Egyes szám ára 7 kr. Szerkesztőség : I. ker. Felház utca 35. sz. Ide kérjük a kéziratokat és nyilttereket küldeni. Felelős szerkesztő : Főmunkatárs : Molnár János. Dr. Molnár Albert. Kiadótulajdonos : a szerkesztő-bizottság. Előfizetéseket és hirdetési díjakat a kiadóhivatalhoz (I. ker. 101. sz. alá) kérünk. A lap hirdetését a kiadóhivatal, Nagy Elek könyvnyomdája veszi fel. Kéziratok nem adatnak vissza. Búcsú és beköszöntő. Itt veszünk búcsút a „Cegléd“ mélyen tisztelt olvasó közönségétől. Valamennyien, kik szívünk, lelkünk egész melegével írtuk annak minden egyes sorát, a mai napon megváltunk tőle. Sajnáljuk a tisztelt olvasó közönséget, mert szerettük, s épen ezért váltunk meg. Hosszas tapasztalat arról győzött meg bennünket, hogy nem hallgathatjuk tisztelt olvasóink és polgártársaink szívverését, nem követhetjük a gondolatot szabadon, mert abban üzleti érdekek folyton háborgattak, minden áron kicsinyes egyéni célok felé mutatva. Mikor azt láttuk, hogy a szabadsajtot önző célokért meg akarják rendszabályozni, s a szabadon szóló gondolatot arra akarják kényszeríteni, hogy ne a maga útján, de a sárban gázoljon önös célokat szolgálva, akkor határoztuk el magunkat arra, hogy szeretettel épített házunktól a „Cegléd“-től megválunk. Köszönjük. olvasóinknak erkölcsi és anyagi támogatását, melylyel bennünket a közügyek kemény harczában segítettek, s a legtöbbször biztosították a győzelmet. Köszönjük az osztatlan szeretetet, melylyel érdemünkön felül megtisztelt, mely rugója volt minden tettünknek, s megérlelte bennünk a törekvést, hogy a közönség szószólóját— a sajtót nyűgeitől megszabadítva, szabaddá tegyük. De nem. Nincs helye az érzékenykedésnek, borús gondolatoknak, hiszen újra a nagy közönség itélőszéke elé állunk. Mint az 500 évig élő phönix, miután a saját magunk rakta fészekben megégtünk, újra megifjodtunk, s a „CEGLÉDI ÚJSÁG“ban támadtunk fel. E tettünket a mélyen tisztelt olvasó közönség előtt a következőkben indokoljuk : A Ceglédet Sebők Béla helybeli nyomdász ragadta magához, s bennünket felkért annak szerkesztésére. Mi kész örömmel vállalkoztunk a közvélemény független nyilvánítására. „Cegléd“-et annak kiadója, tulajdonának vallja, s mint magántulajdont elsősorban saját üzleti ügynökének tekinti. Mikor erről meggyőződtünk, arra határoztuk magunkat, hogy egy új lapot adunk ki, mely ne legyen sem a mienk, sem a nyomdászé, hanem a közönségé. A Cegléd helybeli munkásaiból egy szerkesztő-bizottságot alakítottunk, s elhatároztuk, hogy „Ceglédi Újság“ címen új lapot adunk a közönség kezébe, mely kizárólag a közönség érdekét szolgálja függetlenül minden önös céltól ! Hogy e határozatunkat érvényesítsük, megkerestük mind a két helybeli nyomdatulajdonost, hogy a lap kiadására nézve egyezséget kössünk. Nagy Elek nyomdacég vállalkozott reá. Most csak az adott aggodalomra okot, hogy miként jelenjen meg egy nyomdában két helyi lap. Ezt is elhárítottuk. Ugyanis abban állapodtunk meg, hogy a Nagy Elek könyvnyomdájában eddig megjelent „ Cegléd és Vidéke“ című helyi lapot beolvasztjuk a Ceglédi Ujságba olyan form hogy a Cegléd és Vidéke múltjával teljem, szakítván, a lap kiadását Ceglédi Újság címen tovább folytatjuk egytől-egyig azok és úgy, akik és ahogyan eddig a Ceglédet szerkesztettük. Hogy kicsinyes üzleti érdekek ne zavarják a Ceglédi Újságot a közügyek szolgálatában, a kiadóhivatali teendőket is mi végeztetjük egy megbízottunk által, így oldottuk meg azokat a körülményeket, melyek arra kényszerítettek bennünket, hogy a Ceglédet el- és ott hagyjuk. Hogy a tisztelt olvasó közönség és a közügyek követelésének fokozottabb mérvben felelhessünk meg, városunk vezéregyéniségei állottak a Ceglédi Újság felelős szerkesztője mellé, mint szerkesztő-bizottsági tagok. A CEGLÉDI ÚJSÁG szerkesztőbizottsága így alakult: Molnár János felelős szerkesztő, Dr. Molnár Albert városi ügyész, ügyvéd, főmunkatárs, állandó belmunkatársak: Dt. Takács József ev. ref. lelkész, Zámbó János ügyvéd, mint szerződő felek. Szerződésen kívül, de állandó munkatársaink lesznek: Rákosi Viktor (Sipulus) hírlapíró, Szabolcska Mihály temesvári ev. ref. lelkész, a Kisfaludi-társ. tagja, Forgács Endre ev. ref. lelkész, író, Dr. Molnár Zoltán kir. aljegyző, Nagy Sándor ev ref. tanító, Dely Béla v. jegyző, Barkász Kálmán ev. ref. s. lelkész és mindazok, kik eddig is lelkes odaadással munkálkodva segítettek a nagy közönség és a közügyek előbbre vitelén. E tisztes tábor fogja vezetni városunk közügyeit előre, menten minden önzéstől, üzleti érdektől, felekezeti vagy politikai elfogultságtól, kizárólag tisztelt polgártársaink jólétét és haladását tartva szem előtt. E munkához kérjük a Mindenható segedelmét és polgártársaink jóakaratú bizalmát, szeretetét. A Ceglédi Újság szerk.-bizottsága, T A 1? 0 X A, iwvvv’mwwvwwwvwwwwwwwwwvwwww vwwwwwAkkVwv Zsúr. Pál fordulásakor a fent írt cim alatt egy röpir (Fliegende Blätter?) jutott hozzám, mely a Silbak szerkesztését dicséri s mint „alkalmi újság“ a dr. Balog Lipótné nevével van kapcsolatba hozva. Nem emelkedik ugyan felül a helyi elmésség színvonalán, de hát a példabeszéd szerint: „tiszteletpéldánynak nem kell a fogát nézni.“ Hogy a Lipótvárosban dühöng a zsúr legkegyetlenebbül, az kétségtelen, de azért Hámán tiszttartó (miniszter) bukásáig vezetni vissza a zsúr eredetét, kissé merész állítás. A história ezt a felfogást nem igazolja. Az Ó testamentom mindössze annyit említ tény gyanánt, hogy Vasti királynő azzal veszte el koronáját, mert férje Ahasvér király hívására azt üzente neki vissza: „ma hagymát ettem.“ De föltehető, hogy a király nem épen theára invitálta a feleségét. Azt ellenben határozottan káromkodásnak kell bélyegeznem, mikor Silbak a régi magyarok áldomás tartásaiban is zsúrtörekvéseket akar fölfedezni. Ho-hó barátom ! mondaná K. Miklós bácsi. Képzelje csak a nyájas olvasó, micsoda magyaros, megható és méltóságos lehetett az, mikor anno . hajdanán egy főúr palotájában ősi kandallóban lobogott a hasáb ; telt kupák, serlegek álltak az asztalon; harcedzett lovagok körbe ültek szépen s hallgatták, mint vert lantját a dalra. Kehely összecsendült, szikrát fogott a szem, mikor dicsőségről, harcról szólt az ének, lovagarc elborult, mikor gyász, fájdalom ríkatta a lantot. Ehhez képest micsoda szánalmas manapság, mikor egy zsúrozó társaság kihüvelyezi a fonográfból azokat a bepácolt melódiákat, melyeket úgy szállítanak, mint a szardíniákat, vagy mikor kiélt arcú fenegyerekek körülveszik azt a szelídített fenevadat, mely ott lehérkedik 3 lábon a szalonokban, mellette ül a Giziké vagy Biliké s ámbátor nincs annyi hangja, mint egy vasaló deszkának s annyi zenei hallása, mint egy mángorlónak, azért csattogtatja annak a szörnyetegnek 64 fogát és énekel mellé, aminél az emberi türelemnek erősebb próbaköve már csak a záróvizsgálaton a népiskola növendékei által elkövetett szavallások lehetnek. A zongora és énekféle merényletet az sem enyhíti, hogy esetleg égett pogácsát szolgálnak fel. A zsúrban — akárki mit mond — egy szikrányi magyaros vonást sem lehet fölfedezni, mert bár a főúri világ az arisztokráczia zsúrozik is palotáiban, de ki merné azt állítani, hogy a magyar nemzeti közszokásnak, érzésnek, jellegnek a mágnások volnának kifejezői? — Au contraire! Ezek ugyan nem a Lipótvárost majmolják, hanem a külföldet. Újabb időben sokat közeledett és simult az arstokrata fényes sereg a nemzet testéhez, de ez bizony Isten nem az ő érdemük első renden, hanem a .... , felséges királyé. Ma már nem illik rájuk az, amit a költő (Tompa) félszázaddal előbb keményen zengett róluk, hogy hát: »Bécsben szülték a világra, Párisban nevelkedett. Londonból nősült, — a guta Nápolyban ütötte meg. S hazájának semmi sem jut?! Ah, dehogy nem, majd haza Hozzák méltóságos belit, Melyet e föld hizlala.» Hála Isten ! manapság már ilyesmit nem mondhat el jogosan még a költő sem. De az tagadhatatlan, hogy köztük ma is sok az olyan léha firma, aki csak arra való az országban