Ceglédi Ujság, 1899 (9. évfolyam, 14-52. szám)

1899-04-02 / 14. szám

IX-ik évfolyam. CEGLÉDI ÚJSÁG 14-ik szám. Husvét ünnepén. »Ha a Krisztus fel nem táma­dott a halálból, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk és hiába való a ti hitetek.« Pál apostol. A tavasz a természet feltámadása. — A Husvét ünnepe a keresztyén élet tava­sza, melynek első zsengéje, első hírnöke volt a halálból feltámadott Krisztus, ki azt mondta magáról „én vagyok a feltámadás és az élet“. — Ha a természet feltáma­dásának méltán örvend millió és millió lény a földi világban, — Krisztus feltámadá­sának ünnepén is méltán örvend az egész keresztyén világ, mert az emberi élet célját csak a feltámadás hite vilá­gítja meg, a feltámadás hitének erőssége pedig a Krisztus feltámadása. — Ha a Krisztus fel nem támadott a halálból, ak­kor hiába való a mi hitünk, pedig ma e hit diadalának szentelünk ünnepet, e hit diadal éneke zendül meg ajkainkon: „Nincs már szivem félelmére, nézni sírom fene­kére“. — Az úr feltámadott! A hitetlenség kétségbe vonta akkor is s az elmúlt 19 század alatt kétségbe vonta ezerszer is, kétségbe vonja napjaink­ban is, de a hivő lélek hitte, hiszi és hinni fogja minden időben, hogy az Úr feltámadott. — Történeti tények parancsoló kényszere, értelmi okok kérlelhetetlen lo­gikája, az erkölcsi világrend magasabb kö­vetelménye, az emberi léleknek édes meg­nyugvása, mindig csak oda vezette vissza a kételkedés gyötrelmei között kifáradt elmét, hogy feltámadt az Úr bizonnyal és vele együtt mi is feltámadunk. Ez a hit a keresztyén élet legszebb virága, melyből fejlődik minden szép, jó és nemes cseleke­det, minden szent és magasztos érzés egy szóval a keresztyén élet és minden valódi emberi erény legnemesebb gyümölcse. — Mindazok a dicső erények, melyek évezre­dek óta eszményképül lebegnek szemeink előtt, mindazok a nemes tettek, melyek áldásos hatása évszázadokra kiterjed és dicsfényük el nem homályosul soha örökké, — az egyeseknek az igazságért, a porból való és földhöz ragadt embernek a szabad­ságért és az isteni jogokért való szent küzdelme mind . . . mind a felt­ámadás hitében találják egyedüli forrásukat és erős támaszukat. — E nélkül ugyan mi ösztö­nözne nagy célok után, ugyan mi adna reményt a csüggedőnek, hogy újra meg újra bízzék a jobb jövőben, — mi adna enyhületet a fájó szívnek, mi biztatná a nyomorultat, a szenvedőt, hogy zúgolódás nélkül zörgesse tovább . . . tovább nyomo­rúsága láncait ? Vedd el az embertől a feltámadás és vele az örök élet hitét, — nem lesz nála nyomorultabb teremtés a világon! — Oh bizony ezzel a hittel Isten gyermekei va­gyunk, kikben az isteni élet győz a halál felett, — e hit nélkül pedig az öntudatos ember az állatok nyomorult sorsának osz­tályosa, hitvány por és hamu csupán! Ez a hit százszor, ezerszer megmu­tatta már a maga isteni erejét, úgy az egyesek, mint a nemzetek és az egész keresztyénség életében. — Avagy nem a feltámadott Krisztus öntött-e új életet, adott-e szent lelkesedést az elcsüggedt ta­nítványokba?! Nem a feltámadott Krisztus formálta-e az üldöző Sault Pál apostollá?! Nem a feltámadott Krisztusban és a vele való feltámadásban vetett hit csuda ereje láttatott-e a vértanukkal megnyilatkozott egeket, — nem az adta-e nekik azt az emberfeletti erőt, hogy az örök igazságért életüket se tartsák drága áldozatnak, — hogy ne féljenek azoktól, a­kik csak a testet ölhetik meg?! Nem ez a hit adott-e szárnyakat a Luthereknek, Kálvinoknak, hogy a közép­kor küzhödt levegőjéből és vak sötétségé­ből a lelki tisztaság és világosság mennyei tájai felé emelkedjenek és emeljenek ezer meg ezer lelket, — nem ez a legyőzhetet­len hit kényszerítette-e őket, hogy kihív­ják maguk ellen az egész uralkodó rend­szert az igazságért való szent küzdelmük­ben ? ! Nem ez a hit teremtette-e a mi nemzetünk kebelén is azokat a dicső hősö­ket és lángelméket, kiknek köszönhetjük, hogy nemzetünk mintegy halottaiból feltá­madva ma is él és helyet vívott ki magá­nak a műveit nemzetek sorában?! Ismét­lem, vedd el az embertől a feltámadás és örök élet hitét, nem lesz mi ösztönözze, mint emberi emberi erények, mint hazafit nemzeti nagy eszmék és dicső tettek után s élni fog nyomorult állati életet, élni fog a testért, annak gyönyöréért, melyben el­érni véli léte czélját ! ! Épen azért hajlandó a gyarló ember tagadni a feltámadás tényét és kidobni kebléből a feltámadás hitét, mert ez a hit ellensége a bűnnek, melyben a testi ember oly örömest fetreng és készebb elenyészni a porban, mint élni nemes emberi életet és megdicsőülni a Krisztussal. — Hiszen olyan nehéz is levetkőzni azokat a bűnö­ket, melyek mind . . . mind ólom­súllyal nehezednek reánk, olyan nehéz befogadni keblünkbe a Krisztust, hogy éljünk többé nem mi, hanem ő éljen mi bennünk, hogy az ő lelke kiűzze a mi szívünkből az ön­zést, a farizeusi képmutatást, a gyűlöletet, az igazságtalanságot, az annyi sokféle tisz­tátalan vágyakat, — melyek nem engedik, hogy éljünk tiszta nemes, igaz emberi éle­tet, — de ha megújítjuk szivünket a fel­támadás szent hitének, mind ama bűnök, mint sötét árnyak eloszlanak életünkből és a Krisztus világossága lesz velünk, megvi­lágítja utunkat, mely Istenhez vezet és élünk nem nyomorult testi, hanem dicső lelki életet. — Akkor minden érzésünk, minden cselekedetünk valóban emberi ne­mes érzés és tett reend, mely boldogít és érezzük, hogy az örök élet, már e földön a miénk lett. A hol a Krisztus élt és él a szi­vekben, a családokban és nemzetekben, ott élet, haladás és boldogság honol, mert Istennek ereje él és működik a Krisz­tussal egyesült szivekben. — A hivőben bűntől megváltó erővé, megelevenítő lélekké válik a Krisztus. Az ilyen ember isteni erővel alakítja át, szüli újra és eleveníti meg a körülte levő világot. — Oh, vajha a hitnek ez a szent ünnepe megnyitná a mi szívünket is a hit számára, hogy ez a hit újjá szülne bennünket, tisztává tenné családi életünket, nemesebb irányt adna társadalmi életünknek és megszentelné úgy magán, mint köztörekvéseinket. Úgy bizo­nyára szebb jövő várakoznék reánk! Úgy legyen! Takács József, hogy a m. kir. dohányjövedék évi jövedelmét emelje. Az úgynevezett középosztály a nemzet testének gerincze — bizony sorvadozik. Ennek sem volt s nincs is vérében a zsírozás, hanem ami annál rosszabb : a lakmározás. A legtöbben nerm gondolnak arra, hogy ma már a vendég­látás, nyílt háztartás még falun sem az, ami volt azelőtt. Megnőttek az igények, követelőbbek (szemtelenek?) az emberek s a régi szívesség és költekezés többé nem erény, hanem bolond­ság és pazarlás. — A bolond adja a lakomát, az okos lakmározik.­­ Az embereket ma már nem a barátság fűzi össze mint régen, hanem az érdek. Az evés-ivás már nem kerül ki a gazda­ságból mint hajdan, hanem tenger pénzbe kerül. Ez voltaképen a nagyzás hóbortja, a kifejezést enyhítik azonban a magyar nemes családok, régi tradícióinak szokásai, melyekről a megválto­zott körülmények ellenére sem tudtak lemondani. Nincs lelki erejük a közeledő veszedelmet meggátolni, mert hiúbbak, minthogy életmódju­kon változtatnának. Kecsegtető reménynyel vár­ják majd innét, majd onnét a segítséget: jobb termést, magasabb gabonaárakat, mi azonban nem következik be, ők pedig évről-évre pusz­tulnak. Annálfogva keserűek, a mind messzebb tünedező jólét s a mind közelebb jövő ka­tasztrófa ecetessé tette a közép­osztály kedélyét s ha valamely pompás társaságban,­­— hol mindenki oly boldognak néz ki — valaki leszed­hetné az emberek agyáról a tetőzetet, mint azt Asmodeus a háztetőkkel tette Madridban, — milyen furcsa dolgokon merengve találnék az illetőket. A jourok eredeti helyén a franc, mindig a szellemi rész nyomul előtérbe. . _Gas színvonalon jár a beszéd, éle, humor, általán a társalgás. Költők mutatják be költeményeiket, színműírók olvassák fel drámáikat, az egész összejövetelen, hol a tudomány s a művészet ad találkozót, az az utólél­tetlen esprit dominál melyről nekünk fogalmunk sincs. Mert bizony nálunk — főleg a vidéken — a lényeges része a zsúrnak a jó vacsora, a kvaterka, esetleg az égett pogácsa. A szellemi rész — tisztelet a kivételek­nek —­ az emberszólásban nyilvánul — mert az emberevés csak a Fidzsi szigeten s a legsö­tétebb Afrikában divat, de az emberrágás a művelt (?!) társaságban. És csak az a zsúr bol­dog, hol valami friss pletykát tudnak körülszol­gálni a forró t­ea mellé. És bizony nem ritkán megesik, hogy a gyöngédebb rész — a hölgyek — egy egy becsületes ember — a zsúrok nyel­vén , ostoba jó hírnevét költik el csemege gyanánt. Én tehát nem rajongok a zsúrokért, mert a költő szerint: »Eldob tűt és guzsalyt, zsúrba gyűl valahány Szellemdús hölgy vagyon és lelkes honleány. Úgy vön, úgy hódit már a szellem ereje, Hogy a szobalány is írónővé leve. Rébuszt csinál; a sakk talányt megfejti mind jutalmat s nevet nyer egy ló­ugrás szerint.« (Tompa) KarabusZ. Villanyvilágítás. Rónai János ajánlata, a villanyvilágítás kérdését felszínre hozta. Ha egyéb haszna nem is, de az az egy bizonyosan meglesz, hogy a villanyvilágítás ügyét jóval előbbre vitte. Fontos kérdés ez, azért mi is hozzászólunk s elmondjuk véleményünket e kérdés felől. Itt legelső az, hogy a villanyvilágítás létre­jöjjön, megvalósuljon. A mód, másodrendű. A villanyvilágítás létesítése városunk fejlődését segíti elő ; azt, hogy egyesek valósítsák-e meg, vagy társaságok, vagy pedig maga a város, a kivitel határozza meg. Mi, a felfogásunk csalhatatlanságát nem vitatjuk, lehet így is, amúgy is okoskodni* is

Next