Ceglédi Ujság, 1905 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-01 / 1. szám

XV-ik" évfolyam. CEGLÉDI ÚJSÁG 1-fő szám. Önálló magyar hadsereg kell ? A kiegyezés közössé tette a védelmet s attól eltérni nem lehet ! Önálló jegybank kell ? A kiegyezés a közös bank jövedelmét osztrák államadósságok tör­lesztésére utalta! Külön vámterület kell ? A kiegyezés közös vámterületet állapított meg az ausztriai ipar védelmére ! Külön kereskedelmi szerződés kell ? A ki­egyezés közös szerződést rendel Ausztria ér­dekeinek biztosítására ? Magyar nemzeti külképviselet kell ? A ki­egyezés közös képviseletet szervez az „össz­­birodalom” jelképezésére. Van-e még valami, amire egy szabad, füg­getlen nemzetnek szüksége van s amit a ki­egyezés az „alkotmányos“ Ausztria hozzájáru­lásától, beleegyezésétől függővé ne tett volna? Azt az „alkotmányos“ Ausztriát pedig császári rendeletekkel kormányozzák, így kötötte le hazánkat politikailag és gazdaságilag a kiegye­zés a császár akaratának. így lett az a kiegye­zés valóságos hulla nemzeti életünk folyamában. Akadálya a nemzeti önrendelkezésnek, gátja a szabadságnak. Holttetem, melyből hiányzik a nemzeti élet lüktetése. Harminchét év óta fekszik ez a hulla nem­zeti életünk ezer éves folyamában. Osztrák császár dédelgette, Ausztria védelmezte s ezért magából ki sem lökhette. Sőt minél inkább erjedt, annál inkább növekedett. Magába szivta s elrothasztotta alkotmányos életünknek majd minden élet­erét. Fojtó bűzével megfertőztette a levegőt. Lemondást és kishitűséget terjesz­tett mindenfelé. Hasztalan hirdette a függetlenségi párt, hogy ez a kiegyezés nem nemzeti életszerv, hanem csak hulla, akadálya a nemzet önrendelkezési jogának. Már-már oda jutottunk, hogy nem a nemzet élő szervezete löki ki magából e hul­lát, hanem e hulla rothasztja el a nemzet élő szerveit. Tisza István gróf erőszakos fellépé­sének kellett elkövetkeznie, hogy e veszede­lemről meggyőzze a kiegyezés jóhiszemű vé­delmezőit is. Durva kezekkel életre akarta kelteni a hullát és a karjai közt omlott össze s nem maradt más belőle, mint ijesztő csont­váz : a Bach-korszak abszolutizmusa. Erre a csontvázra mondotta gróf Andrássy Gyula, a kiegyezés egyik nagymesterének fia: „Ha a 67-es alapnak ugyanoly eszközökre van szüksége, mint a Bach-korszaknak, akkor a 67-es kiegyezés nem indokolt többé.“ Gróf Károlyi István pedig így nyilatkozott: „A 67-es alap megingott. Közel van a jövőm­ről és én borzalmasan néztem körül. A látvány valóban dermesztően hatott reám. Egy hosszú zöld asztalnál 13 fekete ruhába öltözött nő ült, arcukat egyiknek sem láthat­tam, mert mindannyian bő fekete álarcot vi­seltek. Előttünk hosszú sorban körülbelül har­minc gyertya égett, melyek kísérteties világí­tásba tüntették fel a szobát. Egy pár pillanatig sik­ csend volt és szót­lanul néztünk farkasszemet. Én az ijedtségtől megdermedve, ők gúnyosan. Majd felállt az egyik, ki úgy látszik az elnöki tisztet töltötte be és igy kezdett beszélni: — Cselünk sikerült. Kezünkben van szigorú kritikus uram. Most leszámolhatunk egymással. Ön azzal van vádolva, hogy a szegény színész­nőket borzasztó szigorúsággal ítéli meg. Mit tud mentségére felhozni ? — Az igazat megvallva hölgyeim — fele­lem — szép önöktől, hogy meg akarják ment­ségemet hallgatni. Ebben az esetben azonban köszönetem tolmácsolása után kijelentem, hogy nem élek vele. Mentségem nincs, amit tettem, megtettem és biztos vagyok benne, hogy kri­tikáim mindig a legigazságosabbak voltak. Óriási kacagás követte szavaimat. — Igazságos ? — kérdé az elnök — ön ezt meri szemünkbe mondani ? Mert ezt mondta, a tizenhármas ítélőbíróság még szigorúbban fogja kiszabni a büntetését, mikor Magyarország boldogulását egyes-egyedül a függetlenségi alapon láthatom csak bizto­sitva.“ Tisza István gróf halottakat akart ébreszteni, a rothadó hullába új életet lehelni s ime , akarata ellen a nemzet legjobbjait szólította harcba. Gróf Apponyi Albertet is meggyőzte a 67-es alap tarthatatlanságáról s tán nem messze az idő, midőn a 67-iki kiegyezés ideális vé­delmezője nemzeti függetlenségünknek lesz elszánt harcosa. így lesz Tisza István minden újabb törvénysértése egy-egy újabb ökölcsapás a kiegyezésre s egy-egy újabb lépés hazánk politikai és gazdasági függetlenségéhez. Mert a természet rendjén emberi erővel diadalmas­kodni nem lehet. Az élő szervezet kilöki ma­gából a holt anyagot. Alkotmányos életünk ezer éves folyama nem tűri meg tovább azt a ki­egyezést, mely 37 év óta áll útjában. Elsöpri azt is, Tiszát is, aki a bukásban egyesül majd Körberrel, az „előkelő idegen“-nel. S. N. L. Panaszkodunk. A sajtó a nagyközönség szája. Ha fáj vala­hol, azon át panaszkodik. Bármikor is fejeztük ki egy s más fölött elégedetlenségünket, sokan a panasznál mindig a személyes motívumokat keresték, sohase a tárgyilagos igazságot. A jajgatást hallották ugyan, de azt nem kutatták, hogy vájjon nincs-e ok, alap az elmondott panaszokra. Egy fél évvel ezelőtt szerkesztőnk interpel­láció alakjában egy elég érdekes adóügyet bolygatott meg. Egy újvárosi szegény ember ezelőtt 10 évvel vett egy földet. A vételkor elég óvatos volt, bement az adóhivatalhoz, az eladónak minden hátralékos adóját kifizette. A birtokot telekkönyvileg átíratják, ez a bizo­nyos nevű használja a birtokot 8 éven át. Nincs semmi baj, maga adóját mindig rendesen fizetgette. Nyolc év után eladja a birtokot másnak. Átíratják, az új vevő is használja a birtokot háborútlanul. A tizedik évben bekukkan a végrehajtó az első vevőhöz és se szó, se beszéd, lefoglalja a bútorát. Ez az újvárosi ember megijed, mivel mindig jó adófizető volt, beszaladt a városhá­zához, megkérdezte, hogy miféle adót köve­telnek ? A tudakozódásból az a furcsaság tűnt ki, hogy az első eladónak a tíz esztendőt meg­előző adójáért foglaltak, még­hozzá az is, hogy a vevőn nemcsak a földadóját, de az első eladó személyes kereseti adóját is meg akarták venni. Pár percig susoghattak egymással, midőn felállt az elnök­i ítéletünk a következő : hogy máskor egy kissé elnézőbben bánjon a szegény színész­nőkkel, elhatároztuk, hogy ezen estét emléke­zetessé tesszük önnek. (Ahá, gondoltam, meggondolták magukat és most meghívnak vacsorára. Mégis félnek tőlem.) — Ennélfogva — folytatá — megfosztjuk egy kis időre attól, ami önnek a legkedvesebb és levágjuk büszkeségét a­­ haját. Ijedtemben még szólni sem tudtam, midőn a szobaleány gúnyos mosollyal, egy ollóval kezében hozzám lépett. Hirtelen remegés fogott el, fejem szédült, lábaimat megrogyni éreztem, a hidegverejték kiütő arcomat és­­ felébredtem. Ilyeneknek nem szabad előfordulni. A mi szerkesztőnk ezeknek a betegségeknek az orvoslását kereste. Azzal védték ezt: régen volt, most már ilyen nincsen. Napirendre is térnénk, ha igaz lenne. Két évvel ezelőtt (ez nem a régi időben volt) egy ember vesz egy földet. A régi tulajdonos nagyon eladósodott ember volt. A vevő tudta ezt, mielőtt a vételárat kifizette volna, bement a városházához. Ott elmondotta, hogy az eladó helyett fizetni akar. Kérte az adóhivatalt, szá­mítsanak minden hátralékot. Van pénz, itt az idő, még most lehet fizetni. Annyira félt a vevő, hogy az eladó egyházi adóját is kifizette. Ennél az esetnél is vevő nyugodtan haza­ment. Azt hitte, sohase lesz neki az adóval semmi baja. Nem is volt két esztendeig. Egy­szer csak kap a telekkönyvtől egy végzést, amelyikben arról értesítik, hogy a pénzügy­igazgatóság az ő birtokára az eladó 160 korona régi adótartozását betábláztatta. Elgondolhatjuk, milyen szívvel fogadta ez a mi emberünk ezt a bírói végzést. Hozzávéve különösen azt, hogy az eladó időközben vagyon­talanná vált, tudta, hogy azt a régi adót is neki kell kifizetni. Itt a végzés a szerkesztő­ségbe, ha kiváncsi rá az adóhivatal megmutatjuk. Nem kerestük, azért rövidesen kaptunk egy harmadik esetet is. Egy puskaporosi ház egy pár év leforgása alatt két ízben is árverés alá került. Az árverésnél kifogtak minden adót. Jött a második árverés, talán egy év múlva, akkor már megint olyan sok adóhátralék volt, mint amennyit először kimutattak, pedig előbb minden kifizetve lett. A bíróság ugyan másod­ízben nem sorozta. Jogsérelem nem ért senkit, de bizonyítja a rendszertelenséget. Ez most történt, nem a régi időben. Szomorú közbiztonsági állapot lenne az, ha az ember azt se tudja, hol és mikor üthetik le, Így vagyunk az adóval. Fizetni fizet az ember, de nem tudja mennyi jár, mivel tar­tozik. Azt se tudhatja, hogy a jogtalanul kö­vetelt adókkal mikor ütik le ? Mi egyenesen nem vádolunk senkit. Csak rámutatunk a bajra, a betegségre. Érezzük, ezért panaszkodunk. Az orvoslást kérjük, kö­veteljük. Mi nem vádolunk személyében senkit. Mi magunk se tudjuk miben rejlik a baj, betegség. Nem vádoljuk se a polgármestert, se az adó­tanácsnokot, se az adótiszteket. Mi csak kon­statáljuk a hibát, arra példákkal rámutatunk. Kiegészítjük e mondókánkat azzal, hogy ez a betegség állandó, amelyik ma ezt, holnap amazt az adózó polgárt érheti el. Megengedjük, a kezelési rendszerben van a hiba. Ezt se szabad az adóhivatalnak összetett kézzel nézni. Segíteni, javítani kell a kezelési módon. Értjük már meg azt az állapotot, hogy mindenki bizonyos legyen afelől, amennyi adót kell fizetni. Ha személyekben, a hanyagságban van a baj forrása, azt is ki kell kutatni, azon is lehet segíteni, mert hát azt mondja a polgármeste­rünk, hogy a tisztikar a közönségé, azt szol­gálja. Mutassa meg, tanítsa ki erre a többi emberét is. * * * Hajamhoz kaptam, meg volt és teljes nagy­ságban diszité fejemet. Rideg szobámba voltam és félig levetkőzve feküdtem ágyamon. Órámra néztem, fél­­ óra volt. Még nem késő, gyorsan magamra kapkodtam ruhámat, rohantam a szer­kesztőségbe, hol az álom hatása alatt — nem szégyenlem bevallani — kijavítottam tudósítá­somat és megdicsértem azokat, kiket előbb lerántottam. Mit nem tesz egy gonosz álom. Radó Oszkár. Még néhány szó a­­közvilágí­tásról. Végre, hosszú készülődések után „Czegléd“ laptársunk hasábjain megjelent a sokat emle­getett s oly sokak által régen látni vágyott acetylén szagú szakvélemény. Megjelent, mint állítólagos hű másolat, amely alól azonban az aláírások, sajnos, hiányoznak. Nem tudjuk tehát, hogy szóról-szóra van-e közölve, vagy pedig csak egy aféle „kidolgozott“ másolata az eredetinek. Mindenesetre azonban nagyobb lett volna a hatás, ha megtették volna azt a szívességet, hogy közöljék velünk azoknak a neveit is, akik a szakvéleményt közreadták. No de hagyjuk ezt! A forma úgyis mellékes dolog, s az a fő, hogy mi a lényege a dolog-

Next