Cigányfúró, 1994. 1. szám, június
Balogh Attila: Elköszöntő
csinál, szám szerint hat egész három tizedet. A magyarországi cigány pártok a pólya maslijának bilincsével kötözték magukhoz születendő újságjaikat. Ezek a lapok a szimpatizánsok által is érthető és tanácsolt okok miatt a cigányok mozgalmairól szólnak. A népet megcélzó orvlövészek magazinnak álcázott információs pártbrossúrái a szépirodalomnak csak azon részét engedték be, amely származását és tartalmát tekintve bizonyíthatóan cigánynak minősült. Ezt a szabályt már elfogadva, s utalva a nép verbális jellegére, iudomos volt az idegenvezetők rövidségével irányt mutatni a civilizáció felé. A „magyartanítást” megkerülve rokonok s barátok, „téma-idegen” flekkecskéi közölhetőek voltak ugyan, de József Attila, Radnóti, sőt kortárs költők csak gesztusfordításban, s ha ezeket cigány nyelvről „vissza-műfordítanánk”, akkor a Persil vagy az Ariel mosóporok használati utasításainak műfordításai is lehetnének. A származástudat gravitációja, a nép tömegvonzása kényszerpályára állítja holdjait, sebességüket meghatározza, a „newtoni” utasításnak szót fogadva keringteti őket. De a sebesség minőségi pályára pörgetheti renitensek holdjait, akik ugyan emlékeznek korábbi vonzásmúltjukra, de a tömegigényt holdtöltével, holdfogyatkozással már nem szolgálják. A leírtak alapján olyan folyóirat meggondolását érzem szükségesnek, amely nem a népnek szól, független a cigány egyesületek üdvrendi útmutatásaitól, s a cigányságot nem mint témát, hanem mint metaforát ajánlja fel a művészi alkotások létrehozásához. Ha a kitaszítottság kikerül az inspekcós szociológusok, a marxista mágusok kezéből, akkor a nyavalygó származás ziccerjét feloldhatja a származástól független művészi szándék. A cigányság árvasága, mint jelkép, szintézist alkothat a magyar művészet progresszív kisebbségével, ha karakterük miatt elutasítják az állami optimizmus csasztuskáinak a megírását, ha a cigányság helyzetét nem alibinek használják radikális és leleplező cikkeik megírásához. A cigányság egyszer már „felhasználásra került”, hogy a társadalom rossz gazdasági és kulturális körülményeit közvetve bebizonyítsa, de a cigány értelmiség differenciálódása a közvetlen próbálkozások ellenére is vissza-visszarugdosódik az etnikumi sajtóba, s a folklór-unikum illatát követve megint az 56-os, de már a második generációs értelmiség bandukol, hogy megírja a néprajzi disszertációját rólunk, mint a betyárság jogutódjáról, miközben igenis ki kell nyitni a cigány újságot a nem vér szerinti, a nem téma szerinti, hanem a szellemi rokonok előtt. Ennek a kinyitásnak a konkrét művészi „stílusát” a lelki avantgardizmusban, a szelíd anarchizmusban látom, s a mindenkori lázadás aspektusának szak- és szépirodalmi alkotásaiban.