Cigányfúró, 1994. 2. szám, augusztus
Tamás Amaryllis: A királyi kitalátorok felelőssége
Tamás Amaryllis A KIRÁLYI KITALÁTOROK FELELŐSSÉGE Beszélgetés Vargha Jánossal a Duna sorsáról – A nagymarosi vízlépcső esetleges elhagyásának lehetőségéről, annak következményeiről illetékes döntéshozók a kormány nevében még 1988-ban is olyan kijelentéseket hangoztattak, hogy a magyar kormány szavahihetőségét kétségbe vonná a szerződésszegés, tehát indokolatlan a leállítás. S a MŰVET az eredeti koncepció szerint kell megépíteni, mert a Magyar Tudományos Akadémia Ad Hoc Bizottsága által készített állásfoglalás nem tekinthető megalapozottnak, mely a számítások, módszerek jellegét és körét, valamint az ezekből levont következtetéseket elfogadhatatlannak minősítette. Egyik legfőbb érvként hangzott el, hogy a csehszlovák fél ötven milliárd forint nagyságrendű kártérítési igénye miatt sem reális alternatíva a leállítás. Ahogy a napilapokban manapság olvasható különféle privatizációs ügyletekről, több milliós, tízmilliós végkielégítésekről értesülünk, csődöt jelentő, bérgondokkal küszködő vállalatok vezetőinek vagy a médiumokban dolgozó közismert személyiségek felmondási bánatpénzéről, pártvezető részéről forgatókönyv írási előlegként folyósított tízmilliókról, eljátszik az ember a gondolattal, hogy a hat év alatt vajon nem osztogatták-e itt már szét akár többszörösen azt az összeget, ami miatt oly sok sírás-rívás folyt, hogy nem tudnánk összekaparni, ergo Bős-Nagymarost igenis fel kell építeni. – Hogy ez a játék mibe kerül, nagyon nehéz volt megmondani már akkor is, amikor a vízügyi mérnökök a terveiket el akarták fogadtatni. Állandó manipuláció folyt a költségekkel, egy teljesen mesterséges árrendszerben és bizonytalan információk közepette. Ráadásul a tervezés egyes részleteit nem lehetett tudni előre – ilyen körülmények között tulajdonképpen alig van jelentősége annak, hogy azt mondom: tízmilliárd, húszmilliárd, százmilliárd... Túl azon, hogy ezeket a számokat a hétköznapi gondolkodás egyszerűen nem képes pontosan érzékelni. Legfeljebb hasonlatokat lehet mondani, hogyha ezt nem erre fordítanám, hanem arra vagy amarra, akkor mennyi hasznom lenne belőle. Külön kérdés, hogy az ágazatok közötti harc miatt meghamisították a költségek megosztását, és az erőmű költségeinek jelentős részét más ágazatokra terhelték, hogy kedvezőbb színben tüntessék fel az egyébként rendkívül drága dunai vízierő-hasznosítást. Az is felvetődik, hogy ha a számításba nem vonom bele az úgynevezett környezeti károkat, melyeknek egy részét lehet csak pénzben megbecsülni, akkor nagyon csalóka eredményt kapok. Mert lehet, hogy rövid távon lesz bevételem, de hosszú távon ez a bevétel sokkal kisebb, vagy egyenesen veszteséggé változik. Az egyes költségek, következmények és eredmények ráadásul nem egy helyről származnak és nem egy helyre folynak be, nem ugyanazokat az embereket érintik. Ennek következtében egy nagy-nagy költség-haszon elemzésnek megint csak nem sok értelme van, mert az egyes embercsoportok az egyes költségösszetevőkre nem egyformán érzékenyek, különösen, ha más zsebére megy a játék. A Szigetköz alatt levő nagy tartalék ivóvízkészletet érintő kár értékét nagyon nehéz megbecsülni, hiszen függ attól, hogy akkor, amikor erre a vízkészletre szükség lenne, akkor az ivóvíz mennyit ér, az az akkori ár a mai áron mit jelent, ennek a felhasználásához milyen beruházásra volna szükség; ez most mibe kerülne; ha ehelyett sokkal szennyezettebb vizet kellene tisztítani, mesterséges berendezésekkel, akkor az mibe kerülne; és hogy ezeket kiknek kell megfizetni –, ezek mind nagyon lényeges kérdések, hogyha meg akarod világítani, hogy itt tulajdonképpen milyen költségekről van szó. Vannak olyan vonatkozásai az egész ügynek, amelyek szerintem nem fejezhetők ki pénzben, vagy ha megpróbálod pénzben kifejezni, egészen elképesztő eredményeket kapsz. Ilyen számításokat közölt például Vida Gábor genetikus professzor abból kiindulva, hogy a vízlépcső nagyon nagy területen nagyon nagyszámú egyedet pusztít el, melyek közül sok a védett is. Ezeknek az élőlényeknek, növényeknek és állatoknak a génállománya egyedi. Az egy fajba tartozóké sokkal jobban hasonlít egymásra, de ezen belül is az egyedeké különbözik. Ezek el fognak veszni. Tegyük fel – bár ez sem igaz –, hogy tudjuk, mi volt az a genetikai kódsorrend, ami ezáltal eltűnt... Számoljuk ki azt, hogy a mai technológiával mibe kerülne ezeknek a genetikai állományoknak az újraszintetizálása. Hihetetlen összeg jön ki, amelyből tucatjával lehetne ilyen vízlépcsőket építeni. Ezért illúzió az, hogy található egy olyan algoritmus, aminek az elején beadom a kiinduló költségeket, és a végén kijön, hogy érdemes megépíteni, vagy nem érdemes megépíteni. Ilyen algoritmus nincs. Ezért, ha azzal érvel valaki, hogy most már muszáj megépíteni, mert már ennyi pénzt öltek bele, az vagy saját magát csapja be, vagy mindenki mást megpróbál becsapni. A legjobb esetben is pusztán arról van szó, hogy a döntéshozó a felelősséget megpróbálja saját magáról elhárítani. Valamiféle objektív mércét keres, amire aztán hivatkozhat – objektívnek tűnő mércét, vagy a nagyközönség által objektívnek elfogadott mércét –, s erre hivatkozva saját érintettségét csökkenti. Amikor valaki ilyen kérdésekben véleményt mond, akkor állítom, hogy ezt nem precíz kalkulus alapján teszi. Mindig valami más megfontolás áll mögötte. Ezért meg lehet vizsgálni, hogy az egyes emberek, különböző foglalkozású, helyzetű, beállítottságú emberek ebben az ügyben vajon mit, miért mondanak. – Még az a bornírtság is elhangzott, hogy „ez szép – ez ipari esztétika” (amikor az akkori környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter 1986-ban meginvitálta a kiválóságokat arra a „holdbéli tájra...”). Hogy „jelentős nemzeti értékek vannak a beruházásban mindkét oldalon, a készültségi fok a magyar oldalon elérte már az egynegyedet”, így hát valósítsuk meg, „és ez a mű érje el az eredeti célját. Azaz szolgálja a népet, az ”