Cigányfúró, 1994. 2. szám, augusztus

Tamás Amaryllis: A királyi kitalátorok felelőssége

Tamás Amaryllis A KIRÁLYI KITALÁTOROK FELELŐSSÉGE Beszélgetés Vargha Jánossal a Duna sorsáról – A nagymarosi vízlépcső esetleges elhagyásának lehetőségé­ről, annak következményeiről illetékes döntéshozók a kormány nevében még 1988-ban is olyan kijelentéseket hangoztattak, hogy a magyar kormány szavahihetőségét kétségbe vonná a szerződésszegés, tehát indokolatlan a leállítás. S a MŰVET az eredeti koncepció szerint kell megépíteni, mert a Magyar Tudo­mányos Akadémia Ad Hoc Bizottsága által készített állásfogla­lás nem tekinthető megalapozottnak, mely a számítások, mód­szerek jellegét és körét, valamint az ezekből levont következteté­seket elfogadhatatlannak minősítette. Egyik legfőbb érvként hangzott el, hogy a csehszlovák fél ötven milliárd forint nagy­ságrendű kártérítési igénye miatt sem reális alternatíva a leál­lítás. Ahogy a napilapokban manapság olvasható különféle privatizációs ügyletekről, több milliós, tízmilliós végkielégíté­sekről értesülünk, csődöt jelentő, bérgondokkal küszködő válla­latok vezetőinek vagy a médiumokban dolgozó közismert sze­mélyiségek felmondási bánatpénzéről, pártvezető részéről for­gatókönyv írási előlegként folyósított tízmilliókról, eljátszik az ember a gondolattal, hogy a hat év alatt vajon nem osztogat­ták-e itt már szét akár többszörösen azt az összeget, ami miatt oly sok sírás-rívás folyt, hogy nem tudnánk összekaparni, ergo­ Bős-Nagymarost igenis fel kell építeni. – Hogy ez a játék mibe kerül, nagyon nehéz volt megmondani már akkor is, amikor a vízügyi mérnökök a terveiket el akarták fogadtatni. Állandó manipuláció folyt a költségekkel, egy teljesen mesterséges árrend­szerben és bizonytalan információk közepette. Ráadá­sul a tervezés egyes részleteit nem lehetett tudni előre – ilyen körülmények között tulajdonképpen alig van je­lentősége annak, hogy azt mondom: tízmilliárd, húsz­milliárd, százmilliárd... Túl azon, hogy ezeket a számo­kat a hétköznapi gondolkodás egyszerűen nem képes pontosan érzékelni. Legfeljebb hasonlatokat lehet mondani, hogyha ezt nem erre fordítanám, hanem arra vagy amarra, akkor mennyi hasznom lenne belőle. Kü­lön kérdés, hogy az ágazatok közötti harc miatt megha­misították a költségek megosztását, és az erőmű költsé­geinek jelentős részét más ágazatokra terhelték, hogy kedvezőbb színben tüntessék fel az egyébként rendkívül drága dunai vízierő-hasznosítást. Az is felvetődik, hogy ha a számításba nem vonom be­le az úgynevezett környezeti károkat, melyeknek egy részét lehet csak pénzben megbecsülni, akkor nagyon csalóka eredményt kapok. Mert lehet, hogy rövid távon lesz be­vételem, de hosszú távon ez a bevétel sokkal kisebb, vagy egyenesen veszteséggé változik. Az egyes költsé­gek, következmények és eredmények ráadásul nem egy helyről származnak és nem egy helyre folynak be, nem ugyanazokat az embereket érintik. Ennek következtében egy nagy-nagy költség-haszon elemzésnek megint csak nem sok értelme van, mert az egyes embercsoportok az egyes költségösszetevőkre nem egyformán érzékenyek, külö­nösen, ha más zsebére megy a játék. A Szigetköz alatt levő nagy tartalék ivóvízkészletet érin­tő kár értékét nagyon nehéz megbecsülni, hiszen függ attól, hogy akkor, amikor erre a vízkészletre szükség lenne, akkor az ivóvíz mennyit ér, az az akkori ár a mai áron mit jelent, ennek a felhasználásához milyen beru­házásra volna szükség; ez most mibe kerülne; ha ehe­lyett sokkal szennyezettebb vizet kellene tisztítani, mes­terséges berendezésekkel, akkor az mibe kerülne; és hogy ezeket kiknek kell megfizetni –, ezek mind na­gyon lényeges kérdések, hogyha meg akarod világítani, hogy itt tulajdonképpen milyen költségekről van szó. Vannak olyan vonatkozásai az egész ügynek, amelyek szerintem nem fejezhetők ki pénzben, vagy ha meg­próbálod pénzben kifejezni, egészen elképesztő ered­ményeket kapsz. Ilyen számításokat közölt például Vida Gábor genetikus professzor abból kiindulva, hogy a víz­lépcső nagyon nagy területen nagyon nagyszámú egye­det pusztít el, melyek közül sok a védett is. Ezeknek az élőlényeknek, növényeknek és állatoknak a génállomá­nya egyedi. Az egy fajba tartozóké sokkal jobban hason­lít egymásra, de ezen belül is az egyedeké különbözik. Ezek el fognak veszni. Tegyük fel – bár ez sem igaz –, hogy tudjuk, mi volt az a genetikai kódsorrend, ami ezáltal eltűnt... Számoljuk ki azt, hogy a mai technológiával mibe kerülne ezeknek a genetikai állományoknak az új­raszintetizálása. Hihetetlen összeg jön ki, amelyből tu­catjával lehetne ilyen vízlépcsőket építeni. Ezért illúzió az, hogy található egy olyan algoritmus, aminek az ele­jén beadom a kiinduló költségeket, és a végén kijön, hogy érdemes megépíteni, vagy nem érdemes megépí­teni. Ilyen algoritmus nincs. Ezért, ha azzal érvel valaki, hogy most már muszáj megépíteni, mert már ennyi pénzt öltek bele, az vagy saját magát csapja be, vagy mindenki mást megpróbál becsapni. A legjobb esetben is pusztán arról van szó, hogy a döntéshozó a felelősséget megpróbálja saját magáról elhárítani. Valamiféle objektív mércét keres, amire az­tán hivatkozhat – objektívnek tűnő mércét, vagy a nagy­közönség által objektívnek elfogadott mércét –, s erre hi­vatkozva saját érintettségét csökkenti. Amikor valaki ilyen kérdésekben véleményt mond, akkor állítom, hogy ezt nem precíz kalkulus alapján te­szi. Mindig valami más megfontolás áll mögötte. Ezért meg lehet vizsgálni, hogy az egyes emberek, különböző foglalkozású, helyzetű, beállítottságú emberek ebben az ügyben vajon mit, miért mondanak. – Még az a bornírtság is elhangzott, hogy „ez szép – ez ipari esztétika” (amikor az akkori környezetvédelmi és vízgazdálko­dási miniszter 1986-ban meginvitálta a kiválóságokat arra a „holdbéli tájra...”). Hogy „jelentős nemzeti értékek vannak a beruházásban mindkét oldalon, a készültségi fok a magyar ol­dalon elérte már az egynegyedet”, így hát valósítsuk meg, „és ez a mű érje el az eredeti célját. Azaz szolgálja a népet, az ”

Next