Cigányfúró, 1995. 1. szám, február

Törzsök Judit: Két észak-nyugat-indiai peripatetikus nép: a lohárok és a bandzsarák

Mindazonáltal megjegyzendő, hogy nem nevezhetők e csopor­tok „cigányoknak”, mert nem minden „cigány” él nomád életet, és nem minden nem-pásztorkodó és nem-vadászó-gyűjtögető nomád „cigány”. Emellett természetesen sok európai cigány csoport peripatetikusnak nevezhető. A peripatetikusok társadalmi peremhelyzetét mutatja az a tény is, hogy több országban a törvény képviselői is fellépnek ellenük mint csavargók ellen. Azonban mint Rao kimutatta (Rao, 1987), a peripatetikusok nem illenek bele a „csavargó” meghatározásba a következő okokból. 1. A „csavargás” koordinálatlan és szabálytalan helyvál­toztatás, míg a peripatetikusok mozgása szabályos, és köny­nyen meghatározható gazdasági stb. paraméterektől függ. (Lásd pl. a leltárok vándorlásának rekonstruálását mutató ábrát.) 2. A „csavargás” másik meghatározott jellemzője az otthon hiánya. A peripatetikusoknak azonban mindig van helyük, ahol alhatnak, legyen ez sátor, szekér, kunyhó vagy esetlege­sen ház (amennyiben a családnak csak egy része vándorol). 3. A „csavargóknak” nincs állandó foglalkozásuk – így szólhatna a harmadik jellemző. Bár a gazdasági alkalmazko­dókészség megbecsült tulajdonság a peripatetikusok között, mindegyik csoportnak megvan a maga speciális foglalkozása (a lohároknál kereskedelem és kovácsmesterség, a bandzsa­ráknál főként marhakereskedelem). 4. Míg „csavargók” vagy akár különböző jellegű vándor­kereskedők nem alkotnak endogám közösséget, az endogámia a peripatetikusok egyik fontos jellemzője. Nem véletlen, hogy éppen a csavargással azonosították a peri­patetikusok életformáját, hiszen szinte minden társadalomban ők a „peremvidéken élők” és az „idegenek” és egyben alacsonyabb rendűek. Indiában például – mivel vándorlásuk során nem tudnak szinte semmiféle hindu rituális tisztaságot megtartani – automa­tikusan alacsonyabb kasztba sorolódnak (Misra 1986.). Ez egy­fajta számkivetettséget is jelent, s innen ered, hogy gyakran megveti őket a helybeli lakosság. (Számkivetettségük onnan származik, amit Misra állít, hogy alacsonyabb rendű kasztokkal érintkeznek. Ez utóbbi inkább alacsonyabb státuszuk következ­ménye, és nem oka.) E helyzetük idézhette elő (Rao, 1987), hogy olyan túlélési, illetve védekezési stratégiákkal találkozhatunk, mint a „titkos nyelv” (Rao, 1987 és 1989) és a mitikus ge­nealógiák (Casimir 1987). A titkos nyelv – mely minden peripatetikusnál más – többnyire azonos a tágabb környezet nyelvével, majdhogynem felismerhető, mégis tele van egyezményes, „titkos” szavakkal, amiket csak az illető peripatetikus nép ismer. (Ilyen a lohárok keveréknyelve és a bandzsaráknál a Ghormati is.) A „titkos nyelv” funkciója kettős: egyrészt „információ-védelmet” ad a többi néppel szemben (ami egy kereskedői alku során igen fontos lehet), másrészt az etnikai identitás és a helyiektől való különbözőség jelzője. A mitikus genealógiák többnyire az illető nép valaha „nemesi” eredetét hivatottak bizonyítani. (Ilyen a lohárok eredettörténete is, ami az előkelő Rajputokkal hozza őket összefüggésbe.) Ezek a történetek – melyeket nemcsak ők terjesztenek magukról – önbe­csülést és a többi csoport szemében presztízst adnak nekik, mintegy „kompenzálják” egyébként marginális társadalmi helyzetüket. A „titkos nyelv” és a genealógia mellett a vallás is fontos identifikációs és (erkölcsileg) presztízsnövelő elem lehet egy másfajta, megkülönböztető rituális tisztaság fogalommal (Rao, 1987). A lohárokkal és bandzsarákkal kapcsolatban e téren igen kevés a szakirodalom. Annak ellenére, hogy az őket befogadó helyiek sok tekintetben megvetik a peripatetikusokat, többnyire úgy tartják, hogy a peri­patetikusoknak különleges hatalmuk van a természetfeletti dol­gok terén. A peripatetikusok különleges betegségeket is gyó­gyítanak (pl. a bandzsarák a legjobb marhagyógyítók, [Childers, 1975], sok helyütt összefüggésbe hozzák őket ördögűzéssel, má­giával, gyakran akadnak köztük jósok, tenyérolvasók.

Next