Cigányfúró, 1995. 4. szám, augusztus

B. R. Shyamala Devi – T. A. Acton: Az indiai falu gazdasági fejlődése és a romani tanulmányok

B. R. Shyamala Devi – T. A. Acton Az indiai falu gazdasági fejlődése és a romani tanulmányok* Bevezetés A történelem azt tanúsítja, hogy a kereskedő nomádok (A szerzők a ,,commercial nomads” kifejezést használják, mely alatt a peripatetikus törzseket értik. **) – noha gyakran nem is tartoznak az egyes államok hatáskörébe – nem élvezik azt a fajta autonómiát, az állam kormányzatával szembeni függetlenséget, amelyet a pásztorkodó nomádok időnként megszereznek. Épp ellenkezőleg: helyzetük gyak­ran függő, alacsony osztályba sorolt és stigmatizált (Acton, 1985; Rao, 1987). A nomád kereskedők, fémművesek és mutatványosok helyzete nemegyszer akár a rabszolgákéval is összevethető (Fraser, 1992). Ha elfogadjuk Firdauszi szövegét mint a cigányokra vonatkozó első történelmi be­számolót (Kenrick, 1995), akkor azt láthatjuk, hogy ők már kezdettől tolakodó kormányzati ellenőrzés alanyai voltak. Az ilyen, gyakran a nomadizálás visszaszorítását célzó kormányzati politika alig fordított valami figyelmet mind­arra a tudásra és mindazokra a jártasságokra, amelyeket a nomádok a kereskedelmi útvonalak kockázatos felfede­zése, illetve az új technológiák közvetítése közben sze­reztek. Ezek rövid ideig tartó kihasználását és elfogadását a kiűzetés és a fizikai támadások követhették, amikor fele­désbe merült kezdeti hozzájárulásuk a kereskedelem és a gazdaság fejlődéséhez. A cigányság történetét Indiától az Atlanti-óceánig visz­szatérő helyi válságok és a cigány közösségek folyamatos marginalizálódása jelezte, legyen szó akár Kelet-Európa medallái­ról (cigánytelepeiről?), az ázsiai országok tele­püléseiről, a nyugat-európai cigányok mozgó gettóiról és karavánjairól, vagy akár a megmaradt kereskedő nomádok­ról szerte Eurázsiában. A cigányok rendszerint a falvak, a kis- és nagyvárosok peremterületein, illetve az országok közötti határvidékeken telepedtek le. Azok, akik felhagytak a kereskedelmi nomadizálással, és letelepedetten élnek, gyak­ran a népesség legnyomorúságosabban élő részét alkotják, bármiféle termelőeszköz birtoklása nélkül. Ezekben az országokban – különösen Ázsiában, de bi­zonyos mértékig Kelet-Európában is – úgy értékelik ezt a szegénységet, mint a cigányság szociális problémáját, s ez arra indítja a politikusokat, hogy speciális, ún. „fejlesz­téspolitikát” dolgozzanak ki a cigányok számára. Ez ellentétben áll a nyugat-európai országok cigányokra vonatkozó politikájával. Az utóbbi és az ázsiai államok – köztük India, Pakisztán, Irán és Afganisztán, de még az olyan távolkeleti országok is, mint Dél-Korea vagy Kína – által a kereskedő nomádokkal szemben követett politika első pillantásra összemérhetetlennek tűnik az anyagi és szellemi hátterek különbözőségei miatt. A nyugat-európai politika igen széles köre integrálódott kulturális kisebbségnek tekinti a cigányságot: ehhez a fő alapelveket a politikusokat jól-rosszul felvilágosító tudo­mányos tájékoztatás – a szociológia, a pedagógia és e kettő előtt egy lépéssel a nyelvészet – nyújtja. Az ázsiai országok­ban viszont gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő cso­portoknak tekintik a kereskedő normál kisebbségeket, amelyek fejlesztésre szorulnak, így itt a legalapvetőbb tu­dományág a közgazdaságtan. A kelet-európai országok a korábbi szocialista rezsim idején némileg e két végpont között helyezkedtek el, gazdaságfejlesztő megközelítésük­ben azonban számos, gyakran rasszizmusra visszavezet­hető ellentmondás volt. Más megfogalmazásban: az európai uralkodókat először (mondjuk: 1780–1850 között) a nyelvészek, később (mond­juk, 1850–1950 között) az antropológusok és néprajzku­tatók, ezt követően pedig a szociológusok informálták arról, hogy kik is a cigányok. (Az Egyesült Államokban a romani tanulmányok legmagasabb szintjének meghatározása még mindig vita tárgyát képezi a nyelvészek és az antropoló­gusok között.) Az indiai szubkontinensen azonban jelenleg a gazdaságot fejlesztő szakemberek határozzák meg az e politika által megcélzott népességet. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ezek a meghatározások az indiaiak által a „törzsi tanulmányokra” vonatkozó korábbi gazdasági és politikai kritikából nőttek ki, mely kutatásterületet a gyarmati kor­szakban alakítottak ki a brit hódítók India különböző kaszt­jai, közösségei és „törzsei” társadalmi, gazdasági struk­túrájának tanulmányozására. A „törzs” Indiában (politikai koncepció) A brit gyarmati korszakban a hódítók rengeteg hivatal­nokot, misszionáriust, antropológust és adótisztviselőt s egyebet ösztökéltek arra, hogy tanulmányozzák a „tör­zseket” (Vidyarthi, 1985), vagyis azokat a csoportokat, amelyek látszólag nem integrálódtak a hindu (vagy musz­lim) polgári társadalomba. Az olyan különböző megneve­zések, mint a „primitívek”, a „vad törzsek”, a „pásztortör­zsek”, a „földművelő törzsek”, a „be nem fogadott törzsek” (,,De­notified tribes”, vagyis semmilyen nemzetiségi joggal nem rendelkező csoportok.) és a „bűnöző törzsek”, arról * Elhangzott 1995. május 31 -én Leidenben a Gipsy Lore Society-konferencián ** A zárójelben szereplő dőlt betűs magyarázatok a fordító megjegyzései.

Next