Cigányfúró, 1995. 5. szám, október
Angus Fraser: Mennyi iránymutatást remélhetünk maguktól a cigányoktól
ország területén, és peripatetikus vagy nomád életformát követ... Ezeket az embereket tág értelemben véve 'cigányoknak' nevezik, csoportként azonban nem rendelkeznek mindazokkal a jellegzetességekkel, melyeket a törvény a faji csoportok esetében, megkövetel”. A Lordok Házának egy korábbi ítélete megállapította, hogy a „Race Relations Act” által használt ”etnikai” kifejezés nem alkalmazható szigorúan vett biológiai vagy faji értelemben, mert ilyen esetekben az etnikai csoportot két lényegi vonás függvényében kell meghatározni: az első „a hosszú közös múlt, melyről a csoport tudja, hogy az különbözik a többi csoportétól, illetve az ezt megőrző emlékezet”, a második pedig „a saját kulturális tradíciók, beleértve ebbe a családi és társadalmi szokásformákat és viselkedésmódokat egyaránt, amelyek gyakran, bár nem szükségszerűen vallási előírásokat is magukban foglalnak”. Léteznek egyéb olyan jellegzetességek is, amelyek nem alapvetőek ugyan, de segíthetnek valamely etnikai csoport elkülönítésében: a közös földrajzi eredet, illetve a számos közös elődtől való leszármazás; a közös nyelv; a csoportra jellemző közös irodalom; a környező csoportokétól vagy a nagyobb közösségétől eltérő közös vallás; végül pedig az, ha a csoport a nagyobb közösségen belül kisebbségként vagy elnyomottként él. Tekintettel az Angliában élő cigányok helyzetére, ennek a követelményrendszernek az alkalmazása a Feljebbviteli Bíróság 1988 júliusában összeült három bírája szerint jelentős nehézségekbe ütközött: „A cigányok jobban szeretik, ha 'útonjáróknak' mondják őket, mivel úgy gondolják, hogy ez a kifejezés kevésbé becsmérlő. Ez annak a vágyát sejteti, hogy – legalábbis ami a közfelfogást illeti – el akarják veszíteni identitásukat. A cigányság fele vagy még nagyobb része ma már ugyanúgy állandó házakban lakik, mint a többi ember. Ha a cigányok elveszítették önálló csoport-identitásukat, akkor többé nem lehet őket a törvény értelmében vett etnikai közösségnek tekinteni?” A vezető bíró annak a ténynek az elfogadásával válaszolta meg ezt a kérdést, hogy az, miszerint számos cigány ma már nem különböztethető meg a társadalom egyéb tagjaitól, még nem elegendő ahhoz, hogy elveszítse történelmileg meghatározott identitását akár magának a csoportnak, akár az azon kívül állóknak a szemében. „Annak ellenére, hogy már régóta Angliában élnek, a cigányság nem olvadt be teljesen a népességbe oly módon, mint ez történt a szászok és a dánok esetében, akik összességükben elveszítették önálló identitásukat. Ők – legalábbis többségükben – megtartották elkülönülésüket, azonosságtudatukat, s még mindig cigányként léteznek.” Ez az érv kétségtelenül nagy visszhangot keltett. Tény, hogy a meghatározás problémái különösen akutnak bizonyulnak, részint azért, mert a Britanniában élő cigányság elődei között jelentős számú nem-cigány is megtalálható, részint pedig azért, mert Angliában már a cigányság ide érkezését megelőzően is léteztek hosszú történelmi múltra visszatekintő vándorló csoportok, amelyek társadalmi életük és megélhetésük eszközei szempontjából igen hasonlítanak az előbbiekhez. A brit társadalom szó szerint „szigeti” jellege a vándorló életformát élő csoportokon belüli etnikai különbségek elkenéséhez vezetett, különösen azért, mert a máshonnan érkezett, „külföldi” cigányok beáramlása sokkal korlátozottabb mértékű, mint számos más országban. Ám létezik egy, ennek a kérdésnek az összezavarása irányában ható ideológiai szempont is: a „tisztavérűséggel” kapcsolatos múltbéli lelkesedés reakciójaként Britanniában nem lett sem túlzottan divatos, sem túlzottan tiszteletreméltó a vándorló közösségeken belüli különböző kategóriák azonosítása és megnevezése. Az ember egyes szociálantropológusok részéről valóban számtalanszor találkozik a cigányság indiai eredetének hangsúlyozásával, de könnyen elhangzik az egzotikum keresésének, a romanticizmusnak és a menekülésvágynak a vádja is. Mennyi iránymutatást remélhetünk maguktól a cigányoktól? Hiszen az önmeghatározás az etnikai identitás megalapozásának egyik fontos mechanizmusa. Ők maguk kit tekintenek „mi”-nek és kit „ők”nek? Az ő szemükben a legalapvetőbb választóvonal önmaguk és a gadźo (többes számban gadźé)6 között húzódik, melyek közül az utóbbi a romani dialektusaiban a nem-cigányok legelterjedtebb elnevezése. (Spanyolországban a cigányok hasonló értelmű kifejezése a payo. A skót „Traveller”-ek között ennek a szónak általában a flattie felel meg, míg Írországban a buffer. Ezek egyike sem romani nyelvű szó.) Nincs azonban egyetlen olyan szó sem a romani nyelvben, melynek jelentése egyértelműen ”cigány” lenne. Az angliai cigányok általában romanichal-nak (cigányembernek) hívják magukat, s ezt a szót használják azok az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában élő cigányok is, akik angliai bevándorlóktól származnak. A régóta az európai kontinensen élő cigányok olyan, igen változatos neveket használnak önmaguk meghatározására, mint a kalé (feketék) Spanyolországban és Dél-Franciaországban, a kaale Finnországban, a Sinti Németországban vagy a manouches Franciaországban. Sok országban számtalan képviselője él a Kelet-Európából száz vagy még több éve elszármazott cigány vándorlási hullámnak, s ők a rom vagy roma névvel jelölik önmagukat. E csoport beszélt nyelvére igen erősen hatott, hogy elődeik hosszú ideig éltek román nyelvterületen. Ebből ered „oláh cigány (vlashiko rom)” megnevezésük is. (Magának a rom szónak nincs köze Romániához; jelentése „férfi”, „ember” vagy „férj”.) Ezek az oláh cigányok számos további altörzsre oszlanak: lovárok, kelderások, csutárok stb. Ezen a ponton tehát megtörik az egyszerű „mi és ők”-kettősség. Gyakran egyazon országon belül léteznek továbbá olyanok is, akik a köztük és a gadźé között húzódó határvonalon állnak. Róluk elismerik ugyan, hogy nem gadźé, hiszen számos közös vonással rendelkeznek, valahogy azonban mégsem egészen ugyanolyanok mint ők. A cigányok számára ezek a különbségek fontosak a társadalmi kapcsolatokat, a házasságot és egyebeket érintő ügyeknél, jóllehet, maguk az osztályozások csak véletlenszerűen világosak és egyértelműek. A cigányok különböző csoportjainak egymással szembeni magatartása a kívülállókat annak a vég nélküli vitának a folytatására készteti, hogy vajon ki tekinthető „igazi cigánynak”, és ki nem? Ők maguk haszontalannak tartják az olyan földrajzi nevek használatát, mint – mondjuk! – a „francia cigányok”, illetve nehézkesnek és félrevezetőnek azt, hogy általánosságban „a cigányokról” beszéljenek.