Cigányfúró, 1995. 6. szám, december

John Sampson: Pandzsábi-cigány párhuzamok

, a mesék gyakran a mítoszok leegyszerűsítése révén szület­nek. De ez a pandzsábi változat a mi számunkra azért értelmezhető különösen jól, mert egy rendkívül érdekes szakaszában mutatja be ezt az átalakulást, vagyis azt, hogy valamely egyszerű, „keretes típusú” történetből hogyan fejlődik ki egy rémisztő, drámai mese: A TAKÁCS ÉS A JÓSLAT Egy falusi takács elment tűzifát gyűjteni. Felmá­szott egy fára, és épp azon az ágon telepedett le, amit a tövénél elkezdett vágni. – Barátom – szólt oda neki egy mellette elhaladó utas. – Épp azon az ágon ülsz, amelyiket le akarsz vágni. Idővel te is, meg az ág is le fogtok zuhanni. De a takács oda se figyelt, csak végezte tovább a dolgát. Nemsokára ő is, meg az ág is lezuhantak a fa tövébe, ahogy azt az utas előre megmondta. A takács utána sántikált, és odakiáltott neki: – Uram, Te Isten vagy! Te vagy az Isten! Uram, Te Isten vagy! Amit megjósoltál, bekövetkezett. – Csitt, ember! Csitt! – felelte az utas. – Én nem vagyok Isten. – De bizony, hogy az vagy – mondta a takács. – Most pedig könyörgök, óh, igazán könyörgök, mondd meg nekem: meddig élek én még? Hogy megszabaduljon a tolakodásától, az utas így válaszolt: – Addig a napig élsz, amelyiken el nem kezd vérezni a szád – ezzel folytatta útját. Beletelt néhány nap, amikor is a takács valami skarlátszínű vásznat szőtt, s ahogy a szájával fürgén válogatta szét a szálakat, hát egy színes szálacska megszorult az elülső fogai között. Meglátván azt a tükörben, s úgy gondolván, hogy az vér és ezért ütött az utolsó órája, bement a kunyhójába, s így szólott: – Asszony! Beteg vagyok. Pillanatokon belül meg kell hogy haljak. Engem engedj lefeküdni, te pedig menj, és ásd meg a síromat! Azzal lefeküdt az ágyára, arccal a fal felé fordult, lehunyta a szemét, és tudatosan elkezdett haldokolni. És milyen óriási hatalma van a képzeletnek ezeken az embereken! Mert kétségtelenül valóban meg is halt volna, ha nem érkezett volna épp ekkor egy vevő a vásznáért. Az, miután meglátta, hogy milyen állapot­ban van a takács, s hallotta a jóslatot is, kérte, hogy hadd vizsgálja meg a száját. – Óh! – mondta aztán. – Hogy te micsoda bolond vagy! Azzal kivette a szálacskát és odatartotta a takács szeme elé. A takács pedig, mint aki a halálból tért vissza, elkezdett igen örvendezni, talpra szökkent és folytatta a munkáját. Mert úgy gondolta, hogy épp a sír szájából menekült meg. Második példám egy rövid történet a Wales-ben élő romák anyagából, amelyet a Wood-család egyik tagjának elmondásában közlök. Ez viszont lényegileg ugyanaz a történet, mint a Swynnerton atya gyűjteményében har­madikként szereplő „A takács és a görögdinnye”. El kell ismernünk, hogy az általunk bemutatott cigány változat nélkülöz minden eredetiséget. A görögdinnye átalakult káposztává, miáltal elve­szítette bármiféle hasonlóságát a „kancatojással”, így a szegény Jack-nek a zöldségek családi állapotára vonatkozó érdeklődése még egy dilino szemében is bolondságnak tűnik. JACK ÉS A KÁPOSZTA A szegény Jack a hegyekben élt. Nem járt soha sem városban, sem faluban. Egyszer azt hallotta, hogy a faluban vásárt tartanak. – Lemegyek, és megnézem – mondta magában. Így hát a szegény Jack lement a faluba. Ott egy bolt ablaka alatt meglátott három káposztát. Kezébe vette az egyiket és elkezdte vizsgálgatni. Zavarban volt. Soha életében nem látott még káposztát. – Vajon vemhesek ezek? – kérdezte. (Ebből is láthatjátok, hogy igencsak együgyű ember volt.) – Igen, azok – mondta a boltos. – Mi az áruk? – kérdezte Jack. – Hat penny – felelte az asszony. Jack kifizette a hat penny-t, a hóna alá vette a ká­posztát és elindult hazafelé. Mendegélt hát hazafelé a házához vezető keskeny ösvényen. Egyszerre csak elejtette a káposztát, s az kezdett lefelé gurulni a hegyről. Lentebb egy tövises bozótból hirtelen kiugrott egy nyúl. A szegény Jack meglátta az ösvényről. Futás közben utánacsapta a sapkáját és rákiáltott: – Ide gyere! Ide gyere! Te az én csikóm vagy! Szaladt és szaladt utána, míg csak el nem fáradt. Akkor pedig leült, így soha el nem kapta a nyulat. A TAKÁCS ÉS A GÖRÖGDINNYE Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény falusi takács. Ez a takács egyszer ellátogatott a város­ba, ahol az egyik barna boltja előtt meglátott egy nagy halom egymásra rakott görögdinnyét. – Ezek valamilyen madár tojásai lehetnek – mond­ta. – Én már láttam ilyeneket. De vajon milyen madár­nak a tojásai? Ezek csak a kanca tojásai lehetnek. Meg is kérdezte a banna-t: – Mondd csak, nem kancatojások ezek? A banna már régóta hegyezte a fülét és rájött, hogy együgyű emberrel akadt dolga. Ezért így válaszolt: – De igen. Ezek kancatojások. – És mennyiért árulod őket? – Darabonként száz rúpiáért – mondta a banna. Az egyszeri takács elővette a pénzét a tarsolyából és kifizette a kért árat. Fel is vette a megvásárolt görögdinnyét. Ahogy mendegélt tovább az úton, elkezdte mondogatni magában: – Ha hazaérek, beteszem ezt a tojást a házam leg­melegebbik sarkába. Idő múltával kik­el majd belőle egy csikó. Ha pedig ez a csikó már eléggé nagyra

Next