Cigányfúró, 1996. 4. szám, augusztus

Alain Reyniers: A cigányok kiirtása a második világháború során

ban élő-vándorló cigányok személyleírásait tartal­mazta. 1926-ban, engedve a nacionalista pártok fo­lyamatos követeléseinek, miszerint átfogó szakértői vizsgálatot kellene elrendelni a németországi ci­gány népesség ügyében, a müncheni rendőrség kezdeményezésére országos konferenciát rendez­tek, amelyen egységesítették a cigányellenes törvé­nyeket. Teljes volt a zűrzavar: sokak szerint a cigányok esetében genetikailag meghatározott bű­nözési hajlamról van szó. Az ellenséges hangulatot még tovább hevítette a nácik uralomra jutása. A cigányok a német állampolgárság biológiai alapon történő meghatározásáról szóló viták középpontjá­ba kerültek. Meghívott szakértők igazolták, hogy a cigányokat jogosan tették biológiai indexre. Mivel a cigányság indoeurópai eredete vitathatatlan tény volt, a náci teoretikusok a javíthatatlan bűnözőkre vonatkozó törvényhez folyamodtak, amely ki­mondja, hogy minden aszociális egyén (vagyis min­denki, aki viselkedéséből következően nem képes beilleszkedni a németek biológiai közösségébe) mint bűnös, büntetendő. Megindult az etnikai leértékelés folyamata. A szakértők azon dolgoztak, hogy bebizonyítsák: a cigányok nemcsak aszociá­lisak (e nézethez nagyban hozzájárult a rendőrség klasszikus elképzelése is a nomád veszélyről), de az összes alsóbbrendű faj közül is a legselejteseb­bek. Integrálódásuk (hiszen számos németországi cigány letelepült) és az ebből következő vegyes házasságok csak veszélyt jelentenek a német faj tisztaságára nézve. Éppen házassági szokásaik bizonyítják legjobban, micsoda elkorcsosult faj a cigányság! Így a cigányokat önkényesen a „Mischlinge” (keresztezett) osztályba, a hibridek kategóriájába sorolták be, akárcsak a „fél-zsidókat”. Mielőtt azonban döntöttek volna a sorsukról, egy általános szakértői vizsgálatot indítványoztak, amellyel Dr. Rittert, a Birodalom népességeit euge­netikai és biológiai szempontból tanulmányozó Központi Kutatóintézet igazgatóját bízták meg. A németországi cigányok antropológiai és genealó­giai vizsgálata 1937-ben kezdődött, majd a hitleri Birodalomban tovább folytatódva egészen 1944-ig tartott. 1937-től az ellenségeskedések kirobbanásáig eltelt időszakban két egymással szembenálló tábor igyekezett dönteni a cigányság sorsáról. A rend­őrök tábora azt javasolta, hogy az idegen nomá­dokat tiltsák ki a Birodalomból, vagy gyűjtsék őket internáló táborokba, ahol a kényszermunka majd megneveli őket. A másik táborba a fajelmélet hívei tartoztak, akik a tiszta germán faj újragyarmatosító törekvéseit szem előtt tartva szintén a kiutasítás vagy az internálás mellett voltak, ehhez azonban még egy elképzelés párosult: az egyes szakértői vizsgálatokon alapuló kiválogatás útján meg­valósítható tömeges sterilizálás és az eutanázia. 1938 nyarán kezdődött meg a cigányok internálása Dachauba. Németországszerte elvakult razziák so­rán fogdosták össze, és küldték koncentrációs tá­borokba a cigányokat. Egy ideig Lengyelország volt a „szemétlerakó hely”. Hamarosan azonban a végső megoldás elmélete kerekedett felül a rendőri elképzeléseken. Maga Himmler is ehhez a véle­ményhez csatlakozott 1941-ben: ő is arra a meg­győződésre jutott, hogy a cigányság sorsa túlsá­gosan szorosan kapcsolódik a német faj tisztaságá­nak a kérdéséhez. (Dr. Ritter 1940-ben írt jelentése szerint a cigányok 90%-a fajilag kevert.) 1942. december 16-án megnyílt a „családi tábor” (fami­lienlaer) Auschwitz-Birkenauban. A VÉGSŐ MEGOLDÁS A cigányság sorsát eldöntő végső megoldás el­méleti alapelve tehát nem egy csapásra, nem Hitler hatalomra jutásának a pillanatában fogalmazódott meg. Kétségtelen azonban, hogy nagyon gyorsan kézzelfogható valósággá vált. Gyakorlati megvaló­sítása viszont ennél jóval bonyolultabb volt, hiszen számos egyéb tényező is befolyásolta: elsősorban a háborús gondolkodásmód, amely alapján a csatolt – tehát katonailag elfoglalt, és civilek vagy katonák által irányított – területeken a lehető legeltérőbb jogszabályok érvényesültek. Fontos szerepet ját­szott a tudományos gondolkodásmód is, amely a várakozás politikáját hirdette, mindaddig amíg a szakértői vizsgálatok le nem zárulnak. És végül az emberek gondolkodásmódja, amely mindenkit arra ösztönzött, hogy a saját értékrendjének, meg­győződésének vagy éppen aljasságának megfelelő­en viselkedjen. Mindezek alapján lehet az a be­nyomásunk, hogy a német vezetőség kísérletei hát­borzongató, a pusztítás kegyetlenségével átitatott próbálkozások voltak, azt azonban nehéz megha­tározni, hogy a történések közül melyik kapcso­lódik egy a szociális csoport elleni harchoz, és melyik származik népirtó törekvésekből. A vég­eredmény mindenesetre az, hogy a megpróbál­tatásokból egyetlen cigány család sem került ki sértetlenül. A Harmadik Birodalomban, mint láttuk, a cigányokat módszeresen katalogizálták és internál­ták. Vannak azonban kivételek is. Így például 1940. decemberében az elzász-lotaringiai hatóságok Franciaországba utasították azokat a helyi cigányo­kat és nomádokat, akikről úgy tartották, hogy 4

Next