Cigányfúró, 1998. 1. szám, február

Rüdiger Vossen: Cigányrabszolgaság a Havasföldön és Moldáviában

engedélyével házasodhattak. A Havasalföldön a cigányok születésüktől fogva automatikusan jobbá­gyok voltak, földesúr hiányában pedig a herceg job­bágyainak számítottak. A nem cigányokkal való házas­ságok leszármazottai szintén jobbágyokká váltak. Michael Kogalniceanu még 1837-ben is a következőkép­pen ír ezen szerencsétlenek sorsáról: „Fiatalként gyakran láttam Jassi (Moldávia) utcáin vasravert embereket. Néhányuknak még vasgyűrű is volt a fején, illetve a nyaka körül. Kegyetlen megkor­bácsolásnak, éheztetésnek voltak ezek a cigányok kitéve – meztelenül hóba, fagyos folyóba vetették, füst­ben majdnem a megfulladásig kínozták őket. A tökéletes önkénynek voltak kitéve. Házasságaik, csalá­di kötelékeik szentségét a sárba taposták. Sem az emberek, sem az egyház, sem pedig a törvényalkotók nem mutattak semminemű együttérzést.” (Kenrick Paxon, 1981) Mivel a cigányok életkörülményei földesuraik sze­rint változóak voltak, a Havasalföldön és Moldáviában különböző kisebb csoportokra tagolódtak, a meg­telepedtek és a vándorlók („nomádok”) elkülönültek egymástól. A megtelepülteknek sok mindenben kel­lett alkalmazkodniuk uraikhoz. A román nyelvet és az ortodox vallást, illetve a magyar területeken a katolikus vagy a protestáns vallást, továbbá a magyar nyelvet átvették. A relatíve szabadon vándorló urasági ci­gányok viszont messzemenően megtarthatták szoká­saikat, nyelvüket. Ugyanakkor mindkét csoport egy­aránt a társadalom legalsóbb rétegeinek számított. A szolga (rob) és a cigány (tigan) kifejezéseket szinoni­maként használták. Ez a viszony Romániában a mai napig széles körben fennmaradt. A romániai jobbágy cigányok sorsának forduló­pontját a török uralom vége jelentette, a Drinápolyi Békeszerződést (1829) követően. A direkt módon való kizsákmányoló rendszert lépésről-lépésre fölváltotta egy, a bérmunkán alapuló, szerződéses rendszer. Alexander Ghika, havasalföldi herceg 1837-ben meg­műveltette cigányaival parlagon maradt földjét, majd később nekik is adományozta azt. Őt követte a moldáviai Mihail Sturza herceg, aki 1844-ben felszaba­dította az egyház és az állam tulajdonában lévő cigá­nyokat. Az ideiglenes kormány 1848-ban határozatot hozott az összes cigány szabadon engedésére, amely határozatot még a reform megvalósítása előtt vissza kellett vonniuk. Így a román cigányság végleges föl­szabadulása Moldáviában 1855 novemberéig, a Havas­alföldön 1856 februárjáig húzódott. Ezen események a Havasalföldön és Moldáviában váratlanul kétszázezer cigányt állítottak válaszút elé, hogy új hazát, lakóhelyet keressenek. Ezzel egy új, nagy vándorlás vette kezdetét, amely Besszarábiát, Oroszországot, Bulgáriát, Szerbiát, Magyarországot, Közép- és Nyugat-Európát érintette, majd 1920 körül kiterjedt Észak-Amerikára, Mexikóra, Dél-Amerikára és Ausztráliára. KITÖRÉSI KÍSÉRLET, A MÁSODIK NAGY VÁNDORLÁS 1855-TŐL 1920-IG A cigányok jobbágyság alól való végleges fölsza­badítása a Havasalföldön és Moldáviában a második nagy vándorlást váltotta ki. Nincsenek pontos szám­adatok a Romániában maradt és az elvándorló romákat illetően, azon becslések azonban, amelyek kerek két­százezer roma fölszabadítását valószínűsítik, felte­hetően nem túlzóak. Mint ahogy a fentiek alapján lát­tuk, a romák már a jobbágyság idejében különböző csoportokra osztódtak, egyrészt a foglalkozásuk sze­rint (a foglalkozási és törzsi hovatartozás többnyire megfelelt egymásnak, tehát bizonyos törzsek bizonyos foglalkozásokat űztek), másrészt uraságaik kilétét illetően. Mindük közös jellemzője volt azonban a havasalföldi és moldáviai kultúra, a román ortodox egyház és a román nyelv ötszáz évig tartó hatása. Ezért beszélünk az esetükben az úgynevezett havasalföldi cigányokról, akik önmagukat romának (jelentése: fér­fiember) nevezik. Nyelvük a romanes, amely nagy számban tartalmaz román jövevény­szavakat. A nyelv­tudomány tehát a havasalföldi (vlah, oláh) dialektust a fennmaradó román dialektusokkal szemben önálló nyelvcsoportként határozza meg. Az újabb vándorlás ismét nem egyszerre, egy tömegben, hanem kis, mozgékony, ötven-százötven fős csoportokban zajlott le. Az egyes csoportok ugyan­azon nemzetséghez, illetve kampániához tartoztak. A Moldáviában élő romák, kézenfekvő okokból kifo­lyólag, a szomszédos Besszarábiába és Ukrajna déli részeibe, illetve megfelelő életkörülményeket keresve Oroszországon keresztül egészen Szibériáig mentek. Más csoportok a szomszédos Bulgáriába, a havasalföl­di romák szintén Bulgáriába, illetve az ugyancsak szomszédos Szerbiába, Bánátba, Erdélybe és Magyar­országra vándoroltak, ahonnan is csaknem az összes európai és tengerentúli országba (USA, Mexikó, Dél-Amerika, Dél-Afrika, Ausztrália) széledtek szét. Egy egy-két generációs átmeneti, oroszországi tartózkodás után egyes csoportok (például a rézműves romák – kelderák­) az 1917-es októberi forradalom idején az éhezés és a politikai fölfordulás miatt továbbmenekül­tek Nyugatra. Hasonlóan alakult a szerbiai romák sor­sa is, akik a XIX. század végén, XX. század elején a gaz­dasági és politikai körülmények hatására (az Oszmán Birodalom alól való felszabadulás, Ausztria leigázási 4

Next