Criticai Lapok, 1994 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok - Művész Színház (Magyar Judit Katalin).......................................... 2 E. Brontë-Schwajda György: Üvöltő szelek - Művész Színház (Marton Gábor).................................................. 3 Tony Kushner: Angyalok Amerikában - Vígszínház (Bogácsi Erzsébet).............................................. 4 Tadeusz Rózewicz: Elment hazulról (átdolgozás) García Lorca: Don Cristóbal és Dona Rosita tragikomédiája Ódry Színpad (Csizner Ildikó).................................................. 4 Goethe: Clavigo - Szolnoki Szigligeti Színház (Tegyi Enikő).................................................... 5 Georg Büchner: Danton halála - Kamra (Szántó Judit).................................................... 6 Dürrenmatt: Pör a szamár árnyékáért Arany János Színház - Független Színpad (Gabnai Katalin)................................................ 6 Pétervár meséi - Merlin Színház (Barabás Judit).................................................. 7 Márton László: Avvarum - Független Színpad (TE)............................................................. 8 Forgách András: Tercett - Kolibri Pince (Csáki Judit) .................................................... 8 Darvasi László: Vizsgálat a rózsák ügyében - Debreceni Csokonai Színház (Budai Katalin).................................................. 9 J. M.: Synge: A nyugati világ bajnoka - Szolnoki Szigligeti Színház (Nánay István) .................................................. 9 Genet: A paravánok - Miskolci Nemzeti Színház A cselédek - Veszprém Petőfi Színház Férfiak - Debreceni Csokonai Színház (Dömötör Adrienne) ............................................ 10 Jean-Daniel Magnin: Húsdarab, avagy a tékozló fiú visszatérése Pécsi Nemzeti Színház (Sándor István) .............................................. 12 Slawomir Mrozek: Károly - Újvidéki Színház (Gerold László).................................................. Shakespeare: 111. Richard - Győri Nemzeti Színház (Kállai Katalin).................................................. 13 Bertolt Brecht: Kurázsi mama - Miskolci Nemzeti Színház (Szitányi György)................................................ 14 G. B. Shaw: Warrenné mestersége - Várszínház (B.J)............................................................. 15 A. Laurents-S. Sondheim-J. Styne: Gypsy - József Attila Színház (jegyi)............................................................. 15 Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül - Budapesti Kamaraszínház (Hochenburger Ágnes).......................................... 16 Stalker - Budapesti Kamaraszínház (Tarján Tamás).................................................. 17 II. Magyar Kortárs Táncszínházi Szemle (S.Lt.)........................................................... 18 Karácsonyi Misztérium - Térszínház (G.K.) ........................................................... 19 Deák B. Ferenc kiállítása - Bajor Gizi Színészmúzeum (Józsa Ágnes).................................................... 20 Z. Kovács József grafikái.................9...10,. 11,12, 16 Mutató A FÉRFI ÁRNYA Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok Művész Színház „Folyvást zivatar van." / /I Aintiia csak a Lear király szerzői * 11/# utasítását vagy Bolottdjának (és az V La Vízkereszt Bolondjának) esőről-zivatarról szóló dalát látnánk megelevenedni: Vlad Mogur színpadán a víz - a négy őselem egyike -főszerepet kap. Egy öntözőkannányi lé hajótöréshez elegendő tenger képzetét kelti, máskor Sir Andrew (kis) dolgát könnyíti meg egy folydogáló kerti csap; esernyős udvaroncok futkosnak, az égi áldás pedig esztétikusan csordogál a tetőablakon s a fürdőző herceg mellé becsobban a habokból csak imént kimentett apródja. Vízben tapicskol, pancsol mindenki, csak a részeges kompániában lehetünk biztosak: ők kizárólag alkoholt engednek le gigájukon. Vajon hová tűntek a Helmut Stürmer díszlete és Lia Mantoc meghökkentően érdekes jelmezei által meghatározott látványvilágban, az agarak, az óriási fekete fátylak, az oldalára fektetett emberarcú zongora, az álarcok és maszkok, a festői árnyjáték, tükrök és gurítható emelvények között az emberi lélekben zajló viharok? Meghökkentő extravagancia az előtérbe nyomuló kép, vagy csupán a pszichologizáló magyar színházi hagyományoknak üzen hadat? Keressünk-e logikát az olykor megkapó külcsín és színészi játék mögött rejtőző káoszban, vagy elnézően legyintsünk: a végig nem gondolt gondolat csak a szerelmi vakságot emeli ki, nem a következetlenség jele? A józan elme megpróbálna rendet teremteni a szerelmi őrületet burleszk kergetőzéssé lefokozó groteszk komédiában: miként lehetséges, hogy Viola (Bánsági Ildikó) beleszeret öregedő pederasztának maszkírozott gazdájába (Mertz Tibor)? Hogy a melankolikus herceg miért epekedik hiába Olíviáért, az így túlságosan is érthető, ám az kevésbé, hogy Hernádi Judit grófnőjét mivel babonázza meg a nála fejjel alacsonyabb, gyönyörű ifjúnak hitt Viola. A szép Bánsági Ildikónak a színpadon most nincs sugárzása, a fiúnak öltözött lány zsebrevágott kezű rikkancsként fest, s ugyancsak egyetlen eszközzel, ballonjának zsebébe mélyesztett kezeivel él Viola fitestvére megformálásakor. Az érzéki varázst nélkülöző figura hiteltelensége tét nélkülivé teszi a fiús lány s lányos fiú körül támadt erotikus zűrzavart, s hiába remek a gyászából s önmagából fokozatosan kivetkező Hernádi fanyar humorú játéka, ha nem értem szenvedélyének okát. Az álöltözet, a megtévesztő hasonlóság régi vígjátéki kellék, Shakespeare is bőséggel él vele darabjaiban. Az összetévesztésből fakadó nevetés azonban megkeseredik a Vízkeresztben: ha szeretek valakit, s az illető nem lehet enyém, nehezen vigasztal meg a hasonmása vagy egymással kötött dafkefrigy. Mert aki hasonló, az nem ugyanaz. Olivia Violát szereti, nem lehet felhőtlenül boldog az ikertestvérével, Orsino Oliviáért sóhajtozik, mitől változnának meg érzései pillanat alatt, ha el is veszi jutalmul az őt hűségesen szerető Violát? Ez a szomorúság, a happy ending valóságos hiánya jelent meg néhány éve Zsámbéki Gábor Vízkereszt-rendezésében a Katona József Színházban. A Németországban élő román rendező azonban külsődleges eszközökkel igyekszik szomorúságot lopni az előadás végére. Violát és Sebastiant - ikrek lévén - ugyanazzal a színésznővel játszatja; ez nem újdonság, akad rá precedens a színháztörténetben, ám a testvérek találkozását valahogy meg kell oldani, nincs mese. Vlad Mogur különös megoldást választ: a regényes Illyriát egy műteremlakásba helyezi, s ezáltal a Bolond kitalációinak, kreatúrájának is felfogható a történet s szereplői - az ő locsolókannája fakaszt tengert, általa kezdődik, teremtődik ember és bonyodalom, s ő is „oldja fel" azt. Szobrot formáz a hiányzó Sebastianról, így szembesül az élő Viola s az agyagba mintázott testvér - aki ilyesformán nincs, létezése talányos. Szegény Oliviának így nem férj, csak egy üres gatya lesz a párja, csalódását újsütetű „sógora", az eddig visszautasított Orsino felé nyújtott keze kompenzálja. Szerelmi kergeség helyett művész (sőt Művész) allegória lenne az előadás veleje? Lehetséges, bár ehhez adódott volna más irodalmi alapanyag is. Mindenesetre az óriási festővászon sarkára odakerül a szignó: G. S. Gáspár Sándor keserűen cinikus Bolondja sehol, így ivócimborái között sem érzi igazán jól magát. Záródalán kívül legszebb jelenete az, amikor tengert vetít egy papírlapra, s a meghitt pillanatot valósággal szétrobbantja a vetítővásznon átrohanó Viola és Orsino. Látványos megoldás, ám jelképi ereje nem oly erős, hogy egy egész előadást lehetne rá építeni. Nem lenne azonban igazságos, ha a rendező nyakatekert ötletei miatt megfeledkez Lia Mantoc jelmeztervei .