Criticai Lapok, 1994 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
nénk arról, ami az előadás legfőbb értéke: a színészi jelenlét. Eperjes Károly Malvoliója frenetikus. Egy feketén szigorú gyászhuszár, majd felfuvalkodott széptevő, végül tetőtől talpig papírba csomagolt „őrült", vakon botorkáló esendő, segítségért sóhajtozó lélek. A „levélária" lekottázhatatlan hangsúlyai, a takarékosból szélsőségessé váló mozdulatok, a szánni való magányba süppedő egykori gőg megjelenítése bravúros. Szintén csak jó mondható a clown-hármasról: a gügye Sir Andrew (Iglódi István), a szikár Sir Toby (Garas Dezső), s a koboldszerű Mária (Törőcsik Mari) kesernyés komédiázása nem okoz csalódást. Mindössze Mária és Fábián szerepének összevonása jár némi kavarodással, az „átjárások" nem kellően tisztázottak. A „tán csodállak, ámde nem szeretlek" előadást két véglet szárnyalta túl a bemutató közeli napokban. A szintén román rendező, Dan Micu, pár méternyire a Művész Színháztól a Scapin furfangjait szedi ízekre, forgatja ki szinte a felismerhetetlenségig, de az Arany János Színházban Moliére-cserepeiből egész, egy új minőség teremtődik. A másik póluson a Royal Shakespeare Company hókusz-pókusztól mentes, idillikusan tökéletes vendégjátéka volt látható. Egyik játékstílus mellett sem török lándzsát. Nem a meghökkentés, vagy a konzervatív nyugalom a lényeg. De nekem egy férfi ne csak árnyék legyen a falon. MAGYAR JUDIT KATALIN IDEGENEK AZ ÉGBEN E. Brontë-Schwajda György: Üvöltő szelek Művész Színház /lem, a történet mégsem akkor kezeeldődik, amikor Lockwood úr elmen nekü il a lélekjárta vendégszobából, az ablatamürgető, kezébe kapaszkodó kísértet elől. Nem is akkor, amikor az öreg Earnshaw hazatér az ismeretlen rémszülöttel. Az értelem kibontakozásának dátumait számolva félezer évvel korábban kezdődik a történet, az igazi, a teljes történet, amelynek nagy, végső összefoglalását Emily Brontë írta meg 1847- ben - bizonyos értelemben az epilógus, egy érzelmi alapú világ végjátéka, és az elemzések kora előtti pillanatban. Igen, félezer évről van szó, és az európai értelmiség történetéről. Alapvető monográfiájában Jacques Le Goff az első modern értelmiséginek Abelard-t (1079-1142) nevezi. Kimutatja: törvényszerű, hogy az új, abelard-i embertípus új érzelmi kultúrát is szervez lénye erőterében. Héloise-nak Abelard-hoz küldött leveleiben bukkan fel először az irodalomban az „inkább együtt a pokolban, mintsem egymás nélkül a paradicsomban" ijesztő és vigasztaló, megsemmisítő és katartikus élménye. És ami a leveleket megelőzi, a metaforikus sors-, vagy inkább végzetformula, amelyet Le Goff hangsúlyosan elemez: az európai értelmiség története egy kasztrációval kezdődik. Vegyük számba az exponált elemeket. Szenvedély, összeláncoltság és szétszakítottság, s végül frusztráció, amelyet a kapcsolatok természete rejt önmagában. A következő évszázadokban az európai irodalom minden jelentős szerelmi története ezekben az elemekben alapozza meg magát. Regényében Emily Brontë a nyugati irodalom érzelmi nyelvének összegzését adja. Művének igazi titka az az „unió mystica ", amely az elszigetelt életű lelkészlány szellemi történéseit egy egész civilizáció történetével kapcsolja egybe. Igaz, világa csakugyan zárt, de nem korlátozott. Igaz, szigorúan poétikai alapon szemlélve műve nem kapcsolható a XIX. századi angol irodalom egyetlen fő áramához sem. Emily Brontë-nak esztétikai rokona nincs. Az élet igazsága alapján azonban rokona egy teljes kultúrkör. Ebből a szempontból vizsgálva, több, mint ígéretes vállalkozás, hogy egy újonnan alakuló színház a mű önelvű színpadi változatával manifesztálja művészi céljait. A regényt színpadra író Schwajda György irigylésre méltóan nehéz feladat előtt állt. Az Üvöltő szelek adaptációja egy megoldhatatlannak látszó kérdés kielégítő megoldásán múlik. A regény cselekménye ugyanis voltaképpen egyetlen, mitikus aktus tükrében jelenik meg: az Örök Cselekvő Szemtanú megosztja nem egyszerűen a történetet, hanem a történetről való tudást egy Hiteles Kívülállóval. A mű legtöbb ismert adaptációja azon bukik meg, hogy a megosztó gesztust nem tudja leképezni. Ebben a vonatkozásban Schwajda bátran normatívnak nevezhető megoldást talált: az élet egyetlen, leginkább hektikus és klimatikus pillanatába sűríti az események egész rendszerét. Egyetlen pillanat alatt történik meg minden. Megjelenik a sorsesemény, és testet ölt a lét teljes értékskálája, az „egy perc csupán az életünk" slágerközhelyétől a „tárgy azonos önmaga történetével" filozófiai színvonalú igazságáig. Schwajda idődramaturgiája pontosan értelmezi át a regény időszerkezetét, és nyomában precízen bontja ki az időbeliségben megjelenő emberi viszonyokat. A következetesség tisztáldozattal jár: bizonyos időre van szükség, amíg az anyag a szó technikai értelmében kitölti a dramaturgiai mintázatot - az I. felvonás elején akad néhány zavaróan illusztratív mozzanat. Szó és forma Cathy visszatérésekor, Heathcliff deklarációval felérő kétségbeesett kiáltásával („Piszkos vagyok, és piszkos is akarok maradni") tölti ki egymást. Megszűnik a megformálás belső lebegése, eltűnnek az apró, zavaró visszazuhanások, a darab ettől kezdve töretlenül halad előre a végkifejletig. A recenzens őszintén bevallja: a tudható, elmondható, és megnevezhető kérdőjelek és hibák ellenére, az esztétikai figyelem fenntartása mellett, megragadta Garas Dezső-Törőcsik Mari és Bencze Zsuzsa társaságában létrehozott - szenvedélygazdag rendezése. Megragadta, mert az előadásban jelen van a szó magas értelmében vett játékosság és a mai szellemi életet eluraló gyáva szkepszist egyedül ellensúlyozni képes hit. Mindez messzemenő összhangban áll az együttes manifesztumában olvasható „játszótér és templom" elvével. Gáspár Sándor testileg-lelkileg erőteljes Heathcliff. Erőteljes a szó költőien démoni és költőietlenül emberi értelmében egyaránt. Hitelesen és meggyőzően dolgozza ki a figura minden belső mozzanatát, pontosan megjelenítve a lélek valóságos és álfolyamatai közti különbségeket. Bármennyire nem illik a megformált karakterhez általában, végül is az az igazság, hogy alakításának fő ereje szellemi finomságában rejlik. Kubik Anna helyzete nagyon nehéz. Catherine Earnshaw alakját az adaptáció, kényszerűen, éppen a fentiekhez hasonló anatomikus fogódzóktól fosztja meg. Kubik azonban kitölti a hiátusokat, konzekvens életutat formál, s így egyaránt hiteles vállvonogató kislányként és szellemeitől űzött asszonyként. Eperjes Károly krakéler harminckétfogú fiatalemberként, sematikus és jellegtelen, széthullott életű, fegyverébe kapaszkodó, eszelős roncsként megdöbbentő és emlékezetes. Szinetár Dóra egy még épülő személyiség testileg-lelkileg fiatal igazságait kölcsönzi Catherine Linton alakjának. Seress Zoltán tisztánlátóan fogalmazza meg Edgar Linton rövidzárlatos jellemét, nem fokozza le karikatúrává, és így nem fosztja meg őszinte drámájától sem. Mészáros István Linton Heathcliffje érdekes portré a pusztulásba zuhanó gyenge emberről. Tóth Auguszta kitűnő isabellája vázlat egy potenciális viperáról, akinek belső sötétségénél csak erkölcsi meddősége nagyobb. Varga Zoltán Hareton alakjával a rejtőzködő emberség paroxizmusát lopja be a színpadra. Győry Emil nem tehet arról, hogy az adaptáció a szenteskedő Joseph személyiségét megteszi 3