Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

san butácska a színpadon, s így a gyereke ap­ját játszó Szegesdi Róbert Tiborja nem is any­­nyira hozzá, inkább az öreg Monori nagystílű simlisségéhez képest vacak. A Monori által kiszemelt új nő, Keller János doktor Ridovicsa sem éppen formátumos egyéniség, de éppen alkalmas arra, hogy a társadalmi ranglétra magasabb fokaira hág­va nézze le azt, aki nélkül nem juthatott vol­na oda. S talán még inkább érvényes ez a fe­leségére, Monori Marikára, akit Borsos Beá­ta több invencióval formál kicsi, kellemetlen nőszemélyre a történet végső stádiumában. És megint vissza Monorihoz A játékfilmben a heroikus ügyeskedőből az ügyeskedés héroszává nőtte ki magát a történet hőse, akit a gyorsan változó történel­mi korszakok nagy túlélőjeként lapít agyon egy történelmi fricska. Egy semmi kis beteg­ség, amelyet mások, más körülmények kö­zött (tehát nem 1956-ban) vígan túlélnek. A színház megkövetelte jelen más megvilágí­tásban közli a történetet. Az eredetiben az volt a fontos, hogy egy változó szabályokkal működő adok-veszek játékban mit adok és mit kapok érte cserébe. A mű mai tárgya az adok és a kapok közé furakodó harmadik elem (Bereményi lírai múltban fogalmazva arany­nak nevezi darabja címében), amely függet­lenedik a másik két elemtől, és önálló életre kel. Monori - a jelenből visszatekintve - nem elsősorban azért ügyes, mert mindig tudja, mit mire cseréljen - briliánst emberre, lány­gyereket unokára, önnön életét a család jövő­jére -, hanem azért, mert a létezés folyama­tos katasztrófái közepette mindvégig birto­kában van az a bizonyos harmadik elem. Ily módon bármit cserélhet bármire. Egy apró titokra azért mégis fény derülhet Hogy miért önmaga fizeti meg saját gyil­kosát Monori a színpadi változatban? Mert mintegy tíz esztendővel tovább él, mint filmes elődje. Vagyis: nem a betegségbe, hanem a létező szocializmusba hal bele. Ez az a frics­ka, amelyet nem Monori kap a történelemtől, hanem Bereményi ad a történelemnek. KÁLLAI KATALIN MIT RENDEZ AZ ÍRÓ ? Vámos Miklós: Páros Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház - író rendez -ez a mottója és lényege annak a tervezett sorozatnak, amely­nek szülőatyja, Vámos Miklós jó pél­dával járt elöl Zalaegerszegen; ő készítette el az első produkciót. Az ilyesminek kétségkívül vannak előnyei: a kortárs író nem kapkod a fejéhez, hogy a rendező elferdítette mondan­dóját vagy elrontotta művét (sőt, rendezés közben rögtön megláthatja, mi az, ami az írott anyagból működik a színházban, mi az, ami nem), a rendezőnek és munkatársainak nem kell a próbákra bejáró író kívánságaival és kifogásaival foglalkoznia, a recenzensnek pedig nem muszáj könyvvel a kézben szín­házba menve az írói intenció és a rendezői interpretáció viszonyáról elmélkednie. A kér­dés csak az, hogy hány olyan alkotó található kicsiny országunkban, aki mindkét szakmát viszonylag magas színvonalon képes művel­ni. E tekintetben őszintén szólva az első este nem volt túlságosan meggyőző számomra. Vámos egy korábbi és egy frissebb egyfel­­vonásosát vitte színre ez alkalommal. Mind­kettő ugyanarra a dramaturgiai sémára épül: össze nem illő figurák kénytelenek valamilyen viszonyba kerülni egymással, s ez a viszony némileg meg is változtatja, át is alakítja őket. A Főmozi fiatal hivatalnoka idős hozzátarto­zóját látogatja meg a kórházban, de csak a színes fantáziájú, képzeletében mindig álmai moziját néző orvost találja a kórteremben. Ez több látogatás alkalmával is megismétlő­dik, míg végül a bácsi meghal, az „orvosról" pedig kiderül, hogy valójában beteg, egy egy­kori mozigépész, ráadásul az idős rokon utol­só szobatársa és barátja. A bökkenőt ez a „ki­derül" jelenti, nehezen tudom elképzelni, hogy egy átlagos szellemi képességű néző er­re néhány percen belül ne jöjjön rá. Az író azonban még csaknem egy órán át görgeti a cselekményt. A két szereplő magatartása az utolsó jelenetig mit sem változik, a néha va­lóban szellemes dialógok egyre unalmasabbá válnak, ráadásul a King Kong­tól a Sose halunk mégig számtalan film interpretációját kell vé­gighallgatnunk. Ezért aztán az amúgy nem különösebben rokonszenves tisztviselőnek kezdünk szorítani: fogja már fel azt, amit a teremben rajta kívül mindenki tud, hogy a képzelet filmvásznán végre a „vége" felirat jelenhessék meg. A fárasztóan túlírt, színda­rabbá duzzasztott jeleneten a rendező Vámos sem tud segíteni. E ponton nyilvánvalóvá válik a sorozat alapkoncepciójának fontos problémája: valószínűleg nem várható el, hogy a rendező kritikusan közelítsen a szer­ző munkájához, s ennek fényében jelentős változtatásokat - ami jelen esetben például radikális húzásokat jelentene - foganatosít­son. Annál kritikusabbnak tűnik az álorvost játszó Balogh Tamás, aki színészi eszközökkel alaposan felgyorsítja a szöveget. Ez néha ugyan csaknem az érthetőség rovására megy, de nem hiszem, hogy emiatt szemrehányást kellene tenni neki: mivel az alapkaraktert már az első jelenetben kidolgozza, különösebb ten­nivalója egészen az utolsó jelenetig nincs. A leleplezést követő kiborulás viszont lehetne őszintébb és szuggesztívebb. Partnere, Krncsár Kamill kényelmesebben és körültekintőbben építi fel szerepét, tulajdonképpen minden tő­le telhetőt megtesz azért, hogy ez az életben unalmas figura a színpadon érdekes legyen; nem az ő hibája, hogy igyekezete csak mérsé­kelt sikert eredményez. A másodikként eljátszott Vegyes páros sike­rültebb munka. Tipikus állatmese, melyben a Vámos-legendárium számos eleme fellelhe­tő. (Igaz, Kotász főápoló neve a Főmoziban is elhangzik.) Az örökké morgolódó, panasz­leveleket irkáló, ember- és állatgyűlölő uni­­kornis lakhelyét egy állandóan ficánkoló, ve­lejéig optimista, bűbájos kecskelánnyal kény­telen megosztani. S az új lakótárs fokozato­san átformálja a morc egyszarvút: megtanít­ja arra, hogy a világot másképp is lehet néz­ni, hogy nem muszáj örökké Kotász főápoló­val harcolni, s hogy élvezni kell az életet. Ám a kecskék korán halnak, a párját vesztett unikornis kénytelen más ketrecbe költözni, s immáron ő láthat hozzá, hogy átadja a kecs­kétől kapott tudást, hogy megváltoztassa a saját odújába gubódzó, megkeseredett teknő­­cöt. A Vegyes páros ideológiája némiképp vitatható, s biztosan elviselne ez a darab is némi húzást, de a dialógusok általában per­­gőek és szellemesek, s a szerző jól, rutinosan használja ki az emberi tulajdonságok állati karakterekké transzformálásának mindig há­lás lehetőségét. A rendező pedig jól oszt sze­repeket. Wellmann György szépen felépített alakítást nyújt az élet értelmét és a szeretet erejét fokozatosan megérző, mind embersé­gesebbé váló állat szerepében, s igen jó part­nerekre lel a kecskeként valóban elbűvölően bájos Borsos Beáta és a teknőc fájdalmát és ki­­égettségét hitelesen megjelenítő Mester Edit személyében. Az est második felében így ha katartikus élményben nincs is részünk, leg­alább kellemesen szórakozunk. Azok a dilem­mák azonban, amelyek az autointerpretáció kérdését illetik, a nem túl komplikált és kü­lönösebb rendezői trouvaille-okat értelem­szerűen nem igénylő darabnál természetsze­rűleg nem kerülnek elő. Hogy lesznek-e a so­rozat keretében ezeket előhívó előadások is, vagy továbbra is inkább a színvonalas szóra­koztatás lesz a cél, az még a jövő (s talán Vámos Miklós) titka. URBÁN BALÁZS Ezentúl a Critical Lapok már nemcsak színházakban és könyvesboltokban kapható, hanem hírlapboltokban is, továbbá elő is fizethető. Ebbéli szándékát ki­ki a szerkesztőségnél jelezheti telefonon (331-4419) vagy írásban (1051 Budapest, Arany János u. 27.). Az előfizetési díj egész évre 900 Ft, fél évre 500 Ft. A Critical Lapok egyes korábbi példányai a szerkesztőségnél - korlátozott számban - még megrendelhetők. 3

Next