Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

PUBLICISZTIKA Szigethy András: Kegyelem Pesti Színház \ [fegyelmet nem kérek" - hangzanak f\ el Nagy Imre utolsó szavai az elő- )) \adás befejezéseként a főszereplő, Kádár János szájából. Ezzel - a darab és az előadás addigi menetének megfelelően - egy­másra torlódik a kétféle minőségű életút zá­rása: a kivégzetté és a kivégzőé. A saját igazát az akasztófa alatt az utolsó szó jogán vállaló politikus-gondolkodóé és azé a pártmunkás­politikusé, aki az előzőt kivégeztette, és aki jóval több, mint kétes erkölcsi értékű sikereit éppen annak köszönhette, hogy a szovjet ér­dekek árnyékában vajmi keveset bajlódott az igazsággal. Most legalább megteszi, a halál árnyékában, öregen és betegen, rémálmokkal küszködve, kissé már zavarodott elmével. De a bűnös attól még bűnös marad, hogy felidé­zi, és megpróbálja megmagyarázni az elköve­tett vétkeket, folyamatosan bizonygatva eköz­ben saját jó szándékát. Hacsak - a tényanya­got nézve - nem derül ki akár az informáci­ók, akár értelmezésük terén valami elemi új­donság. Illetve hacsak - a művészi megfor­málást tekintve - nem sikerül a lélekhez olyan kulcsot találni, amelynek segítségével a fő­szereplő sorsa elgondolkodtatóvá, személyi­sége tragikus vétségeivel együtt is becsülen­­dővé válik. Hogy a Pesti Színház előadásának - mely gyakorlatilag a Vándorfi László rendezte tava­lyi veszprémi bemutató felújítása - egyik sem sikerül, azért elsősorban a darab okolható. Szigethy András az ismert dokumentumok alap­ján írta meg a szöveget - amelynek végső változata a dramaturg Duró Győző és a szín­padra alkalmazó Vándorfi László közremű­ködésével jött létre -, s főként a félmúlt né­hány politikusának rövid színre léptetésével próbálta a majdnem-monodrámát szituáció­sorozattá tördelni. Ez a fajta szerkezet és szerepkiosztás eleve lehetetlenné teszi, hogy a mellékszereplők is - hajdani elvbarátok, el­lenfelek - megfelelő súllyal képviselhessék (színpadi) igazságukat. Leginkább csak vég­szavaznak a főszereplőnek, helyzeteket illuszt­rálnak, és feltünedezéseikkel, koreografált mozgássoraikkal segítenek a rémálmok köze­gének megteremtésében. Vonatkozik ez Nagy Imre alakjára is, akinek szintén néhány perc áll a rendelkezésére, hogy megmutatkozzék, érveljen, ellentmondjon - holott leginkább talán éppen a Nagy Imre-Kádár kettősben rejtőzhet egy valódi, izgalmas dráma lehető­sége. Feltételezhetjük akár - a bemutatóhoz készült szórólap legalábbis erről beszél -, hogy az alkotókat a kérdezés és tisztázás szándéka vezette, ám ennek az előadásban nyoma sem látszik. A legfeljebb csak szánalmunkra méltó öregember - akit Mező Imrétől Rákosi Mátyá­son keresztül Rajk Lászlóig és Nagy Imréig mindenki csak gyanúsít és vádol, és akit a kegyetlen utókor oly hamar „leír" - addig magyarázkodik, amíg már szinte a megdicsőü­lésre is eséllyel pályázhat a nézők soraiban. Az előadás a darabban megjelenő történel­mi személyekről szóló rövid ismertetéssel kez­dődik. Hogy ennek mi a célja, azt nem tudni pontosan: aki csak egy kicsit is ismerős az el­múlt fél évszázad történetében, nem szorul rá ezekre a két-három mondatos lexikoncikk­­kivonatokra. Akinek pedig már semmit nem jelentenek ezek a nevek (vagy csak tananyag­ból felsejlő emlékeket), azok ezúttal sem gaz­dagodnak túl sok információval. Azt viszont rögtön elárulja a darabkezdés, hogy az alko­tók szükségesnek látták a művet külső infor­mációkkal is megtámogatni, s nem bíztak abban - egyébként joggal -, hogy az aktuali­tás auráján túl a színpadi érték időtlenségé­ben is megállják a helyüket a kegyelemben megformált drámai karakterek és konfliktu­sok. (Ráadásul mára a Kádár-kérdésnek ez a közvetlen aktualitása is jócskán megkopott; többnyire csak azok élesztgetik a hajdani fő­ember emlékét, akik az önigazolás lehetősé­geit keresik apróbb-nagyobb megalkuvásaik­ra, vagy akik szívesen visszatévednek a gu­lyáskommunizmus éveibe - igaz, ők nem fel­tétlenül forgolódnak a Váci utca környékén. És a másik póluson ott vannak az 1975 után születettek, akik már vajmi kevéssé emlékez­nek magára a Kádár névre is.) Kádár János: Blaskó Péter. Kádár alakját a színész átélhető kisemberi személyiséggé for­málja. Naiv és gyenge, de teli van jószándék­kal és elhivatottságérzéssel. Tragédiája, hogy a történelem szeszélyeiből kifolyólag túlon­túl magas posztra került, amit - az ezzel já­ró összes döntéshelyzettel együtt - mindvé­gig elvállalt. Most kétségbeesetten próbálja magát igazolni, s eközben összetorlódnak ér­zelmei, indulatai: szenved, megdöbben, ret­teg, elfogad, szeret, megnyugszik. Blaskó olyan szinten beleéli magát szerepébe, hogy - bár finom ízléssel elkerüli az utánzás ösz­­szes formáját - megfejthetetlen módon több­ször egészen hasonlónak tűnik a játszott fi­gura eredetijéhez. De bármilyen remek is az alakítás önmagában véve, meghatározó tény, hogy a színész legalább annyira kiszolgálta­tott előadásbéli környezetének, mint az álta­la megformált személyiség a politikai viszo­nyoknak. Hiszen nagyban korlátozza a lehe­tőségeit, hogy a szöveg nem ás mélyebbre a közhelyek szintjénél, hogy a színlapon dek­larált tragi-groteszk stílus ismét csak a meg­valósulatlan írói szándékok egyike, hogy meg­­íratlanok, és így eljátszhatatlanok mindazok a személyiségek, akikkel a főszereplőnek sú­lyosan meg kellene küzdenie, s végül, hogy mindennek következtében az egész előadás erkölcsi-gondolati végkicsengése - melynek szolgálatában született maga az alakítás is, s amelyről a bevezetőben már esett szó - le­egyszerűsítő és elfogadhatatlan. Az előadás további jellegzetességei még, hogy a kortárs politikusok többen magukon vagy maguknál viselik egy-egy jellemző att­ribútumukat: kötelet a nyakban, vérfoltot az ingen, telefonkagylót a zubbonyzsebben - vélhetőleg efféle mozzanatokra lenne bízva a megcélzott groteszkum felvillantása. A ma­gánéleti szférát Kádár anyjának és feleségé­nek összevont alakja hivatott érzékeltetni egy-két másodperces és egy-két szavas han­gulatfestő megjelenéssel. A történelmi pers­pektívát pedig az egyik oldalról a szintén meg­szépült emlékű Ferenc József panoptikumból előlépett figurája nyújtja, a másikról pedig Korunk hőse és Mrázikné: az előbbi elhadar­ja magáról, hogy múlt és politika hidegen hagyja, az utóbbi családtörténetének össze­foglalása közben kitér rá, hogy miért is volt olyan jó a Kádár-rendszer. A bemutató egyébként a veszprémi előadás­hoz képest a jobb ízlés irányába mozdult el. Kevesebb a korhű aláfestőzenét túlharsogni igyekvő kiabálás, a mellékszereplő politikusok - Ferenc József kivételével - megszabadultak élethűnek szánt maszkjuktól, egyes beállítá­sok pedig mintha leegyszerűsödtek volna, már nem idézi a keresztre feszítést az egyik mozdulat, amellyel Kádárt kiborítják az ágy­ból, és nem, vagy legalábbis sokkal kevésbé a pietat, amikor a Kádár-rendszert visszasíró asszony ölébe veszi az idős expolitikust. Bizonyos vagyok abban, amiben az előadás létrehozói is: annak ellenére, hogy a félmúl­tunkhoz való viszonyt igen gyakran jellem­zi az előadásbeli mai ifjonc és a felszínesen nosztalgiázó asszonyság hozzáállása, azért szép számmal akadnak olyanok is, akiket va­lóban érdekel, hogy mi is történt-történik kö­rülöttünk. S beszélhet erről a színház is, bár egyáltalán nincsen könnyű dolga, ha a publi­cisztikai szinten túlmutató, művészi erények­kel bíró - a mostaninál igazabb, mélyebb, el­­gondolkodtatóbb - előadást akar létrehozni. DÖMÖTÖR ADRIENNE FILM, SZÍNHÁZ, IRODALOM Kulturális újságíró stúdió A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia először rendez kulturális témák - film, színház, irodalom, tévé, zene, művészetek - iránt érdek­lődő fiatalok részére 15 hetes speciális újságíró tanfolyamot. Tájékozódás, kritika, interjú! Egyetemi, főiskolai végzettséggel rendelkezők, sajtóban dolgozó fiatalok előnyben! Stúdióvezető: Mészáros Tamás (Magyar Hírlap) 1999. februártól, heti egy délután. Tandíj: 40 000­­ Ft (Kérésre két részletben is fizethető.) Felvételi beszélgetés január végén. A tanfolyam si­keres elvégzéséről az iskola látogatási igazolást ad. Jelentkezés önéletrajzzal az iskolán (1062 Budapest, Andrássy út 101.) Érdeklődés: Mészöly Nóránál a 342-4703-as telefonszámon. 4

Next