Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
PUBLICISZTIKA Szigethy András: Kegyelem Pesti Színház \ [fegyelmet nem kérek" - hangzanak f\ el Nagy Imre utolsó szavai az elő- )) \adás befejezéseként a főszereplő, Kádár János szájából. Ezzel - a darab és az előadás addigi menetének megfelelően - egymásra torlódik a kétféle minőségű életút zárása: a kivégzetté és a kivégzőé. A saját igazát az akasztófa alatt az utolsó szó jogán vállaló politikus-gondolkodóé és azé a pártmunkáspolitikusé, aki az előzőt kivégeztette, és aki jóval több, mint kétes erkölcsi értékű sikereit éppen annak köszönhette, hogy a szovjet érdekek árnyékában vajmi keveset bajlódott az igazsággal. Most legalább megteszi, a halál árnyékában, öregen és betegen, rémálmokkal küszködve, kissé már zavarodott elmével. De a bűnös attól még bűnös marad, hogy felidézi, és megpróbálja megmagyarázni az elkövetett vétkeket, folyamatosan bizonygatva eközben saját jó szándékát. Hacsak - a tényanyagot nézve - nem derül ki akár az információk, akár értelmezésük terén valami elemi újdonság. Illetve hacsak - a művészi megformálást tekintve - nem sikerül a lélekhez olyan kulcsot találni, amelynek segítségével a főszereplő sorsa elgondolkodtatóvá, személyisége tragikus vétségeivel együtt is becsülendővé válik. Hogy a Pesti Színház előadásának - mely gyakorlatilag a Vándorfi László rendezte tavalyi veszprémi bemutató felújítása - egyik sem sikerül, azért elsősorban a darab okolható. Szigethy András az ismert dokumentumok alapján írta meg a szöveget - amelynek végső változata a dramaturg Duró Győző és a színpadra alkalmazó Vándorfi László közreműködésével jött létre -, s főként a félmúlt néhány politikusának rövid színre léptetésével próbálta a majdnem-monodrámát szituációsorozattá tördelni. Ez a fajta szerkezet és szerepkiosztás eleve lehetetlenné teszi, hogy a mellékszereplők is - hajdani elvbarátok, ellenfelek - megfelelő súllyal képviselhessék (színpadi) igazságukat. Leginkább csak végszavaznak a főszereplőnek, helyzeteket illusztrálnak, és feltünedezéseikkel, koreografált mozgássoraikkal segítenek a rémálmok közegének megteremtésében. Vonatkozik ez Nagy Imre alakjára is, akinek szintén néhány perc áll a rendelkezésére, hogy megmutatkozzék, érveljen, ellentmondjon - holott leginkább talán éppen a Nagy Imre-Kádár kettősben rejtőzhet egy valódi, izgalmas dráma lehetősége. Feltételezhetjük akár - a bemutatóhoz készült szórólap legalábbis erről beszél -, hogy az alkotókat a kérdezés és tisztázás szándéka vezette, ám ennek az előadásban nyoma sem látszik. A legfeljebb csak szánalmunkra méltó öregember - akit Mező Imrétől Rákosi Mátyáson keresztül Rajk Lászlóig és Nagy Imréig mindenki csak gyanúsít és vádol, és akit a kegyetlen utókor oly hamar „leír" - addig magyarázkodik, amíg már szinte a megdicsőülésre is eséllyel pályázhat a nézők soraiban. Az előadás a darabban megjelenő történelmi személyekről szóló rövid ismertetéssel kezdődik. Hogy ennek mi a célja, azt nem tudni pontosan: aki csak egy kicsit is ismerős az elmúlt fél évszázad történetében, nem szorul rá ezekre a két-három mondatos lexikoncikkkivonatokra. Akinek pedig már semmit nem jelentenek ezek a nevek (vagy csak tananyagból felsejlő emlékeket), azok ezúttal sem gazdagodnak túl sok információval. Azt viszont rögtön elárulja a darabkezdés, hogy az alkotók szükségesnek látták a művet külső információkkal is megtámogatni, s nem bíztak abban - egyébként joggal -, hogy az aktualitás auráján túl a színpadi érték időtlenségében is megállják a helyüket a kegyelemben megformált drámai karakterek és konfliktusok. (Ráadásul mára a Kádár-kérdésnek ez a közvetlen aktualitása is jócskán megkopott; többnyire csak azok élesztgetik a hajdani főember emlékét, akik az önigazolás lehetőségeit keresik apróbb-nagyobb megalkuvásaikra, vagy akik szívesen visszatévednek a gulyáskommunizmus éveibe - igaz, ők nem feltétlenül forgolódnak a Váci utca környékén. És a másik póluson ott vannak az 1975 után születettek, akik már vajmi kevéssé emlékeznek magára a Kádár névre is.) Kádár János: Blaskó Péter. Kádár alakját a színész átélhető kisemberi személyiséggé formálja. Naiv és gyenge, de teli van jószándékkal és elhivatottságérzéssel. Tragédiája, hogy a történelem szeszélyeiből kifolyólag túlontúl magas posztra került, amit - az ezzel járó összes döntéshelyzettel együtt - mindvégig elvállalt. Most kétségbeesetten próbálja magát igazolni, s eközben összetorlódnak érzelmei, indulatai: szenved, megdöbben, retteg, elfogad, szeret, megnyugszik. Blaskó olyan szinten beleéli magát szerepébe, hogy - bár finom ízléssel elkerüli az utánzás öszszes formáját - megfejthetetlen módon többször egészen hasonlónak tűnik a játszott figura eredetijéhez. De bármilyen remek is az alakítás önmagában véve, meghatározó tény, hogy a színész legalább annyira kiszolgáltatott előadásbéli környezetének, mint az általa megformált személyiség a politikai viszonyoknak. Hiszen nagyban korlátozza a lehetőségeit, hogy a szöveg nem ás mélyebbre a közhelyek szintjénél, hogy a színlapon deklarált tragi-groteszk stílus ismét csak a megvalósulatlan írói szándékok egyike, hogy megíratlanok, és így eljátszhatatlanok mindazok a személyiségek, akikkel a főszereplőnek súlyosan meg kellene küzdenie, s végül, hogy mindennek következtében az egész előadás erkölcsi-gondolati végkicsengése - melynek szolgálatában született maga az alakítás is, s amelyről a bevezetőben már esett szó - leegyszerűsítő és elfogadhatatlan. Az előadás további jellegzetességei még, hogy a kortárs politikusok többen magukon vagy maguknál viselik egy-egy jellemző attribútumukat: kötelet a nyakban, vérfoltot az ingen, telefonkagylót a zubbonyzsebben - vélhetőleg efféle mozzanatokra lenne bízva a megcélzott groteszkum felvillantása. A magánéleti szférát Kádár anyjának és feleségének összevont alakja hivatott érzékeltetni egy-két másodperces és egy-két szavas hangulatfestő megjelenéssel. A történelmi perspektívát pedig az egyik oldalról a szintén megszépült emlékű Ferenc József panoptikumból előlépett figurája nyújtja, a másikról pedig Korunk hőse és Mrázikné: az előbbi elhadarja magáról, hogy múlt és politika hidegen hagyja, az utóbbi családtörténetének összefoglalása közben kitér rá, hogy miért is volt olyan jó a Kádár-rendszer. A bemutató egyébként a veszprémi előadáshoz képest a jobb ízlés irányába mozdult el. Kevesebb a korhű aláfestőzenét túlharsogni igyekvő kiabálás, a mellékszereplő politikusok - Ferenc József kivételével - megszabadultak élethűnek szánt maszkjuktól, egyes beállítások pedig mintha leegyszerűsödtek volna, már nem idézi a keresztre feszítést az egyik mozdulat, amellyel Kádárt kiborítják az ágyból, és nem, vagy legalábbis sokkal kevésbé a pietat, amikor a Kádár-rendszert visszasíró asszony ölébe veszi az idős expolitikust. Bizonyos vagyok abban, amiben az előadás létrehozói is: annak ellenére, hogy a félmúltunkhoz való viszonyt igen gyakran jellemzi az előadásbeli mai ifjonc és a felszínesen nosztalgiázó asszonyság hozzáállása, azért szép számmal akadnak olyanok is, akiket valóban érdekel, hogy mi is történt-történik körülöttünk. S beszélhet erről a színház is, bár egyáltalán nincsen könnyű dolga, ha a publicisztikai szinten túlmutató, művészi erényekkel bíró - a mostaninál igazabb, mélyebb, elgondolkodtatóbb - előadást akar létrehozni. DÖMÖTÖR ADRIENNE FILM, SZÍNHÁZ, IRODALOM Kulturális újságíró stúdió A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia először rendez kulturális témák - film, színház, irodalom, tévé, zene, művészetek - iránt érdeklődő fiatalok részére 15 hetes speciális újságíró tanfolyamot. Tájékozódás, kritika, interjú! Egyetemi, főiskolai végzettséggel rendelkezők, sajtóban dolgozó fiatalok előnyben! Stúdióvezető: Mészáros Tamás (Magyar Hírlap) 1999. februártól, heti egy délután. Tandíj: 40 000 Ft (Kérésre két részletben is fizethető.) Felvételi beszélgetés január végén. A tanfolyam sikeres elvégzéséről az iskola látogatási igazolást ad. Jelentkezés önéletrajzzal az iskolán (1062 Budapest, Andrássy út 101.) Érdeklődés: Mészöly Nóránál a 342-4703-as telefonszámon. 4