Criticai Lapok, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám
Tizenöt év után jelképesnek érzem, hogy éppen ebben a számban emlékezhetünk meg a Nyugat című folyóirat születésének századik évfordulójáról Székely György tanár úr írásával. Akkor, amikor a Criticai Lapok - az elmúlt őszön betöltve tizenötödik életévét - markánsan új arculatot öltött. A születésnapi mulatság esetünkben ugyanúgy elmaradt, mint öt évvel korábban, a tízéves évfordulón a lét bizonytalansága óvatossá tesz, nem engedi elhatalmasodni az elbizakodottságot. A Soros Alapítvány már vagy tíz éve arra buzdította az „értékes, ámde kis példányszámú” folyóiratokat, közöttük a Criticai Lapokat is (még támogatást is ígérve cserébe), hogy hagyják itt e földi porhüvelyt, amit hónapról hónapra nyomdai úton állítanak elő, és szívódjanak fel az éterben, költözzenek föl az internetre. A Soros Alapítvány azóta kivonult a kultúra támogatásából (mi több, mára már talán mindenből), s eme funkcióját a Nemzeti Kulturális Alap vette át; ma az NKA pályázati kiírása kecsegtet többlettámogatással, ha lemondunk kézzelfogható, ágyba, toalettre is vihető mivoltunkról az elektronikus megjelenés és elérhetőség javára. A késztetés azon a tévképzeten alapul, hogy így lényegesen olcsóbb egy lap előállítása, pedig hát azt is írni, szerkeszteni kell, ha másként is, mint a nyomtatott lapot; a nyomdaköltséget - amely nem a legnagyobb tétele az előállításnak - felváltják a fenntartás, frissítés stb. költségei, de ne vesszünk el a részletekben. Való igaz - ezt is hallottuk már a folyóirat-támogatás hiábavalóságáról szóló érvként a Nyugat sem az állami mecenatúra segítségével lett azzá, amivé lett. De nem is a párszáz előfizető tartotta el a lapot, hanem Hatvany báró. Szellemi arisztokratáink nekünk is akadnak - és ezért büszkék és hálásak vagyunk -, akik esetenként az éves előfizetési díj többszörösét fizetik be, így támogatva a Criticai Lapokat. Ám hogy egy kulturális folyóirat nem tud önfenntartó lenni, az bizonyos. S hogy nem a Horthy-korszakban kell feltétlenül iránymutatást keresni a kultúrafinanszírozásra vonatkozóan, az is valószínűnek tetszik. Az új külső megjelenés - a közéletben ma oly megszokottól eltérően - nem jelent identitásváltást, de még csak identitásválságtünetnek sem tekinthető; az esetleges látszat ellenére az imént vázolt Don Quijote-i küzdelembe még nem zakkantunk bele. (Vagy csak nem vettük észre?) Önazonosság-tudatunk töretlen, de más formában érezzük érvényesen kifejezhetőnek, mint akár öt, akár tizenöt évvel ezelőtt. Az archaizáló küllemnek és címválasztásnak annak idején, az induláskor, 1992-ben megvolt a maga oka és magyarázata: a rendszerváltás nagytakarító hevületében a múlt - a közelmúltat, tehát az államszocializmus időszakát is beleértve - felhalmozott értékei iránti tiszteletet s az értékteremtés és értékőrzés iránti elkötelezettséget akartuk ekként deklarálni, hangsúlyozva ugyanakkor a kritikai attitűd fontosságát, ami nézetünk szerint a gondolkodás s a reális önértékelés alapja. A korábbi Kritikai Lapokok (sic!), az 1831-es, Bajza József szerkesztette s az 1862-es, Riedl Szende szerkesztette, valamint az 1855-ös, a polihisztor Brassai Sámuel szerkesztette Criticai Lapok közül nemcsak archaikusabb volta miatt vettük át ez utóbbi írásmódját, hanem a laptársaktól való markáns megkülönböztethetőség végett is. (Ez olyan jól sikerült, hogy némely újságárus egy darabig nem is igen tudta összehozni a kimondott s az írott verziót.) Mint mindenben, a cím- és formaválasztásban is működött persze a praxis is: a Criticai Lapok kezdetben a szó szoros értelmében lapokat jelentett, fűzetlen lapokat a költségtakarékosság jegyében, s a kurzív betűk sem pusztán az archaizálást szolgálták - sokkal több szöveg fért így az eleinte tizenkét oldalra, mint álló betűből, márpedig ez szerény anyagi lehetőségeink közepette nem volt elhanyagolható szempont. És mert mindennek oka és következménye van egy lap struktúrájában, a terjedelem növekedése a lapok összefűzéséhez, majd a keményebb borítóhoz vezetett, az újságjelleg ilyetén megszűnése pedig óhatatlanul az ehhez kötődő vizuális, tipográfiai megoldások megváltoztatását tette szükségessé. Ennél is fontosabb azonban, hogy az elmúlt évtizedben fogalmak sajátíttattak ki - a polgáré például -, színeződtek át a jelentésüket illetően, értékek kérdőjeleződtek meg. A mi értéktudatunk ettől nem került válságba, még csak el sem bizonytalanodott, csupán tudomásul kellett venni, hogy bizonyos dolgok, formák mást jelentenek ma, mást sugallnak, mint tizenöt évvel ezelőtt. Amikor a kultúrtárca nevébe szűkítések, megszorítások kerültek (nemzeti és kulturális örökség), akkor az értékteremtés és értékőrzés hangsúlyozása mellett fontossá vált számunkra a nyitottság, a sokszínűség nyomatékosítása is az egyszerűbb, letisztultabb, modernebb vonalú címbetűkkel, formákkal. E mostanra kikristályosodott új arculat reményeink szerint még hívebben tükrözi e kétféle prioritás egyként meghatározó voltát a lap szerkesztésében. Nem a mi értékrendünk változik tehát időről időre, hanem az a viszonyrendszer, amelyben működve éppen hogy eme értékrend állandóságát próbáljuk érzékeltetni a meg-megújuló formával. A nyomtatott verzióhoz azonban egyelőre ragaszkodunk. Nem megszokásból vagy megrögzött maradiságból - az internet szinte végtelennek tűnő, lenyűgöző lehetőségeit a felfedezők örömével használjuk nap mint nap. De mint forma, az internetes megjelenés ugyanúgy meghatározza a maga tartalmát, mint a nyomtatott, a papíralapú. A Criticai Lapok rovatstruktúrája nem kötött, az írások sorrendjét, egymásutánját nem efféle automatizmus határozza meg. Minden szám önálló kompozíció, amelyben a tartalom rendeli egymás mellé a cikkeket, fűzi egyiket a másikhoz. Gondolati rímek vagy éppen ellenpontok mentén épül tehát egy többé-kevésbé koherens konstrukció, amely akkor is létezik, ha nem minden olvasónak mutatja meg magát. Elejétől a végéig olvasva a lapoz tán felismerhető, követhető, de ha nem, az írások természetesen akkor is magukért beszélnek, önértékükön ez mit sem változtat. Internetes orgánum esetében a kompozíció, az írások egymásutánja által nyilvánvalóan nem fogalmazható meg efféle szerkesztői gondolat - az internetes orgánumok szerkesztésének és olvasásának szépsége másban rejlik. Nem mintha a nyomtatott folyóirat olvasójának nem állna ugyanúgy szabadságában hátulról kezdeni az olvasást és összevissza, tetszés szerint haladni, mint az interneten szörfölőnek, de nyomtatásban legalább a lehetősége megvan egy ilyen többletjelentés közvetítésének/felismerésének a kompozíció révén. És van még valami. Az interneten egy mozdulat, és bármi visszavonható, törölhető, semmissé tehető, és nincsenek a mondandó ökonomikus formába öntésére késztető terjedelmi korlátok sem. A nyomtatás ehhez képest a megformáltság, a visszavonhatatlanság, az „örökkévalóság” képzetét kelti, ennek összes felelősségével. Mi ezzel a felelősséggel szeretnénk élni még kicsit, a nagy elődök nyomdokain haladva, szívesen merítve bölcsességükből, szerkesztői ötleteikből is (a jövőben például kortárs írók kedvenc színészeikről írott portréit közöljük majd, a százéves Nyugattól kölcsönözve az ideát), hátha bennünket is megemlítenek legalább majd száz év múlva. 'MO SZŰCS KATALIN ÁGNES