Criticai Lapok, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám

Tizenöt év után j­elképesnek érzem, hogy éppen ebben a számban emlékezhe­tünk meg a Nyugat című folyóirat születésének századik év­fordulójáról Székely György tanár úr írásával. Akkor, ami­kor a Criticai Lapok - az elmúlt őszön betöltve tizenötödik életévét - markánsan új arculatot öltött. A születésnapi mulatság esetünkben ugyanúgy elmaradt, mint öt évvel korábban, a tízéves évfordulón­­ a lét bizonytalansága óvatos­sá tesz, nem engedi elhatalmasodni az elbizakodottságot. A Soros Alapítvány már vagy tíz éve arra buzdította az „értékes, ámde kis példányszámú” folyóiratokat, közöttük a Criticai Lapokat is (még támogatást is ígérve cserébe), hogy hagyják itt e földi porhüvelyt, amit hónapról hónapra nyomdai úton állítanak elő, és szívódjanak fel az éterben, költözzenek föl az internetre. A Soros Alapítvány azóta kivonult a kultúra támogatásából (mi több, mára már talán mindenből), s eme funkcióját a Nemzeti Kulturális Alap vette át; ma az NKA pályázati kiírása kecsegtet többlettámogatással, ha lemondunk kézzelfogható, ágyba, toalettre is vihető mivoltunk­ról az elektronikus megjelenés és elérhetőség javára. A késztetés azon a tévképzeten alapul, hogy így lényegesen olcsóbb egy lap előállítása, pedig hát azt is írni, szerkeszteni kell, ha másként is, mint a nyomtatott lapot; a nyomdaköltséget - amely nem a leg­nagyobb tétele az előállításnak - felváltják a fenntartás, frissítés stb. költségei, de ne vesszünk el a részletekben. Való igaz - ezt is hallottuk már a folyóirat-támogatás hiábavalóságáról szóló érvként a Nyugat sem az állami mecenatúra segítségével lett azzá, amivé lett. De nem is a párszáz előfizető tartotta el a lapot, hanem Hatvany báró. Szellemi arisztokratáink nekünk is akadnak - és ezért büszkék és hálásak vagyunk -, akik esetenként az éves előfizetési díj többszörösét fizetik be, így támogatva a Criticai La­pokat. Ám hogy egy kulturális folyóirat nem tud önfenntartó len­ni, az bizonyos. S hogy nem a Horthy-korszakban kell feltétlenül iránymutatást keresni a kultúrafinanszírozásra vonatkozóan, az is valószínűnek tetszik. Az új külső megjelenés - a közéletben ma oly megszokottól elté­rően - nem jelent identitásváltást, de még csak identitásválság­tünetnek sem tekinthető; az esetleges látszat ellenére az imént vázolt Don Quijote-i küzdelembe még nem zakkantunk bele. (Vagy csak nem vettük észre?) Önazonosság-tudatunk töretlen, de más formában érezzük érvényesen kifejezhetőnek, mint akár öt, akár tizenöt évvel ezelőtt. Az archaizáló küllemnek és címvá­lasztásnak annak idején, az induláskor, 1992-ben megvolt a maga oka és magyarázata: a rendszerváltás nagytakarító hevületében a múlt - a közelmúltat, tehát az államszocializmus időszakát is be­leértve - felhalmozott értékei iránti tiszteletet s az értékteremtés és értékőrzés iránti elkötelezettséget akartuk ekként deklarálni, hangsúlyozva ugyanakkor a kritikai attitűd fontosságát, ami né­zetünk szerint a gondolkodás s a reális önértékelés alapja. A ko­rábbi Kritikai Lapokok (sic!), az 1831-es, Bajza József szerkesztet­te s az 1862-es, Riedl Szende szerkesztette, valamint az 1855-ös, a polihisztor Brassai Sámuel szerkesztette Criticai Lapok közül nemcsak archaikusabb volta miatt vettük át ez utóbbi írásmódját, hanem a laptársaktól való markáns megkülönböztethetőség vé­gett is. (Ez olyan jól sikerült, hogy némely újságárus egy darabig nem is igen tudta összehozni a kimondott s az írott verziót.) Mint mindenben, a cím- és formaválasztásban is működött persze a praxis is: a Criticai Lapok kezdetben a szó szoros értel­mében lapokat jelentett, fűzetlen lapokat a költségtakarékosság jegyében, s a kurzív betűk sem pusztán az archaizálást szolgál­ták - sokkal több szöveg fért így az eleinte tizenkét oldalra, mint álló betűből, márpedig ez szerény anyagi lehetőségeink közepet­te nem volt elhanyagolható szempont. És mert mindennek oka és következménye van egy lap struktúrájában, a terjedelem nö­vekedése a lapok összefűzéséhez, majd a keményebb borítóhoz vezetett, az újságjelleg ilyetén megszűnése pedig óhatatlanul az ehhez kötődő vizuális, tipográfiai megoldások megváltoztatását tette szükségessé. Ennél is fontosabb azonban, hogy az elmúlt évtizedben fogalmak sajátíttattak ki - a polgáré például -, szí­­neződtek át a jelentésüket illetően, értékek kérdőjeleződtek meg. A mi értéktudatunk ettől nem került válságba, még csak el sem bizonytalanodott, csupán tudomásul kellett venni, hogy bizo­nyos dolgok, formák mást jelentenek ma, mást sugallnak, mint tizenöt évvel ezelőtt. Amikor a kultúrtárca nevébe szűkítések, megszorítások kerültek (nemzeti és kulturális örökség), akkor az értékteremtés és értékőrzés hangsúlyozása mellett fontossá vált számunkra a nyitottság, a sokszínűség nyomatékosítása is az egy­szerűbb, letisztultabb, modernebb vonalú címbetűkkel, formák­kal. E mostanra kikristályosodott új arculat reményeink szerint még hívebben tükrözi e kétféle prioritás egyként meghatározó voltát a lap szerkesztésében. Nem a mi értékrendünk változik te­hát időről időre, hanem az a viszonyrendszer, amelyben működve éppen hogy eme értékrend állandóságát próbáljuk érzékeltetni a meg-megújuló formával. A nyomtatott verzióhoz azonban egyelőre ragaszkodunk. Nem megszokásból vagy megrögzött maradiságból - az internet szinte végtelennek tűnő, lenyűgöző lehetőségeit a felfedezők örömével használjuk nap mint nap. De mint forma, az internetes megjele­nés ugyanúgy meghatározza a maga tartalmát, mint a nyomta­tott, a papíralapú. A Criticai Lapok rovatstruktúrája nem kötött, az írások sorrend­jét, egymásutánját nem efféle automatizmus határozza meg. Min­den szám önálló kompozíció, amelyben a tartalom rendeli egy­más mellé a cikkeket, fűzi egyiket a másikhoz. Gondolati rímek vagy éppen ellenpontok mentén épül tehát egy többé-kevésbé koherens konstrukció, amely akkor is létezik, ha nem minden ol­vasónak mutatja meg magát. Elejétől a végéig olvasva a lapoz tán felismerhető, követhető, de ha nem, az írások természetesen ak­kor is magukért beszélnek, önértékükön ez mit sem változtat. In­ternetes orgánum esetében a kompozíció, az írások egymásutánja által nyilvánvalóan nem fogalmazható meg efféle szerkesztői gon­dolat - az internetes orgánumok szerkesztésének és olvasásának szépsége másban rejlik. Nem mintha a nyomtatott folyóirat olva­sójának nem állna ugyanúgy szabadságában hátulról kezdeni az olvasást és összevissza, tetszés szerint haladni, mint az interneten szörfölőnek, de nyomtatásban legalább a lehetősége megvan egy ilyen többletjelentés közvetítésének/felismerésének a kompozíció révén. És van még valami. Az interneten egy mozdulat, és bármi vissza­vonható, törölhető, semmissé tehető, és nincsenek a mondandó ökonomikus formába öntésére késztető terjedelmi korlátok sem. A nyomtatás ehhez képest a megformáltság, a visszavonhatat­lanság, az „örökkévalóság” képzetét kelti, ennek összes felelőssé­gével. Mi ezzel a felelősséggel szeretnénk élni még kicsit, a nagy elődök nyomdokain haladva, szívesen merítve bölcsességükből, szerkesztői ötleteikből is (a jövőben például kortárs írók kedvenc színészeikről írott portréit közöljük majd, a százéves Nyugattól kölcsönözve az ideát), hátha bennünket is megemlítenek legalább majd száz év múlva. 'MO SZŰCS KATALIN ÁGNES

Next