Criticai Lapok, 2010 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám

Ide nekem a szöveget is! - kiálthatta Ta­mási Zoltán, a Stúdió „K” jeles törzstagja, aki nemcsak rendezőként, főszereplőként, díszlet- és jelmeztervezőként lépett fel, de a közismert textusból új darabot is csinált. A változtatás első látásra csak dramaturgiai. Az eredeti hét szereplőből négy amputálva lett: nevezetesen a „trupp”, azaz Bruscon neje, lánya, fia, valamint a vendéglősök Erna nevű leánya. A szóba jöhető színészek hálátlan Untermann (­frau) feladatoktól me­nekültek meg; a korábban Budapesten látott A színházcsináló-előadásokból már tíz-húsz éves távlatból is csak a címszereplők élnek az emlékezetben: a Haumann, a Sinkó. A darab végső esetben akár monodrámaként is elképzelhető. Tamási Zoltán azonban életben hagyott két alakot: a vendéglőst (Elek Ferenc m.v.) és a vendéglősnét (Homonnai Katalin). Ők hárman játsszák el a darabot, és ez a „racionalizálás” nem hagy semmi hiányérzetet. Persze dramaturgiai beavatkozásnál sokkal többről van szó. Az eredeti változat ehhez a mostanihoz képest elmegy az egyéni, a sze­mélyes, a realisztikus felé, ami egyszersmind azt jelenti, hogy szűkíti a mű „világdráma”­­jellegét: Agatha, az istencsapás a feleség tüdő­beteg és bicskanyitogatóan alázatos, Sarah, a lány és Ferruccio, a fiú szolgai buzgalma stupiditással és fojtott alamuszisággal van bélelve, alakítóik jó (biztos, hogy olyan jó?) esetben még személyes sikert is arathatnak. A három szereplőre való redukció, miközben Bruscon hegemóniáját érintetlenül hagyja, tágítja Bernhard kozmikus mikrokozmoszát - természetesen csak akkor, ha a megmaradt két mellékszereplő, a vendéglős házaspár valóban a Bernhard felfogása szerinti osztrák emberfaunát, szélesebb értelemben a mai átlagemberek egész halmazát képviseli. Adott esetben végig színen vannak (jogunkban áll tehát vagy elhinni vagy kétségbe vonni a vendéglősnek a tűzoltóparancsnoknál tett állítólagos látogatását). Tamási Zoltán rendezői érdeme is, hogy Elek és Homonnai elbírják a súlyt. Mindvégig ellátja őket pisz­mogni­, pepecselnivalóval. Bruscon fia helyett itt a vendéglős lesz a színházi mindenes, függönyt szerel, reflektort helyez el, kipakol az utazóládából, leakasztja a Bruscon által kifogásolt képeket, továbbá minduntalan balesetek érik: Murphy szellemében botlik meg mindenben, amiben csak meg lehet botlani, leesik a létráról, beszakad alatta a korhadt színpad stb.; a vendéglősné pedig elsősorban konyhai teendőket végez akkurá­tus, szellemi hőfokának megfelelő korlátolt lassúsággal. Folyamatosan figyelni kell rájuk, és - nem kis teljesítmény! - mégsem vonják el Brusconról a figyelmet. A fizikai cselekvéseken túl azonban könyör­telenül éles portrét festenek a környezetről, amelyben Bruscon létezni és alkotni kénytelen. Elek sunyi megfelelési kényszerével, erőltetett vigyorával, alig palástolt idegenkedésével három lépés távolságot tart a monumentális méretű különctől, holott papírforma szerint fordítva kellene hogy legyen; a színész azon­ban csak szavakban veti meg a vendéglőst, valójában keresi társaságát, embermelegre vágyik. Homonnai, az érdeklődést végig ébren tartva, teljes közönnyel és érintetlenséggel abszolválja a napi rutint; hosszú ideig úgy tűnik, képtelen bármiféle változásra vagy reakcióra. Ám Tamási szerzői-rendezői el­kötelezettsége gondoskodik róla, hogy még őt is kibillentse valami, az a megtiszteltetés KORHADNAK A VILÁGOT JELENTŐ DESZKÁK Thomas Bernhard: A színházcsináló Stúdió „K” Tamási Zoltán, Elek Ferenc és Homonnai Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Next