Criticai Lapok, 2014 (23. évfolyam, 1-15. szám)

2014 / 1-2. szám

Ráció Kiadó Nem túlságosan gazdag színháztudományi könyvkiadásunkban alighanem a legtöbb monográfia mégiscsak a Nemzeti Színház történetéről jelent meg. Az előzményekről, a magyar színjátszás kezdeteiről már a XIX. század második felében két jelentős munka született, Bayer József kétkötetes összefogla­lója, A nemzeti játékszín története és Váli Béla tanulmánya, A magyar színészet története. Mindkettő a Kisfaludy Társaság 1882-ben kiírt pályázatára készült, és a meghívásosra módosított időpontban, 1887-ben Bayer pálya­műve az első, Válié a második díjat nyerte el. Még ugyanebben az évben, a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára több hosszabb-rövidebb eszmefuttatás készült a Kerepesi úti Grassalkovich-telken felépült és 1937. augusztus 22-én megnyílt teátrum első fél évszázadáról, többek között Paulay Ede tollából. Ezek egyike sem tudományos igénnyel készült, és így különösebb hatásuk sem lehetett a későbbi kutatásokra. Az igazi fordulat ebben is a centenáriumnak köszönhető. 1937-ben megjelentek az első monografikus összefoglalások: Magyar Bálint A százéves Nemzeti Színház című könyve és Rédey Tivadar krónikája, A Nemzeti Színház története, amely az első ötven esztendő ese­ményeit dolgozza fel. Tematikáját tekintve hozzájuk kapcsolódik Pukánszkyné Kádár Jolán 1938-ban és 1940-ben kiadott kétkötetes munkája, A Nemzeti Színház százéves törté­nete. Első kötete a centenáriumi évig tárgyalja az intézmény történetét, a második pedig a színház levéltári anyagának bő válogatása, amelyek eredetije 1956-ban megsemmisült.­ 1938-ban gazdagon illusztrált, reprezentatív emlékalbumot jelentetett meg a Nemzeti Színház. Ebben a korszak prominens szemé­lyiségei, a színház munkatársai, írók, költők, politikusok, színháztörténészek köszöntik a százéves intézményt. Fontos kordokumentum továbbá A Nemzeti Színház és Kamaraszínhá­zának zsebkönyve két évfolyama a harmincas évek elején (1930,1931), valamint a Nemzeti Színház 1941 című kiadvány, amely a Németh Antal-korszak több előadását dokumentálja. Ezután ismét hosszabb szünet következett a témakörrel foglalkozó művek sorában, majd Csathó Kálmán két memoárkötete, az Ilye­neknek láttam őket (1957) és A régi Nemzeti Színház (1960) folytatta a téma feldolgozását. 1965-ben jelent meg Székely György szerkesz­tésében egy képes összefoglaló és adattár A Nemzeti Színház címmel. Ez a kezdetektől 1964-ig ismertette a színház történetét. Magyar Bálint kibővítette ifjúkori monográfiáját: előbb a háború utáni időszak első évtizedét dolgozta fel (A Nemzeti Színház 1945-55, disszertáció, kézirat), majd népszerű-tudományos formá­ban megírta az 1917 és 1944 közötti időszak eseményeit (A Nemzeti Színház története a két világháború között, 1977). Egy 1978-ban megjelent antológia a második világháború utáni szakasz történetével foglalkozott (A Nemzeti Színház 1945-1978, szerkesztő Peterdi Nagy László, 1978). 1987-ben készült el Kerényi Ferenc szerkesz­tésében A Nemzeti Színház 150 éve című kiadvány. Ez az 1986/87-es évaddal zárja az eseményeket. A máig legteljesebb történeti feldolgozás a Magyar színháztörténet eddig megjelent három kötetében található. Az első kötet Nemzeti Színházról szóló fejezeteit Kerényi Ferenc, a második és a harmadik szakasz krónikáját Székely György írta (Ma­gyar színháztörténet 1790-1873, szerkesztő Kerényi Ferenc, 1990, Magyar színháztörténet 1873-1920, szerkesztő Gajdó Tamás, 2001, Magyar színháztörténet 1920-1949, szerkesztő Gajdó Tamás, 2005). Ennyi előzmény után joggal döntött úgy A nemzet színpadra állításai szerzője, hogy nem érdemes belefogni egy újabb hagyományos Nemzeti Színház-történet megírásába. Az sem valószínű, hogy a színháztudomány mai állása szerint egyetlen ember vállalkozhat ilyen hatalmas méretű feladatra, főleg ha nem éri be annyival, hogy elődei munkáiból összeollózza mindazt, ami a korábbi hét évtizedben már több változatban megjelent. Viszont nem akart lemondani merész tervéről, hogy kifejtse mindazt, amit a Nemzeti Színháznak nevezett intézményről gondol a XXI. század elején. A biztonság kedvéért a kissé kimódolt és ironikus címet egy alcímmel is kiegészítette: A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig. Ezzel azt is tudtunkra adja, hogy nem érdemes rekla­málni a kimaradt személyek és események ügyében, hiszen a szerző a saját szempontjai szerint csoportosít és válogat, esze ágában sincs követni a klasszikus színháztörténet­írás szabályait. Az átgondolt, ám vitatható szerkezet négy korszakra osztja a könyvben olvasható és ko­rábban már folyóiratokban megjelent esszéket. Mindegyiket két-két fejezet, illetve előadás reprezentálja. A XIX. századot a színházavató ünnepi műsor és Az ember tragédiája ősbe­mutatója, a Horthy-korszakot Hevesi Bánk bán-rendezése és Székely Júlia drámája, a Nóra leányai, a pártállami évtizedeket a Tragédia felújítása és Kornis Mihály Halleluja című darabja, a rendszerváltás utáni időket pedig ismét Madách műve és az Egyszer élünk... premierje hivatott képviselni. Imre Zoltánnak először azt kellett (volna) tisztáznia, mit jelentett 1837-ben, 1883-ban, 1930-ban, 1938-ban, 1955-ben, 1981-ben, 2002-ben és 2011-ben Magyarországon az a fogalom, hogy Nemzeti Színház. Az ország első színházát? És ha igen, csupán időrendi vagy minőségi értelemben? A Nemzeti Szín­ház más, több mint a többi (nem-nemzeti) színház? Magasztosabb a küldetése, nagyobb a társadalmi felelőssége, vagy a megkülön­böztetett szerepért és a megnövelt állami dotációért cserébe feltétlen engedelmességgel tartozik a mindenkori hatalomnak? Ezek a nyugtalanító kérdések nem csak a XXI. század színháztörténészeit és színházvezetőit foglalkoztatják. Aki nem találta meg a maga válaszát az ilyen és hasonló húsba vágó kér­désekre, az belebukott a magasztos feladatba, így járt az 1945 előtti idők két legjelentősebb igazgatója, Hevesi Sándor és Németh Antal, akiknek a munkásságát ma már nyugodtan lehet elemezni, hiszen ők a befejezett múlt, úgy tűnik, szemrebbenés nélkül ítélkezhet felettük az utókor. De 1945 után is tisztázni kellett a mindöröktől fogva homályos fogalmat. A helyes válasz megadásában próbál segíteni indulatosan, néha meggyőző, máskor vitatható, olykor pedig meghökkentő érvekkel A nemzet színpadra állításai című esszégyűjtemény. A könyv nyolc fejezetének eseményei a fenti nyolc évszám köré csoportosulnak. A nemze­tiszínház-elképzelés változatai című bevezető a szerző célkitűzéseit határozza meg. Állítása szerint „a magyar közgondolkodás olyan szimbolikus emlékműnek tekinti [a nemzet színházát], amely virtuálisan egy egész nem­zetet reprezentálhat. Ez a felfogás valószínűleg arra a tapasztalatra épül, miszerint a színház olyan valós közösségi tér, ahol tömeg rendsze­resen összegyűlhet és ez fizikai valóságában is megtapasztalható, így a magyar közgon­dolkodás úgy tételezi ezt a színházat, amely nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is megmutathatja a nemzetet: a megjelenő testek metonimikusan jelölhetik a nemzet testét.”­ A fogalmazásból könnyen kiérezhető a szerző alig palástolt ellenvéleménye. Minden fejezet egy a szerző által fontosnak tartott előadás elemzésével próbál közelebb jutni a feltett sorsdöntő kérdésekhez. A (Nem­zeti) Színház és (nemzeti) identitás először az építkezés körüli bonyodalmakat és aggályokat foglalja össze. „A Pesti Magyar Színházat multifunkcionális nemzeti jelenségként »fe- NEMZETI SZÍNHÁZTÖRTÉNET Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai1

Next