Criticai Lapok, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 1-2. szám

A színházban - miként a történelemben is - minden mindennel összefügg, s közben persze óriási a véletlenek szerepe is. Jól példázza ezt a Szávai Viktóriával készült interjú, amely a színésznő szemé­lyes művészi pályáját követve óhatatlanul belefut a TAO-törvény módosításának problémájába egy ennek következtében kútba esett felkérés kapcsán. Az előadó-művészetek támogatására fordítható társasági adóked­vezmény (TAO) eltörlése az egyik sarkalatos mozzanata a Pintér Béla és Társulata fennállása 20. évfordulójára készült Jubileumi beszélgetések című előadásának is, az egyik napról a másikra, elő­készítés nélkül bevezetett változtatás ugyanis alapjaiban rengette meg a független színházi szférát, bizonytalanná téve alkotók, tár­sulatok, játszóhelyek jövőjét. A kultúrpolitika régebbi, hetvenes évekbeli színházirányítási törekvéseivel kapcsolatos dokumentumokat feldolgozó Szigorúan titkos című kötettel Szabó István írása foglalkozik. A mindenkori „ügyek” lényegüket, a hatalmi hierarchia, gépezet működését tekintve - úgy tűnik - mit sem változtak az évszázadok során, ez adja érvényét Az ügy című, 1862-ben született Szuhovo- Kobilin-dráma Ascher Tamás rendezte előadásának is a budapesti Katona József Színházban. „Ha van műfaj, amit a színházba járó magyar közönség általában fintorogva eltol magától, az a szatíra” - írja kritikájában Gabnai Katalin a dráma kapcsán, amely egyébként véleménye szerint „nem hibátlan”. D. Magyari Imre esszéje csupa jól megcsinált darabról szól, úgy­ PROLÓGUS nevezett bulvár­művekről, létjogosultságukról és közönségsikerük okairól, feltételeiről, az esztétikai érték mibenlétének problémájából kiindulva s Lukács György esztétikájának kellemesség-fogalmát is érintve. A bulvárnak nem sajátja a formanyelvi újítás­­ a magasművészetnek sem feltétlenül. Balogh Géza Egy régimódi operarendező címmel emlékezik meg Horváth Zoltán munkásságáról, aki „nem akarta meghökkenteni a közönséget, művei nem követték a divatot”, s aki pályafutása során tán egyetlen bulvár darabot, zenés vígjátékot rendezett. Az írás egyben további visszatekintésre is alkalmat ad a színházirányítás még korábbi, ötvenes-hatvanas évekbeli gyakorlatára. Operaénekes, Rolando Villazón az új intendánsa a salzburgi Mozart-hétnek, aki - Fittler Katalin beszámolója szerint - számos új ötlettel, helyszínnel (például az EUROPARK bevásárlóköz­pont színpadán) és új műfajjal igyekszik minél szélesebb körben népszerűsíteni Mozart muzsikáját - az egyik program kapcsán lélegzetelállító lézerpiramist, egymásba játszó reális és virtuális látványvilágot említ a recenzens. Fényjáték Czeizel Balázs műfaja is, a fotogram, fotóművészet és irodalom határán; a tudományos kutatás meglehetősen szokatlan formája, ám az eredmények összegzésének számbavétele - mint Józsa Ágnes írja - annál élvezetesebb. SZŰCS KATALIN ÁGNES Eléggé meglepett, hogy tizennyolc év után eljöttél a Radnóti Színházból, és szabadúszó lettél. Kívülről figyelve pályád alakulását úgy tűnt számomra, hogy a helyeden vagy. Másfelől nézve ennyi idő ugyanabban a közösségben nem kevés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Radnótiban mindig nagy volt a fluktuáció, többször is átalakult a társulat. Miért cse­rélted mégis a biztosat a bizonytalanra, és miért éppen akkor jött el ennek az ideje? Több olyan köröm is volt az ott töltött tizennyolc év alatt, amikor úgy éreztem, jó lenne mozdulni. Ugyanis ha az ember röghöz kötött, előbb-utóbb elkényelme­­sedik, óhatatlanul ismételni kezdi önma­gát, és ahhoz erős impulzusok kellenek, hogy kibillenjen a komfortzónájából. Ha nem is minden évadban, de időről-időre fölkavarodott az állóvíz: elérkezett egy izgalmas próbafolyamat, találkozás egy rendezővel, ami felébresztette bennem a kíváncsiságot és a kellő motivációt, és újra érezni kezdtem, hogy van még dolgom abban a színházban. Végül pont egy ilyen fölfelé ívelő fázisban jöttem el a Radnótiból. Az életem különböző történései is olyan konstellációba ke­rültek, ami ideális helyzetet teremtett a továbblépésre. Nem úgy élem ezt meg, hogy a biztosat bizonytalanra cseréltem, hanem úgy, végre voltam olyan bátor, hogy el mertem indulni egy másik úton. Most az utolsó döntést hirtelen hoztad meg, vagy sokáig érlelődött? A döntés gyorsan zajlott, de az elszakadás tizennyolc év után nem volt egyszerű. Bár korábban többször menni akartam, mégis olyan erősen elköteleződtem a Radnóti Színház és Bálint András mellett, hogy talán tudat alatt is úgy éreztem, amíg ő ott az igazgató, kitartok mellette. Amikor Andris visszavonult a színházvezetéstől, és a helyére Kováts Adél került, olyan helyzet alakult ki, mely az én döntésemet is megkönnyítette. Látva azt, hogy merre halad azóta a színház, kik rendeznek ott, és milyen darabok születnek, nem bántad meg, hogy így határoztál? Szerintem a Radnótira régen ráfért ez a fajta vérfrissítés. Figyelemre méltó, hogy a színház progresszív irányba mozdult el, aktuális közéleti kérdésekről is mer beszélni, bátor előadások születnek, olyan rendezők fordulnak meg ott, akikkel mindenki ujjongva dolgozna. Mégsem bántam meg, hogy eljöttem. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy házasság véget ér. Látom én, hogy a férjem csodálatos ember és milyen érté­kei vannak, de már képtelenek vagyunk együtt élni. Ugyanezt éreztem a színházzal kapcsolatban is. Más lehetőség híján maradt a szabadúszás, vagy kifejezetten ki akartad próbálni az új helyzetet, és nem akartál másik társu­lathoz csatlakozni? Egyáltalán nem akartam. Olyan erős szabadságvágyat éreztem, hogy ez nem volt kérdés. Persze nem látom előre a jövőt, elképzelhető, hogy néhány év múlva egy ELINDULNI EGY MÁSIK ÚTON Beszélgetés Szávai Viktóriával CRITICAI LAPOK - INTERJÚ

Next