Család és Iskola, 1957 (8. évfolyam, 1-7. szám)
1957-06-01 / 1. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN Cikkek, röpiratok jelennek meg, melyek e kérdéssel foglalkoznak, nyomozzák az okokat tudósok és avatatlanok, statisztikát csinálnak, bevilágítanak a megélhetési viszonyokba, szidják a kormányt, hogy nem jó a szociális politikája, alacsony a munkabér, nincs gyári ipar, nincs elég föld s okul adják a dollárlázat is, mely a szegény embert elfogta. Egyik-másik ok kétségtelenül belejátszott a kivándorlásba, sőt belejátszott valamennyi, mindenik a maga súlyával. Csakhogy mégsem ezeket tartom a kivándorlás fő okául. Úgy rémlik nekem, hogy nagyobb erők és magasabb ösztönök dolgoznak itt, amelyekbe bele nem lát a statiszttikus, se az osztálytanácsos, se a kivándorlási biztos. Van valami epidémiaszerű, valami titokzatos rugó, melyről még azok se tudhatnak számot adni, akik rabjai lettek. Egyszerre lép fel, mintha a levegőből szívná be az emberiség ... Pusztán a szociális vagy politikai bajokra szorítani le ezt a kérdést, szamárság. Volt itt már rosszabb dolga is a szegény embernek, a kaloda szeres idejében. Azonkívül is sokszor meglátogatott az Isten, de nem az a bizonyos magyarok istene, akit mi teremtettünk a saját képünkre, hogy legyen ott fönn is egy kis protekciónk.Anélkül csak nem lehet el a magyar ember.) ínséget hozott ránk. Voltak óriás szárazságok, amikor semmi sem termett, világraszóló sáskajárások, amikor minden elpusztult, ami termett. 1603-ban száz váltó forint volt egy kiló búza, 1863-ban a földből gyúrt pogácsát ették az Alföldön, de azért senki se vándorolt ki; itthon haltak meg éhen a magyarok. Bizonyos tehát, hogy ezt a ragályt, ha természeti erők szítják (pedig főképp azok szítják), meg sem szüntetheti végképpen más, csak maga a természet. Az amerikai trösztök bukása csak közbejött szerencsés incidens. Ha megint megindulnak a gyáraik, megindul a magyar invázió is. Vagy ha Amerika nem lesz, hát nagy a világ, másfelé mennek, mert azok a kifürkészhetetlen erők azt parancsolják: Menj! * ... No most ugyan becsaptam az olvasót , mint a cinkotai kántor a királyt. Az olvasó ugyanis azt hiszi, hogy amit fentebb olvasott, az egy tárca eleje, pedig az csak egy beszélgetés utódja, azt is hiheti, hogy ezeket neki mondom, pedig dehogy mondom, dehogy. Ezeket én falun (ahol néhány nap előtt voltam) a látogatóimnak beszéltem el, az amerikai kivándorlásról lévén szó, pipaszó (RÉSZIJÉT) és kvaterka mellett (mert hát nagy téma az falun). Nem használt semmit, azért mégis csak azt hajtották az én falusi látogatóim: — A kormánynak kellene tenni valamit. — De ha a természeti erőktől függ ... hiszen kifejtettem! — Nem ér az semmit. A kormánynak tudni kell a kötelességét... — A kormány nem ér rá — védelmeztem —, annyi baja van szegénynek, hogy azt se tudja, melyikhez nyúljon. — Hát ugyan mi a baja? — kérdezte az egyik, aki koalíciós volt. — Hiszen erős, hiszen szépen eligazítottuk a dolgát itt a vármegyén. Azóta is már a második üdvözlő-telegrammal erősítjük. — Voltaképpen az elején hibázta el, még vezérlőbizottság korában. — Az elején? Mivel? — kérdi az én emberem hitetlenül. — Hát tudjátok, Kemény Zsigmondnak volt egy kedvenc hasonlata a siracusai patríciusokról, akik egy nagy, hatalmas bordájú hajót csináltattak, egész Siracusa tombolva tapsolt a roppant méretű, pompás alkotásnak, mindaddig, míg kisült, hogy a hajót lehetetlen a siracusai kikötőbe bevontatni, mert a kikötő kicsi hozzá. — Mit akarsz ebből kihozni? — kérdi a másik vendégem, hajdani szabadelvű. — Azt, hogy a vezérlőbizottság is olyan nagy hajóval indult meg, amelyet nem bírt a kikötőbe vontatni. — Hm... — morgott a koalíciós a tarkóját vakarva. — Kénytelen volt hát — folytatom — kiszállni belőle s beleülni a hatvanhetes csónakokba. , — Nem olyan nagy szerencsétlenség — szólt közbe a szabadelvű. — Úgy, de a csónakokat, olyan sokáig lövöldözték megelőzőleg éppen ők, hogy teljesen megrongálódtak és most valóságos istenkísértés evezni rajtuk a zátonyok közt. Ennyire jutottunk a politikai diszkurzusban, mikor kopogás hallatszott az ajtón és belépett a kocsisom, Szuloki Gyurka, erős, tagbaszakadt ember, aki sáros időben ölben hozza ki a vályúhoz megitatni a négyhónapos csikót. — No, mi a baj, Gyurka? — Nagy sor van, kérem alásan. Megyek ki Afrika országába. Azt jöttem alásan jelenteni. — Be vagy te rúgva, Gyurka. Valid be, hogy ittál. — Már amennyit adott a német. — Miféle német? — Az afrikánus német, akinek a véremet aláírtam, de csak öt esztendőre. Sehogysem értettem eleinte, csak lassan fogdostam ki a szavaiból, hogy egy ügynök van a faluban, aki munkásokat toboroz a dél-afrikai bányákba. Szuloki már aláírta a szerződést és most azt kéri tőlem, tekintsék el attól, hogy nálam a felmondást elmulasztotta a kellő időben. — Merre van az az ügynök, te szerencsétlen? — Kujtor Jánoséknál van szállva. Ott írják a kontraktusokat a falusiak. Valóságosan fölizgatott a dolog, pedig egyébként flegmatikus ember vagyok. Megkértem a vendégeimet, szükség törvényt bont, engedjenek elmennem egy percre, megnézem, miféle manipuláció folyik. Hát csakugyan tele volt a szoba Kojtoréknál, mintha lakodalom volna. Alig fértem be az ajtón a szorongó sokaság miatt, bent aztán nyitottak volna utat, de intettem nekik, hogy hagyjanak, jobb szeretem, ha észre nem veszi az ügynök a kabátos embert; csendesen meglapultam hátul a banyakemence mellett. • A Szerző a századforduló táján eluralkodott nagy kivándorlási lázra utal. " 2