Család és Iskola, 1957 (8. évfolyam, 1-7. szám)

1957-06-01 / 1. szám

MIKSZÁTH KÁLMÁN Cikkek, röpiratok jelennek meg, melyek e kérdéssel­ foglalkoznak, nyomozzák az okokat tudósok és ava­tatlanok, statisztikát csinálnak, be­világítanak a megélhetési viszonyok­ba, szidják a kormányt, hogy nem jó a szociális politikája, alacsony a munkabér, nincs gyári ipar, nincs elég föld s okul adják a dollárlázat is, mely a szegény embert elfogta. Egyik-másik ok kétségtelenül bele­játszott a kivándorlásba, sőt beleját­szott valamennyi, mindenik a maga súlyával. Csakhogy mégsem ezeket tartom a kivándorlás fő okául. Úgy rémlik nekem, hogy nagyobb erők és magasabb ösztönök dolgoznak itt, amelyekbe bele nem lát a statiszt­tikus, se az osztálytanácsos, se a ki­­vándorlási biztos. Van valami epidé­miaszerű, valami titokzatos rugó­, melyről még azok se tudhatnak szá­mot adni, akik rabjai lettek. Egy­szerre lép fel, mint­ha a levegőből szívná be az emberiség ... Pusztán a szociális vagy politikai bajokra szorítani le ezt a kérdést, szamárság. Volt itt már rosszabb dolga is a szegény embernek, a ka­loda s­zeres idejében. Azonkívül is sokszor meglátogatott az Isten, de nem az a bizonyos magyarok istene, akit mi teremtettünk a saját ké­pünkre, hogy legyen ott fönn is egy kis protekciónk.­­Anélkül csak nem lehet el a magyar ember.) ínséget hozott ránk. Voltak óriás szárazsá­gok, amikor semmi sem termett, vi­lágraszóló sáskajárások, amikor min­den elpusztult, ami termett. 1603-ban­ száz váltó forint volt egy kiló búza, 1863-ban a földből gyúrt pogácsát ették az Alföldön, de azért senki se vándorolt ki; itthon haltak meg éhen a magyarok. Bizonyos tehát, hogy ezt a ragályt, ha természeti erők szítják (pedig fő­képp azok szítják), meg sem szüntet­heti végképpen más, csak maga a természet. Az amerikai trösztök bu­kása csak közbejött szerencsés inci­dens. Ha megint megindulnak a gyá­raik, megindul a magyar invázió is. Vagy ha Amerika nem lesz, hát nagy a világ, másfelé mennek, mert azok a kifürkészhetetlen erők azt parancsolják: Menj! * ... No most ugyan becsaptam az olvasót , mint a cinkotai kántor a királyt. Az olvasó ugyanis azt hiszi, hogy amit fentebb olvasott, az egy tárca eleje, pedig az csak egy beszél­getés utód­ja, azt is hiheti, hogy eze­ket neki mondom, pedig dehogy mondom, dehogy. Ezeket én falun (ahol néhány nap előtt voltam) a lá­togatóimnak beszéltem el, az ameri­kai kivándorlásról lévén szó, pipaszó (RÉSZIJÉT) és kvaterka mellett (mert hát nagy téma az falun). Nem használt semmit, azért mégis csak azt hajtották az én falusi láto­gatóim: — A kormánynak kellene tenni valamit. — De ha a természeti erőktől függ ... hiszen kifejtettem! — Nem ér az semmit. A kormány­nak tudni kell a kötelességét.­­.. — A kormány nem ér rá — védel­meztem —, annyi baja van szegény­nek, hogy azt se tudja, melyikhez nyúljon. — Hát ugyan mi a baja? — kér­dezte az egyik, aki koalíciós volt. — Hiszen erős, hiszen szépen eligazítot­tuk a dolgát itt a vármegyén. Azóta is már a második üdvözlő-telegram­mal erősítjük. — Voltaképpen az elején hibázta el, még vezérlőbizottság korában. — Az elején? Mivel? — kérdi az én emberem hitetlenül. — Hát tudjátok, Kemény Zsig­­mondnak volt egy kedvenc hasonlata a siracusai patríciusokról, akik egy nagy, hatalmas bordájú hajót csinál­tattak, egész Siracusa tombolva tap­solt a roppant méretű, pompás alko­tásnak, mindaddig, míg kisült, hogy a hajót lehetetlen a siracusai kikötő­be bevontatni, mert a kikötő kicsi hozzá. — Mit akarsz ebből kihozni? — kérdi a másik vendégem, hajdani szabadelvű. — Azt, hogy a vezérlőbizottság is olyan nagy hajóval indult meg, ame­lyet nem bírt a kikötőbe vontatni. — Hm... — morgott a koalíciós a tarkóját vakarva. — Kénytelen volt hát — folyta­tom — kiszállni belőle s beleülni a hatvanhetes csónakokba. , — Nem olyan nagy szerencsétlen­ség — szólt közbe a szabadelvű. — Úgy, de a csónakokat, olyan sokáig lövöldözték megelőzőleg ép­­pen ők, hogy teljesen megrongálód­tak és most valóságos istenkísértés evezni rajtuk a zátonyok közt. Ennyire jutottunk a politikai disz­­kurzusban, mikor kopogás hallatszott az ajtón és belépett a kocsisom, Szu­­loki Gyurka, erős, tagbaszakadt em­ber, aki sáros időben ölben hozza ki a vályúhoz megitatni a négyhónapos csikót. — No, mi a baj, Gyurka? — Nagy sor van, kérem alásan. Megyek ki Afrika országába. Azt jöt­tem alásan jelenteni. — Be vagy te rúgva, Gyurka. Valid be, hogy ittál. — Már amennyit adott a német. — Miféle német? — Az afrikánus német, akinek a véremet aláírtam, de csak öt eszten­dőre. Sehogysem értettem eleinte, csak lassan fogdostam ki a szavaiból, hogy egy ügynök van a faluban, aki munkásokat toboroz a dél-afrikai bányákba. Szuloki már aláírta a szer­ződést és most azt kéri tőlem, te­kintsék el attól, hogy nálam a fel­mondást elmulasztotta a kellő idő­ben. — Merre van az az ügynök, te szerencsétlen? — Kujtor Jánoséknál van szállva. Ott írják a kontraktusokat a falu­siak. Valóságosan fölizgatott a dolog, pedig egyébként flegmatikus ember vagyok. Megkértem a vendégeimet, szükség törvényt bont, engedjenek el­mennem egy percre, megnézem, mi­féle manipuláció folyik. Hát csak­ugyan tele volt a szoba Kojtoréknál, mintha lakodalom volna. Alig fér­tem be az ajtón a szorongó sokaság miatt, bent aztán nyitottak volna utat, de intettem nekik, hogy hagyja­nak, jobb szeretem, ha észre nem veszi az ügynök a kabátos embert; csendesen meglapultam hátul a ba­nyakemence mellett. • A Szerző a századforduló táján el­uralkodott nagy kivándorlási lázra utal. " 2

Next