Család és Iskola, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

A kezemben két cédula. Az egyik nemrégiben bukkant elő a fiókomból. Hogyan állta ki az elmúlt évtizedek viharait nem tudom, de mindenesetre tiszteletre méltóan megőrizte diákkorom egy emlékét. Az első sort már-már elfeledett padtársam kézírása ékíti: „Írj híres embert M- mel!” Alatta pedig vagy huszonöt név sorakozik az én írásommal, kócos rendiben, a­hogyan a játékos figyelem egymáshoz dobálta őket Vannak elévülhetetlen társasjátékok, s míg a világ, vi­lág, fegyelmezetlen diákok. A másik cédulával, amelyen két haszontalan gyerek óra közben „híres embert” ját­szott, egyik kollégám örvendeztetett meg , mint osz­tályfőnököt. Ott sorakoztak a nevek egymás után B, G és Af-betűvel. Az összehasonlítás a közel húsz évvel öre­gebb névsorral önként adódott. Távol álljon tőlem, hogy messzemenő következtetése­ket vonjak le ebből a játékból, de a két névsor tagadha­tatlanul gondolatébresztő. A művek születési körülmé­nyeit tekintve csak egy számbavehető, de alapvető kü­lönbség van: a keletkezés időpontja. És itt persze nem­csak a majd két évtizedes távolságot, hanem az ez idő alatt lezajlott társadalmi változásokat is figyelembe kell vennünk, azokat, amelyeknek talaján megszülethetett az egyik és másik névsor. Csak az első 10—10 nevet idézem, mivel az ismeretek tendenciáját illetően a továbbiakban sincs eltérés. 1942 1960 Majakovszkij Monteverdi Marx Mozart Mendelejev Mező Imre Michelangelo Móricz Zsigmond Micsurin Milton Michelangelo Miann Thomas Márai Sándor Molnár Ferenc Musset Manet Mozart Marconi Maupassant Mann Thomas Szokatlan büntetéshez folyamodtam. Behívtam a két gyereket a tanáriba. — Ki volt Monteverdi? — Olasz zeneszerző. — Kicsoda Thomas Mann? — Thomas Mann a XX. század egyik legnagyobb hu­manista írója volt. Végigkérdeztem a névsorban szereplő neveket. A fe­leletek ugyan nem voltak minden esetben egészen pon­tosak, sem túlzottan terjedelmesek, de a valóság az, hogy a kislány legalább néhány szót mindenkiről tudott mon­dani. Becsülettel meg kellett állapítanom, hogy én bi­zony annak idején jónéhány híres emberből csak a nevét tudtam. És szó, ami szó, a korról, melyben éltem, annak igaz lényegéről nem is olvastam és nem is tudtam jófor­mán semmit. Az „általános műveltség" mivoltát vitatják most kul­­túrpolitikusok, szülők, pedagógusok, de sőt, vitatják ma­guk a gyerekek is, a fiatalok, akik birtokba akarják venni, meg akarják szerezni koruk általános és korszerű műveltségi anyagát. De hát mit is tartalmaz ez voltaképpen? Többet, vagy kevesebbet, mint a régi, a megelőző korok műveltsége? Ha meggondoljuk, az a régi műveltség sok minden volt, de általános a legkevésbé. Hiszen az általános szó ön­magában annyit jelent, hogy mindenre és mindenkire kiterjedő. Mindkét jellemvonás hiányzott belőle. A kor hivatalos világnézete az idealizmus volt. Középkori ha­gyományokon alapulva, Pázmány Péter nevét és szelle­mét őrizte a szellemtudományok fellegvára az egyetem, a középiskolai, gimnáziumi képzés pedig nagyrészt kí­­vülrekesztette a természetüknél fogva materialista kö­vetkeztetésekhez vezető természettudományokat , a gya­korlati tevékenységet, a fizikai munkát pedig egyenesen lebecsülte. Az ilyen körülmények között elnyert klasszikus, hu­mán ismeretanyag értékét lerontotta az egyoldalúvá tor­zult világnézeti tartalom is. Így kerülhetett sor arra, hogy magukat műveltnek nevező nemzetek válhattak a modern barbárság megtestesítőivé, milliók gyilkosává, az emberiség — a humánum — ellenségeivé. S most itt vagyunk, egy új korszak felelősei, akik for­máljuk, neveljük korunk műveltjeit. Milyenek is legye­nek hát... mit követel tőlük korunk, a szocializmus kor­szaka, az atomkorszak, a holdrakéták, a kibernetikus gé­pek, a táguló emberi lehetőségek kora? A vakmerő távlatokkal teli jelen és jövő mind na­gyobb terheket ró a nemzedékek vállára. Olyan művelt­ségre van szükség, amely megőrzi mindazt, ami az em­beriség eddig felhalmozott kultúrájában érték, de amely egyúttal gyakorlati, életközeli, sokoldalú és persze min­denekelőtt csakugyan humanista. Hatalmasan megnöve­kedtek a világról való ismereteink. Előretörtek olyan tu­dományágak, amelyek néhány évszázaddal azelőtt még szinte ismeretlenek voltak. Hol van már a reneszánsz polihisztora, aki a versfaragástól a festékkeverés techni­kájáig, az ötvösművészet műveléséig mindenben egy­aránt jeles volt. Elképzelhetetlen századunkban. Világ­méretekben növekvő technizálódási folyamatnak va­gyunk a szemtanúi, részesei, művelői. A gép, amelyet József Attila még „kezes jószág”-nak is tud, ma már félelmetesen körénk növekedett. A bennünket körülvevő világ összetettsége, bonyolultsága társadalmi szükség­­szerűséggé teszi, a tájékozódóképesség növekedését. A „dolgok” fenyegetik az emberséget. Nem szabad megen­gedni, hogy uralkodjanak rajtunk. Az ember teremt­ményei felett az ember kell legyen az úr! A tájékozott­ságról, a tájékozódóképességről való lemondás, lemondás az emberhez méltó sorsról, a természet, a társadalom tör­vényei felett való uralomról. Az új műveltség elsajátítása felé vezető úton két ve­szély fenyeget. Az egyik a humán tudományok rovására történő technikai jellegű egyoldalúság — a másik ép­pen a sokoldalúsággal könnyen együttjáró felületesség. Gorkij írja Leninről: egy alkalommal, már a forrada­lom győzelme után, felkereste. A szovjet­ hatalom még legküzdelmesebb időit élte. Éhség, nyomor, emberfeletti erőfeszítések az új rend életbentartásáért, hatalmas gondok s ezernyi apró-cseprő ügy, baj nehezedett Le­nin —­ és mindenki — vállára. S Gorkij Lenin íróaszta­lán megpillantja a Háború és békét — „Igen, Tolsztoj! — mondja Lenin. — Kedvem támadt, hogy elolvassam a vadász jelenetet...” Igen, Tolsztoj! „Tolsztoj”-nak jelen kell lennie a köz­tudatban. De másrészt, az adatok és tények halmazát megta­nulni és minden területre kiterjedően megjegyezni ma már lehetetlen. Ezen a téren nem kereshetjük a megol­dást. A megoldás elsősorban az lehet, ha az iskola, — a mindenkori műveltség intézményes szervezője — tanulni tanítja meg a diákot. Ha módszert, kulcsot ad a kezébe, mellyel a tudományok, művészetek titkaihoz majd maga is hozzáfér. Tanuljon meg a diák tájékozódni, ismerje meg a világ közös törvényeit s értékeit, váljék képessé önálló megoldásokra, és­ mindezt használja fel a társa­dalom életében való aktív cselekvésre. Ha mindezzel sikerül felébreszteni benne a tudni akarás és a cselek­vés vágyát, akkor elmondhatjuk, hogy igazán humánus, hogy emberré vált, hogy elsajátította a korszak általá­nos műveltségének alapjait. S ha ilyen vonatkozásban végső, nagy sikerekkel még nem is büszkélkedhetünk, hogy jó nyomon járunk azt bizonyítja egy kicsit — ez a két cédula. BÉKÉS MIKLÓSNÉ

Next