Család és Iskola, 1962 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1962-01-01 / 1. szám
HÁTRÁNYOS HELYZET - FÁJDALMAS, GYERMEKKOR A Családos Iskola októberi számában novellát közöltünk a balkezes gyermek neveléséről. Számos észrevétel, kérdés, tanács- és segítségkérő levél érkezett szerkesztőségünkbe a balkezes és más, látszólag fogyatékos gyermekek helyes nevelésével kapcsolatban. Horváth Ilászlónénak Bajára, Bencs Máriának Budapestre, Kántor Emilnének Rákosszentmihályra, Jósika Imrének, Kápolnásnyékre, „Hóvirág” és „Tanácstalan” jeligével hozzánk érkezett levelekre válasznak szántuk a decemberi számban megjelent cikkünket. Radó Tibor, a győri gyógypedagógiai iskola igazgatója „Balkezes ...” címmel kitért a helytelenül nevelt balkezes gyerek helyzetének súlyosbodására és megjelölte a tennivalókat. Az alábbi cikk ugyancsak gyakran előforduló nevelési hibákra hívja fel a figyelmet. Az e tárgyban megjelent írásainkat különösen az alsótagozati nevelők és a szülők figyelmébe ajánljuk. A Család és Iskola ez évi 10. számában Baditz Lajosné írásából megismerkedhettünk Balog Sutika balkezes, dadogó kislány szomorú esetével. A novella fájdalmas gyermeksorsról számolt be. A beiskolázásig derűs, talpraesett — csak balkezes — gyermek az iskolában, előbb ügyefogyott, esetlen, később dadogó gyermekké vált. Rohamos romlását— a szigorú jobbkézre szoktatás okozta. Kíséreljük meg e kérdés megközelítését most már a szépirodalmi eszközöket félretéve, vegyük szemügyre a balkezeseken kívül mindazoknak a sorsát, akik „enyhe rendellenességeik” miatt nem szorulnak gyógypedagógiai iskoláztatásra, de a „normálisoktól” való valamiféle kis eltérésük magára vonja környezetük figyelmét. Ide tartoznak a gyengébb képességű gyermekek, a lassabban fejlődő infantilisek, a jóképességű, de túlérzékeny-ideges (pontosabban neurotikus) gyermekek, és gyakran idesorolhatók beszédhibás gyermekek, vagy a kissé nagyothallók, gyengén látók is. Talán meglepő mindezeket együtt emlegetni. Sorsuk azonban közösséget teremt közöttük, ezért kerültek e cikkben közös címszó alá. Ezek az úgynevezett problematikus gyermekek ugyanis valamennyien egyaránt fokozottan érzékenyek nevelőik viselkedésére, és ez az érzékenység fokozott helytállásra készteti őket, ha a környezet megértő, és fokozott „rosszaság”-ra az értetlen viselkedéssel szemben, vagy esetleg magukba roskadnak. Ezek a gyermekeik röviddel iskoláiba kerülésük után magukra vonják nevelőik figyelmét. A gyenge képességű (esetleg lassabban fejlődő) gyermekek nehezebb feladatmegértésükkel, a túlérzékeny-idegesek (neurotikusok) magatartászavaraikkal a beszédhibások pedig rendellenes beszédjükkel tűnnek fel. Az érzékszerveikben sérültek (kissé nagyothallók, gyenge látásúak), az enyhe zavar esetén csak rossz tanulmányi előmenetelükkel hívják fel a figyelmet. Rossz esetben gyengébb látásuk-hallásuk csak évek során, esetleg néhány méltatlan bukás után derül ki. Mindezeknél a gyermekeknél a nevelő gyakran csak a tüneteket, a rossz tanulást, a rossz magatartást észleli és úgy is bánik velük, mint rossztanuló, rossz gyerekekkel. Az olyan tanítók, tanárok, akik csak a kellemetlenséget látják az osztályközösségből valami módon „kilógó” gyermekekben, a gyereket teszik felelőssé kirívó tüneteiért. A rendellenességre sértődött türelmetlenséggel reagálnak. A képességeikben gyengébb gyermekeket korholva serkentik gyorsabb feladatmegoldásra és „fogsz te tanulni” felkiáltással, sorozatos rossz jegyekkel, kipellengérezéssel, összehasonlítgatással, erőszakos, önkényes, a gyerek bontakozó egyéniségét nem tisztelő nevelési módszerekkel teljesen elriasztják az értelmi munkától. A szülői ház a sok hazahozott egyesből értesül a bajról, amit ha veréssel vagy büntetéssel torol meg, betetőzi a romboló hatást, amelyet sajnos az esetleg jóhiszemű, de türelmetlen nevelő már előzőleg megindított. A gyermekek talajtalanná válnak, elvesztik hitüket önmagukban és feladják a küzdelmet. Bekövetkezik a szomorú állapot, melyben a rossz képességeikért büntetett gyerekek, ahelyett, hogy nehézkesebb értelmi tevékenységüket fokozott szorgalommal pótolnák, úgyszólván semmit sem dolgoznak már, leállnak és így egyre nő a szakadék köztük és osztálytársaik között. Sorsuk ezzel meg is pecsételődik. Nehezen vergődik végig a nyolc általános osztály éveit és bár kedvező nevelés esetén teljesítményükkel már rég utolérték volna társaikat, rejtőző képességeik kifejlődtek volna, így a tanulástól elriasztva, nem tudják bepótolni az évek során elmulasztottakat, és az osztály állandó rossz tanulóivá válnak. Ugyanezek a gyermekek, ha a kezdeti időben támogatást, biztatást, megértést tapasztalnak, fokozatosan beleolvadnak az osztály közösségébe és fejlődésbeli lemaradottságuk egyre csökken. Mindez természetesen, csak az épértelműség határán mozgó, úgynevezett „buta" gyermekekre érvényes, mert hiszen az értelmi fogyatékosok helye (kellő orvosi, gyógypedagógiai kivizsgálás után) mindenkor a gyógypedagógiai iskolákban van. A fejlődésükben lemaradt gyermekek sorsa pedig beiskolázáskor még gyakran megoldható lenne, tanévhalasztással. A túlérzékeny-ideges (neurotikus) gyermekek magatartás-zavara általában fokozott nyugtalanságban, figyelmetlenségben, rosszalkodásban, dacos makacskodásban, erőszakosságban, esetleg tehetetlen tétlenségben, szorongásban, vagy éppen bohóckodásban mutatkozik. A nevelő általában csak a gyermek tüneteivel találkozik és ritkán fogja fel azt „rosszaságnál” egyébnek. Nem gondol rá, hogy a számára igen kényelmetlen magatartási zavar (mely mindig lelki vagy fiziológiás okokra vezethető vissza) a gyermeknek talán több kínt okoz, mint környezetének. Nehéz volna .