Családi Kör, 2002. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)

2002-10-17 / 42. szám

negyvenkét éves osztálytalálkozóra voltunk hivatalosak. Kicsit szokatlan a nem kerek évszám, de ha olvasóinktól elfogadtuk a meghívást, és már sokadszor újabb szép élménnyel, tapasztalattal lettünk gazdagabbak. A becsei Petőfi Sándor Általános Iskola előtt a tizenéves kamaszok helyett ősz apák, nagyapák, anyák, nagymamák gyülekeztek, régi fényképeket nézegettek, mert bizony nem mindenki ismerte meg a másikat. Az osztálytársaik nevére ugyan mindannyian emlékeztek, de volt, hogy szemben álltak egymással, és nem tudták, hogy a másik kicsoda. Újra be kellett mutatkozni egymásnak. Persze ezen is jót nevettek. Csintalan diákokként mentek a tanterembe, néhányan még elevenen emlékeztek, hol is, melyik padban ültek, kitől másolták át a házi feladatot, ki kinek miből súgott. Krisztiyné Béda Margit, Szabolcskiné Kiss Margit, Kovácsné Kocsis Anna, Kaszapné Kovács Anna, Erdeljanné Kovács Mária, Kovács Károly, Ságiné Molnár Júlia, Pallós Imre, Curciné Pénzes Mária, Csábi (Rajsli) Jusztina, Bővizné Ric Magdolna, Gáborné Stefánovics Zsuzsanna, Szabó Sándor, Tóth László, Tóth Géza, Bukovicsné Tombász Erzsébet, Molnárné Boda Irén és Tormáné Teleki Amália a padokban oda ültek, ahol egykoron volt a helyük. Sajnos Föglein János és Föglein László tanárok, valamint Hegedűs János, Horváth Sándor, Kovács Mihály és Truzsinszkiné Simon Erzsébet diákok már nem lehettek velük. Az ő örök nyugvóhelyüket felkeresték osztálytársaik és virággal díszítették. Besenyi István Franciaországból, Szili Károly Svédországból üzent, hogy sajnos nem tud hazajönni, de lélekben itt vannak. Az ünneplőknek meglepetéscsapat kedveskedett. Kákonyiné Tarzán Erika és Ferenc Edvin fiatal tanárok, az iskola egykori tanulói az alkalomhoz illő verseket szavaltak, a mostani tanulók pedig énekelték: Ballag már a vén diák..., az élet úgysem tart soká... Az elérzékenyült társaságot az osztályfőnök, Berecz Teréz nyugdíjas biológia és vegytan szakos tanárnő köszöntötte: „A közelmúltban az utolsó generációm tartott 10 éves osztálytalálkozót. Akkor arról beszéltem, hogy a 10 év talán nem sok, de sorsdöntő volt az életükben. Pályaválasztás, családalapítás, ma már gyermekeik vannak, benne vannak a nagybetűs Életben, járják annak rögös útját. Mi ha visszapillantunk a 42 évre, mondhatjuk, nem rövid, hanem bizony nagyon hosszú idő, rengeteg minden történt egy ember életében. Ti már régóta járjátok a rögös utat, benne vagytok a mindennapos munkában, a sors nehézségeit érezve, botladozva, csalódva, gondokkal tele, de biztos voltak, vannak örömök, sikerek. A gyerekeiteket felneveltétek, sokatoknak a gyerekeit mi is tanítottuk, de már ők is kirepültek a fészekből, családot alapítottak. Most elevenítsük fel a régi emlékeket, az ifjúság emlékét, amikor még iskolánk gondtalan tanulói voltatok. Igaz, akkor is voltak nehézségek, de 42 év távlatából visszatekintve azok eltörpülnek az Életben felmerült probémákkal szemben.” Dr. Simonyi Mária történelem- és földrajztanárnő - e sorok írójának középiskolai osztályfőnöke - is emlékezett. „Ritka az ilyen összejövetel. Keresem a régi arcokat, és rábukkanok. Ő az a kislány, Pénzes Mária, aki az önképzőkörön Petőfi-verset szavalt, ti pedig, Júlia és Anna a színpadon anyukát játszottatok. Itt van a fényképező Amália, Tóth Géza, aki a történelemcsoport nagyon aktív tagja volt. De ne részletezzem. Nagyon becsülök mindenkit, aki eljött erre a találkozóra. Mindenkihez fűz valami nagyon kedves emlék. Ebben a 42 esztendőben mi mindenen estünk át mindannyian: diákok, tanárok egyaránt. Jómagam a pályám kezdetén 10 évet töltöttem ebben az iskolában, és ez volt életem egyik legszebb időszaka, ennek ti is részesei voltatok." Beretka Margit nyugdíjas némettanárnő így emlékezett: „Sajnos nagyon rozoga vagyok, de összeszedtem magam, hogy az osztályfőnöki órán veletek lehessek. Az épület előtt sokakat nem ismertem meg, de most itt a padokban 42 év után is meg lehet ismerni a volt diákokat, habár már ti is nagymama-, nagypapakorban vagytok. Elmúlt rajtunk az idő. Kívánom, hogy még sok-sok évig legyen együtt a társaság.” Berecz Tamás matematikát és fizikát tanított. „Hét éve dolgoztam már, amikor titeket kezdtelek tanítani. 1957-ben lettem az iskola tanára (előtte 4 évet máshol tanítottam), 37 évig maradtam, tehát 41 évig foglalkoztam diákokkal. Ma már nyugdíjas vagyok, de úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, hogy diákok voltatok. Az idős embereknek sajnos csak az emlékeik vannak, de azt senki nem veheti el. Annak örülök, hogy szép számban együtt vagyunk, és ajánlom, szeressük egymást, gyerekek, tartsunk össze, mert az élet nagyon rövid." Tóth Horgosi (Szorcsik) Erzsébet nyugdíjas magyartanárnő Zentán él. Nagyon készült a találkozóra, de az influenza ágyhoz kötötte. A szervező Pénzes Mária címére levelet küldött, melyben ez állt: „Kik összegyűltetek ma e teremben, s kiket meleg fényével átitat csodákra váró, méla mélyű csendben a szívekből kigyúló áhitat, köszöntöm im a bennetek parázsló tüzet, az idők komor hidegen. Bizonyára szép volt a múlt, várjon ragyogva rátok még szebb jövő! Üdvözlöm az egykori kedves osztályt, legyen nagyon szép, kellemes a mai nap. Szeretettel és szomorúan, mert nem lehetek ott...”. A jelképes osztályfőnöki órán ezután a diákok következtek, akiknek 42 évi „leckét" kellett felmondaniuk. Élmény volt hallgatni a nyugdíjas tanárokat, de a diákok élettörténeteit is. Ahány ember, annyi sors, szinte mindegyikük élete egy kis regény, de mivel most könyvet nem írhatunk, a teljesség igénye nélkül néhány „filmkockát" megosztunk olvasóinkkal. Többségük nyugdíjas, de bedolgozik, vagy valami módon pótolja a csekély nyugdíját. Leckemondás 42 év után A becsei Petőfi Sándor iskola egykori diákjai találkoztak 42 ÉV UTÁN ÚJRA EGYÜTT. AZ ELSŐ SORBAN A TANÁROK, DR. SIMONYI MÁRIA, BERECZ TERÉZ, BERETKA MARGIT ÉS BERECZ TAMÁS 2002. október 17. 28