Csiki Lapok, 1924 (36. évfolyam, 1-51. szám)

1924-04-27 / 17. szám

XXXVI. évi. Merearea-Cme—Caikaeereda, 1924 ápriHa 27. minden vasárnap. ^B ^B 1B ^B^B fl ■ B 111 M B­B ■ B­B­B­B­B M ... ui íoo*­­B ■ ■ B BB B fl IB­B­B B­B BB Félévre . ... „ so.~ VAKAR LAJOS. I \ I B I I D KIIB —'mi« : ä ä ULMU.1 Ilii I Ilim a hirdetések irat­­a eKKtae­ 'Qw íRlB Rfe BABA B ^BB| Rl 4 B BA BABBl Kéziratok nem adatnak vissza, tési dijak előre kü­ldendők. Nyílttéri kőktemények Egy 139 szám­ára Lel 2.- POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI EB TÁRSADALMI HETILAP. **1*20­­17. szám. Gondesoff-Vanilescu-Paul - Lukácsfy Írta: Balogh Géza Négy semmitmondó, egyhangú, szürke vezetéknév. Köznapiak, mint azok viselői. Nem ültek „négyek“ tanácsot, mint Wilson és társai. Nem is alkottak világ­­békét. Nem rakták le Népszövetség, Jóvátételi Bizott­ság stb. fontos világeseményeknek alapköveit. Nem törekedtek hírnév és dicsőségre. Talán egymást nem is ismerték. Nem tudott Danilescu — Lukácssyról, Condescu — Paul létezéséről, így együtt nem is kon­ferálhattak, miként Wilson és társai. Míg a „négyek“ Páriában reggeltől-estig elmél­kedtek és tanakodtak a világbéke megteremtése, az emberiség megváltásának nagy problémája, egy egész­­séges rendszer életrekeltése fölött, addig emezek né­gyen, mint a megteremtett rendszer képviselői, ta­nácskozás és elmélkedés nélkül — ki-ki a maga módja szerint — igyekeztek legalább egyeseket támo­gatni, boldogítani. Wilson, Clémenceau, Lloyd George és Girlandé­nak könnyű volt száz­milliók boldogítására törekedni. Egyszerűen diktáltak: a háborút vesztett központi ha­talmak száz és száz milliárdokat fizessenek. Gondol­ták, ilyen tenger sok pénzből telik­ és futja reparációt, háborús költséget, sántává és bénává vált harcosokat, hadiárvákat és özvegyeket kártalanítani, száz millió embert boldoggá tenni. Ellenben Condescu, Danilescu, Paul és Lukácsfy­nak már nem adatott mód és lehetőség arra, hogy száz milliárdok fölött diszponálhassanak, száz millió embertársaikat boldogíthassák. Egyiküknek nagyobb, másiknak csupán kisebb összeg állott rendelkezésére. Faktum az, hogy állott. Rendelkeztek pénz fölött. E „négyek“ is csupán nemes szivük és jobbérzésük su­­galatát követték, midőn elhatárolt, kisebb száron ember­társaik segítségére siettek. Valóság az: jöttek és se­gítettek. Magas kamatra kikölcsönözték — kosztba­­adták a kezelésükre bízott állampépet. Amilyen jó­­fiuknak látszanak Daurh­nell és társai, maidén való­­színű­ség szerint akár száz milliárdokat is adtak volna — akárcsak Wilson-ék — ha történetesen ilyen ös­­­szeg fölött rendelkeztek volna. Amint Danilescu és társainak adott esetéből lát­hatjuk, sokszor a jóindulat és nemeslelkűség hasonló végzetes következményekkel járhat, akárcsak más eset­ben a rosszindulat és rosszlelkűség. Wilson-ék, Dani­­leseu-ék és külön-külön mindannyian, a legnemesebb szándék mellett is követhetünk el olyan végzetes hibá­kat, melyek a jóból-rosszat, a rendszerből-rendszerte­­lenséget szülnek. Amidőn fentiekben viccelődő párhuzamot vontam Wilson és Danilescu „négy“-„négyek“ között, távol állott tőlem a szándék, hogy egy rangsorba sorozzam Wilson-ékat — Dandilescu-ékkal. De még az a­ célom, hogy egyik „négynek“ nemes szándékait, a másik „négynek“ bűnözésével hasonlítsam össze. Amíg Wilson­­ékat a legnemesebb intenciók vezérelhették s akarat­lanul csináltak a rendszerből­ rendszertelenséget, addig Danilescu­ék a megteremtett rendszertelenség bűnös visszaéléseinek lehetőségét­­ rendszeresí­tették. A nagy világégés, melynek perzselő és mindent elhamvasztó lángja már nem lobog, de sajnos a rom­­badőlt házak és romhalmazok alatt a pernye még ég, felelős kormányférfiaknak, politikusoknak és minden­kinek egyaránt fel kell nyissa szemét: a világégésnek, az eminens veszedelemnek elmúlása, még nem jelenti a veszély végleges elmúlását is. A bedőlt tetőzet, az összeomlott falak alatt, még tűzparázs van. Ezt a parazsat, egy újabb világégésnek ezt a gyúanyagát kell sietve eloltani. Fajra és vallásra való tekintet nél­kül mindannyiunknak részt kell vennie e nagy mun­kában, mielőtt egy lenge kis szellő újra lángra lobbant­­hatja a világégést. Adott témám hozza magával, a világégés példá­ját ezúttal nem sovén nemzeti érzelmekre kívánom vonatkoztatni, hanem legsúlyosabb és legfőbb szervi­bajunkra: egységesítésünk címe alatt ismert mes­terséges visszafejlesztésünkre! A volt magyar éra alatt, kezdve az államháztar­tás pénzügyi vezetésétől, fel egészen az igazságszol­gáltatás magas piedesztáljáig, minden intézményünk és szervünk a legfejlettebb, minden kultúrigényt és kívánalmat egyaránt kielégítő volt. Ha visszagondolunk az annak idején bürokrati­kusnak mondott adóhivatali pénzkezelésre, ellenőrzésre, utalványozásra , viszont emlékeinkben kutattunk Dani­­lescu­ hoz hasonló alakok után, képtelenek vagyunk egyetlen analóg esetet is előtalálni. Olyan volt a rendszer, hogy a bűnös visszaélés elkövetkezése ki volt zárva. Egy ember, egymagában, segítőtárs közre­működése nélkül, ilyet el nem követhetett. A kilencvenes években megtörtént, a hírhedté vált nagy hrivány, a kezelésére bízott árvapénzekből sikkasztott. Az akkori kezelés és rendszer mellett se szabadott volna annak megtörténnie. De mert a határ­talan bizalomnál fogva mégis megtörtént, nyomban gondoskodás történt az egész árvapénz kezelési rend­szer gyökeres megváltoztatását illetőleg. Azonnal meg­szüntették a külön árvapénztárt, annak kezelését is a jól bevált adóhivatalokra bízták. De nemcsak pénzügyi kezelésünk, számfejtésünk volt ideális, hanem posta-, távírda-, közlekedésügy-, közoktatás, közigazgatás- és igazságszolgáltatási ad­minisztrációink mind olyanok voltak, hogy a tökély legmagasabb fokán állottak. A mindezen intézményes biztosítékokkal körülvett és fényesen bevált rendszert egyszerűen félrelökték s a régi királyság mintájára visszafejlesztettek bennünket a legképtelenebb­­ rendszertelenségbe. Nevezhető-e másnak, mint rendszertelenségnek: száz- és száz adóhivatali pénztáros, teljesen önmagára hagyva, száz- és száz­milliókat kezel minden hatályos ellenőrzés nélkül. Egymaga nyit és zár pénztárt. Meg­szűnt a mindentlátó ellenőri intézmény. Ha lelkiisme­retes és önmagát kontrollálni akarja, csinál zárlatot. Ha nem, úgy is jó. Ha úgy tetszik, hivatalos óra meg­szűntével annyit vesz ki a pénztárból és vágja zsebre, amennyit éppen akar. Hivatalos, állampénzen akár mégis kísérelheti szerencséjét a baccarat, vagy makaó­­játék mellett. Minthogy Kiss szerencséje Nagy, Török szerencséje pedig örök, esetleg nyer is — önmagának, avagy vészit — az államkincstárnak. Mindegy. A fő, a mód és lehetőség erre adva van, így és ehhez ha­sonlóan kezel vasút­, posta 6z minden állami intézmény több milliárdos államvagyont, mert ilyen a régi király­ság rendszertelen rendszere. Avagy nevezhető-e rendszernek az, hogy az ál­lami tisztviselők fizetési könyvecskéjét beszüntették. Az egyes hivatalok tisztikarának járandóságait, a hi­­vata­lönök kezeihez utalványozzák. Módot és alkalmat adnak oradea-marei segédtanfelügyelőnek és társainak, hogy alárendeltjeik éhbérét ?’j>kaes­zL~, zsebrevágják. Ha a regát rendszere történetesen jobb, fejlettebb és a kívánalmaknak megfelelőbb lett volna, úgy annak behozatalát —­ az egységesítést, — üdvösnek, hasznos­nak, sőt kívánatosnak ítéltem volna. Kritikám gyakor­lásában nem vezet se regionalizmus, se sovén magyar érzelem. Amidőn közérdekről van szó, nem nézem ki román­, ki magyar; nem nézem ki imádja templomban és milyen rítus szerint és ki imaházban az Istent, hanem felülemelkedve minden kicsinyes nézőponton, pusztán a magasabb közérdek és közcél védelme érde­kében kifogásolom — a kifogásolni valót. A lejtő — melyre a világháborúval együttjáró erkölcsi lezüllés juttatott — veszedelmesen meredek és mély. Ráléptünk és rajta állunk. Mindannyian látjuk, tudjuk és érezzük a veszedelem nagyságát és komoly­ságát. A fűszál, melybe kapaszkodunk, erőtlen és gyenge A kődarab, melyen állunk, bizonytalan, inga­tag és könnyen csúszós. Mindössze egy pillanat kell, kicsúszhatik a kő lábunk alól, elszakad a fűszál mélybe kapaszkodunk és a fizika öröktörvénye szerint — mi­ként az elszabadult hólavina, — mind nagyobb­ és nagyobb sebességgel zuhanunk a mélybe. Hogy gondolatmenetem a meredek és mélység között jár, önkéntelenül is írógépemre kivánkozik azon mese, mely a nemes cselekedetről szól. Ha velemmel együtt sokan is ismerik, de mégis lekopogom. Az atya szétosztotta három fia között vagyonát. Mindössze egy gyűrűt tartott meg azzal, hogy ezt an­nak fogja adni, ki hármuk közül a legnemesebb cse­lekedetet fogja véghez vinni. A fiuk vándorútra kel­tek és egy év múlva pontosan vissza is tértek az apai házba. Az első — apja kérdésére — elmesélte, útjában egy idegen, minden írás nélkül, egy arannyal teli lá­dát hízott őrizetére, mit kívánatra hiánytalanul vissza is szolgáltatott. Az apa szerint ez nem nemes csele­kedet, hanem puszta kötelességteljesítés volt. A második érdeme az lett volna, hogy egy vízbe­­esett fuldoklót, saját élete kockáztatásával, kimentett. Az apa szerint ez is cuipán kötelességteljesítés volt. A harmadik elmeséli, utaztában egy meredek szélén, alvó ellenségét pillantotta meg. Szerinte a legkisebb önkéntelen mozdulat is, a mélységbe való zuhanását és halálát jelentette volna. A fiú felköltötte és így megmentette az életnek. Az apa bölcsen ítélt, a gyűrűt ennek adta, mert szerinte: az ellenséggel való jótett — a legnemesebb cselekedet! Minthogy mi, — ellenségnek tartott magyar népkisebbség — úgy érezzük, a meredek szélén alvó ellenséget, a mélységbe való taszítás, avagy sorsára való hagyatás helyett szintén képesek vagyunk felkelteni és megmenteni, legfőbb ideje, hogy Danilescu-k é a Condescu-k helyére, a régi kipróbált és érdemekben megőszült, az impérium átvételekor önhibájukon kívül nem alkalmazott, avagy később alaptalanul elbocsátott becsületes tisztviselői kar helyeztessék állásába. Ezek nem kosztoltatok az állam pénzét a múltban sem, hihetőleg a jövőben sem fogják megcselekedni. Szűnjön meg minden irán­tunk és velünk szemben táplált indokolatlan bizal­matlanság és ellenséges érzület, hiszem és reméllem, képességünk és rátermettségünknél fogva, az állam döcögős szekerét rövid idő alatt, mérföldekkel fogjuk előre vinni és nem hátrafelé, a mélységbe, a meg­semmisülésbe, miként Danilescu és társai. Sokan, nagyon sokan vannak Danilescu-k és Copdescu-k. Ha nem siet a kormány a beteg testrészt kioperálni, ha az inficiált végtagot tőből nem metszeti le, ha a rendszertelen rendszert radikálisan meg nem változ­tatja, állítom, román és magyar, ellenség és barát mindannyian menthetetlenül pusztulni fogunk! A harangszentelés ünnepe. Csíkszereda egyházközségének, nemkülönben a város közönségének kettős ünnepe volt Husvét má­sodnapja. Az egyházközség s a város közönsége áldo­zatos nemeslelküséggel vásárolt három uj harangjá­nak fölszentelése történt meg ezen a napon. A harangok körüli históriai pillanatok a nagy idők megtört lelkű, sokat szenvedett és nélkülözött szemlélői előtt őrült iramban váltakoznak. A nagy történelmi események ütközőpontjában senyvedő mai ember egy világpusztulás romhalmazán, élő tanúja a múlt leghitványabb hazugságainak s megrendült hitű szkeptikus roncsa a szebb és boldogabb jövőt kereső próbálkozásoknak. A harangjaink, amelyek üres frázi­sokért halált okádó szörnyek lettek s amelyek ma ismét békés, imás hangon megbocsátást könyörögnek , két különböző világot jelentenek. Az egyik a gyűlölet, romboló, pusztító, gyilkoló világa; a másik a vallá­sos áhitatra serkentő, Krisztusi szeretetet és békét hirdető országa. Hogy harangjaink többé el ne tér­hessenek ettől a szent és magasztos rendeltetéstől, hogy népünket minden időkben egymás szeretetére, megbecsülésére és megértésére buzdítsák, minden érző lelket a béke és testvériesség szellemében az építés és előrehaladás nevében örök szeretettel ös­­­szefonhassák, —■ a felszentelés ünnepén erre kérjük a Mindenható Egek Urát. — A harangszentelés hétfőn d. e. 10 órakor, a templom előtti térségen történt meg, Csíkszereda város közönségének impozáns részvételével. Az ünnepi szent­misét Bálint Lajos pápai prelátus cele­brálta fényes papi segédlettel. Ezt megelőzőleg Merza István plébános gyönyörű gondolatokon felépített beszédében méltatta az alkalom, a nap jelentőségét, majd a Csíkszeredai dalárda vegyes és férfi kara két művészi színvonalon álló énekszámmal működött közre az ünnepség teljes sikere érdekében. A haran­gokat felszentelésük után, az ünnepi­ közönség szeme láttára felvonták a toronyba, s rövid idő múlva búgó hangon mondottak köszönetet városunk nemeslelkű áldozatkész közönségének. A harangszentelés fináléja hétfőn este a Vigadó nagytermében rendezett vallásos szellemű estély volt, a harangok költségeinek fedezését szolgáló céllal, a következő műsorral: Nyitó számként a csíkszeredai dal és zene­egyesület vegyes kara vezette be az estet, Schubertak „Est harangszó“ c. dalával, melynek tökéletes előadása, dalárdánkat a legszebb fejlődés magaslatán láttatta. Az Ünnepi szónok dr. Csipák Lajos főgimn. tanár. Beszéde magas szárnya­lásig az egyháznak történelmi elhivatottsága képezi vezető gondolatát, mely az emberiséget a vallásos, hitélet fokozásában igaz céljához, Isten országához segíti. Kiváló szónoki erővel viszi magával a hallga­tóságot; beszéde mindvégig élvezetes és lebilincselő. Újlaki János, zabolai, háromszék megyei plébános saját szerzeményű ünnepi énekét szavalta, amelyet mai számunkban közzé is adunk. Az alkalmi költe­mény Újlaki plébános előadó művészetében az est fénypontját képezte. Sprencz Helénke, Frank Miklós, Székely Vilmos és Takács Lajos muzsika quartetteje igaz műélvezetet nyújtó szám. Salamon király gyű­rűje c. egy felvonásos misztérium játék került ezután színre, legjobb műkedvelőink szereposztásában, leg­tökéletesebb kivitelben. A szereplők megbocsátanak, ha külön-külön nem mondok felettük bírálatot, hanem együttes hatásban, sommáslag mondok kritikát az egész darab felett, amelynek színrehozatala legtelje­sebb mértékben sikerült. Ilyés Jolán városunk mű­kedvelő gárdájának, kiforrott előadó művésze a „Stella Maris“ c. melodráma előadásával újabb sikert biztosít jó hangzású nevének; nemkülönben Knecs Ákosné zongoratanárnő, aki a kíséretet látta el igaz hozzá­értéssel és páratlan művészi érzékkel. A késői órákig elnyúló programmot a dalárda vegyeskarának miliőbe vágó gyönyörű éneke zárta.

Next