Csongrád Megyei Hírlap, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-02 / 232. szám

Froliu­reeti napilap 46/232. 1989. október 2., hétfő. Ára: 4,30 Ft Csongrád Megyei Látvány helyett tartalom — Testvérpártok nem, ellenzék igen — Három alapdokumentum, tizenkét állásfoglalás Milyen lesz a pártkongresszus? A területi küldöttcsopor­tok és a platform alapján szerveződő küldöttcsoportok ,szóvivőik révén — ez az 1276 küldött egynegyedét, mintegy 300 embert jelent —­ folyamatosan részt vet­tek az előkészítés munkájá­ban. A cél az volt, hogy a kongresszus elé már dön­tésre előkészített, alternatí­vákat is tartalmazó előter­jesztések kerüljenek. A vál­tozás külsőségekben is mér­hető: a kongresszus nélkü­löz minden olyan megjele­nési formát, amely a koráb­bi évtizedek gyakorlatát jel­lemezte. A Budapest Kong­resszusi Központban zajló eseményt munkakongresz­­szusnak tekintik, s ennek megfelelően, a külsőségek­nél is a takarékosságot tar­tották szem előtt, mindössze egyetlen feliratot helyeznek el a teremben, szemben a küldöttekkel. Demokrácia, jogállam, szocializmus. A szabad véleménynyilvánítás új fórumaként mind a föld­szinten, mind a karzaton, a folyosókon, nagyméretű hir­detőtáblák lesznek, melye­ken bármely küldött, vagy küldöttcsoport közzéteheti információit, véleményét. A kongresszus oly módon tö­rekszik eredményességre, hogy ez a legkevesebbe ke­rüljön — jelentette ki a szervezési, technikai bizott­ság titkára. Azt is elmond­ta, hogy a rendezvény mint­egy 18 millió forintjába ke­rül az MSZMP-nek, s ez az összeg megközelítőleg a fe­le a korábbi kongresszusi költségeknek. A kiadások nagy részét a terembérlet, a szállás és az étkezés köti le, jóllehet, a küldöttek első­sorban kollégámokban lak­nak, és ott is étkeznek. Ez­úttal elmaradnak a díszes delegátusi dossziék, tollak, a vitához szükséges doku­mentumokat a legolcsóbb nyomdai előállításban veszik kézbe a küldöttek. Várhatóan sok és többfé­le javaslat ütközik majd a viták során, amelyekről sza­vazniuk kell a küldöttek­nek — egyes becslések 200- 300 szavazást is kilátásba helyeznek ei, ezért a mun­ka ésszerűsége érdekében számítógépes szavazatszám­lálást alkalmaznak. A tech­nika azonban csak eszköz a szűkre szabott időben. Ezt viszont az ügyrend által maga a kongresszus szabá­lyozza: javaslata szerint 1 percnél nem lehetnek hosz­­szabbak a felszólalások. A kérdésben várhatóan 5-én este születik döntés, amikor is a küldöttek zárt ülésen határoznak az ügyrendi ja­vaslatról. Ez egyébként ki­tér arra is, hogy a hozzá­szólási idővel maguk a kül­döttcsoportok gazdálkodja­nak, ők döntsék el, hogy közülük ki kapjon szót,­ egy­általán mihez szóljanak hoz­zá. Politikai jelentőségű ügyrendi kérdés, hogy a küldöttek hány százalékának a javaslatára, és mikor le­het szünetet elrendelni. A küldöttcsoportok munkájá­nak jelentőségét növeli, hogy — javaslat szerint — a plenáris ülés­ során is kel­hetnek és­ kaphatnak tanács­kozási időt az álláspontjuk, platformjuk alakításához. A kongresszus tervezett forgat­­tókönyve szerint az ülés es­te 9 órakor befejeződik, azért, hogy ha szükséges, éjszaka is tanácskozhassa­nak egyes küldöttcsoportok, abban a reményben, hogy a plenáris ülésen már kiérlelt javaslattal jelennek meg. (Folytatás a 3. oldalon.) Az MSZMP október 1­-án kezdődő kongresszusa gyökeresen különbözik a korábbi, hasonló esemé­nyektől, ennek megfelelően az előkészítés is új tar­talmi, politikai és szervezési feladatokat jelentett — mondotta Domonkos László, a Szervezési, Technikai Bizottság titkára az MTI­ Pressnek adott nyilatko­zatában. A küldöttekkel, illetve a küldöttcsoportok­­kal való rendszeres dialógus révén, lényegében a párttagság véleménye érvényesülhetett a különböző, fontos dokumentumok — az alapszabály, a program­­nyilatkozat, a beszámoló és az ügyrend­­ kialakí­tásában. Betegágyból Június elsején bizony nem kezdődött valami „fé­nyesen” a Hódmezővásár­helyi Divat Kötöttárugyár csongrádi üzeméből rész­vénytársasággá átalakult új vállalkozás élete: Keller Já­nos gyáregységvezetőt a be­tegágyból rángatták ki, hogy megválasszák az rt. elnök-igazgatójának. Ezt kö­vetően a főkönyvelő jelen­tette be, hogy anyai örö­mök elé néz, ami egyenlő volt a megfutamodással. Né­hány nap múlva elvitte a főmérnököt a mentő, meg­műtötték, s most lábadozik. Ennyi baljós jel láttán kis­sé félve kérdeztem meg az időközben felépült Keller Jánostól: — Hogyan foglal­ná össze az önállóság el­ső eredményeit és gondjait? — A helyzet megnyugtató, most a korábban kimunkált gyártási programokat telje­sítjük. —• Ennyire szép volna a „menyasszony”? — Nem. Számos vitánk van a Hadiköttel, mint fő­részvényessel. Állandó fe­szültség forrása például a minőség. A vásárhelyiek azt szeretnék, hogy az ő hibái­kat is mi javítsuk ki. A diktátumok korszaka azon­ban egyszer, s mindenkorra lejárt. Mi tisztességes együtt­működésre törekszünk Vá­ választották sárhellyel, annál is inkább, mivel ezer szállal kötődünk a Hadiközhöz, s ennek a köldökzsinórnak a jövőben is meg kell maradnia. — Úgy tudom, nemrég megtartotta első, „rendes” ülését a felügyelő bizottság is. ,— Korrekt és kritikus megbeszélés volt, ahol 3 alapfeltételt fogalmaztak meg: csökkenjenek a kész­letek; dolgozzuk fel minél gyorsabban a befejezetlen termékállományt, növeljük a létszámot. Mindez távol­ról sem azt jelenti, hogy más tennivalónk nincs. Az év végéig meg kell teremte­ni a vállalatszerű műkö­dés kritériumait, mert je­lenleg a részvénytársaság anyagbeszerzését, gyárt­mányfejlesztését, a techno­lógiai munkákat és a köny­velést még a Hadikörben végzik. Ezért természetesen mi fizetünk, nem is keve­set. — A nagy kérdés viszont mégiscsak­ az: vajon mit hoz a jövő? — Ez bennünket is izgat. Vannak remények és lehető­ségek, jelentkezett néhány új partner is. A gépezet azonban még csak most kezd forogni. NAGY ATTILA Azt­­mondja Pintér István, a Kisgazdapárt csongrádi alapszervezetének elnöke, amikor a neve kerül szóba, hogy nem haragszik a Tisza Pistázásért, hiszen megye­­szerte így emlegették őt ré­gen. Ő volt ugyanis a csong­rádi Tisza Tsz elnöke, s ezért szinte magát kínálta e rövidítés. De figyeljük csak, hogyan került „csődbe” a szövetkezet az elnöksége alatt! — Még 1965-ben egyesült a téesz az Aranykalásszal, így lett a neve Tisza. Egy jóból és egy rosszból­­csinál­tak akkor egy nagyon rosz­­szat. Én mindvégig elle­neztem az összevonást, nem is kaptam akkor funkciót Azután két év alatt tönk­rement a téesz, a földterü­let ötven százalékát fel sem szántották. Nekem egy tel­jesen lerobbant szövetkeze­tet kellett átvennem. Három év kemény, megfeszített munkájával „helyrevágtuk” a téeszt: termésátlagunk el­érte a megyei szintet, szarvasmarha-kombinátot építettünk. Ám jött az ár­víz 1970-ben, tragédiát ho­zott: több millió köbméter vizet kellett leszivattyúzni a területről. Mintha megérez­­tem volna, hogy baj lesz, külön biztosítást is kötöt­tünk megelőzően. Az árvíz után több mint tízmilliót fizetett a biztosító, s ez megmentett minket a mér­leghiánytól. — Miért rebesgetik akkor mégis egyes csongrádiak, hogy ön tönkretette a szö­vetkezetet? — Mint már mondtam, szarvasmarhatelepet is lé­tesítettünk. De elkövettük azt a „hibát”, hogy saját brigádunkkal építettük. Emelkedett így az egy tag­ra eső átlagjövedelem, ezért egymillió forint büntetést kellett fizetnünk az állam­kasszába. Mérleghiányunk lett ekkor, ám a következő évben már egyensúlyba ke­rültünk. Én egy stabil ter­melőszövetkezetet hagytam ott 1974-ben. — Gondolom, nem önként és dalolva ... — Valóban nem. Elvi ösz­­szetűzések miatt. A szemé­lyi anyagomban kifogásolták például, hogy disznót hizla­lok a tanyámon. Megmon­dom őszintén, én akkor is háztájipárti voltam, amikor a központi irányzat szerint hadjáratot kellett folytatni a kisgazdaságok ellen. — Elegendő volt ez arra, hogy „kinyírják” önt? — Elkövettem még egy óriási hibát: három vezetőt váltottam le egyidejűleg a téeszben, mert többszöri fi­gyelmeztetésem ellenére sem hagyták abba. Hogy is mond­jam csak, a társadalmi tu­lajdon károsítását. Ezzel az­után elindult a lavina! — Párttagok voltak a le­váltott vezetők? — Persze, mind a hár­man. — S ön? — Én nem. Szóltak is néhányszor, hogy mint té­­eszelnök, vagy belépek az MSZMP-be, vagy lelépek. Mivel nem léptem be, en­gem mindenki támadhatott, főleg, ha párttag volt az illető — Támadták is bizonyá­ra. ... — Ahogy ez lenni szo­kott, írtak a Központi Bi­zottságnak, felsorolva az összes „bűnömet”. Erre a megyei rendőrkapitányság nyolc hónapon keresztül nyomozott. Minisztériumi, megyei barátaim persze nem ismertek meg ebben az idő­ben. Az egyik könyvszakér­tő óriási hibát fedezett fel: ötszázezer forint kártérítést jogtalanul fizettettem ki a biztosítóval. De, ki kapta ezt a kártérítést? " Nem én, hanem­ a szövetkezet! Le­(Folytatás a 3. oldalon.) Egy részeg kivételével, mindenki rá szavazott a csongrádi „Tisza’ -legenda Egyesek Istenítik, kígyót-békát mondanak rá má­sok. Egyesek hálásak neki, mert „védőszárnyai” alá vette mostanában a kistermelőket, m­ások meg a múltjára tesznek homályos célzásokat. Válassuk hát ezt a múltat, hogy megfejtsük a „Tisza”-legendát! Annál is inkább, mert a csongrádiaktól lépten-nyo­­mon hallja ám az­ ember manapság is a rosszindu­latú megjegyzéseket vele kapcsolatban. Ebben az a szomorú, hogy mindig csak a háta mögött hozakod­nak elő — nem mondom, hatásos — „nyögeteikkel”: ugyan, mit pattog most ez a „Tisza Pista”, amikor a 70-es években szépen „hazavágta” a téeszt. Ki hát valójában ez a „Tisza István”? Honnan jött, és mit akar, kérdezzük meg tőle. Félünk? E­gyesek félnek, mások meg nem. A bokrosi idős kisgazda például senkitől, semmitől nem tart. Úgy van vele, mi baja lehetne abból, ha el­mondja a színtiszta igazat. Azt a pici nyugdíját, amit a feleségével kapnak, tán csak­ nem veszik el tőlük. Ebbéli meggyőződésében sorolja is legott, ami nyom­ja a lelkét. Országszerte megy most a „bokszolás” a földért. Míg egyesek ,­ földosztásért kiabálnak, mások fog­gal, körömmel védik a közöst. Csongrád térségében meg mit lát a jó ember? Vagy ötszáz kataszteri hold amolyan senki földjét a Nagyrétben, a bokrosi olda­lon is jó 200 holdnyi műveletlen területet. Az egyéni gazdálkodó viszont rendet tart a háza tájára. Pár hó­napja, amikor Csongrádon járt a mezőgazdasági mi­niszter, mintagazdaságként mutogatták neki a Bokros környéki maszek tehénfarmot. Ám azóta sok víz le­folyt a Tiszán. Úgy hírlik, hogy megválni készül a gazda a marháktól, mert annyira ,,megtámogatják’. Elveszik tőle a tanyája melletti legelőt, s öt kilomé­terrel odébb adnának helyette. De ő ebből, köszöni, nem kér, inkább szélnek ereszti a 42 tehenét. Eljö­hetne megint erre Hütter miniszter úr! An­nyi bizo­nyos, félelem nélkül mesélne el neki is, ez az idős kisgazdapárti ember a bokros­ visszásságokat. Mert mit veszíthet ő már a szókimondásért? Azt a kevéske nyugdíjat, mint már említettem, aligha vonják meg tőle . . . Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a fia­talok sem félnek. Hiszen ugyanúgy­ nincs mit veszí­teni nekik, miként a bokrosi bácsinak sincs. Bizo­nyára ezért is nyitják ki rettegés nélkül a szájukat, ha n­em tetszik valami kis hazánkban. Meg látják „vezérük”, a Demiszer Nagy Imris, bátor csatározá­sát is a nemzet kerekasztalánál. Ő ugyan nem volt rest figyelmeztetni az ottani urakat: ne feledjék már, hogy akiknek a bőrére most tárgyalhatnak, azok nagy többsége nem a vagyonos elithez tartozik! Ezért hát a csongrádi fiatalok sem fogják be „poros” szájukat. Nekik ígérték régebben a városi tanács vezetői azt a felvonulási épületet, amit a Csomiép használt. Mi­lyen klassz lesz ez diáktanyának, tapsikoltak jóelőre a srácok! Ám az ígéret egyelőre csak ígéret maradt, illetve időközben némi változás azért történt: besza­kadt a házikó teteje. Ha mielőbb nem érkeznek a helyszínre a segélycsapatok, akkor összedől az egész kaliba. Ezt mondják a diákok a tanácsi bürokráciát ostorozva, s ugyan mit veszíthetnek vele. Meglehet, hogy belátható időn belül sem így — tudniillik, hogy hangoskodnak —, sem amúgy — ha félelmükben hallgatnának — nem lesz tanyájuk. De legalább így megtették, ami tőlük telt (s még kétkezi munkájukat is felajánlották a diáktanya „kipofozásához”). M­indenesetre ők, mármint a bokrosi bácsik és a csongrádi diákok vannak kisebbségben, leg­alábbis, így tapasztalom. Ők azok, akik nem­­ félnek a „hatalmasságoktól”, nem rejtik véka alá vé­leményüket, a későbbi retorziótól való félelmükben. Ám a többség, mint annyiszor leírtuk már mások is, csendes. Hallgatnak, mert félnek. Az aktív dolgozók, főleg a kisebb-nagyobb pozíciókban lévők. Csongra­­don is félnek a nyilvánosság előtt megszólalni a rá­zósabb témákban. Mert pár ember előtt, meg harsá­­nyán szapulják a város egyik régebbi vezetőjét, de Isten őrizz, hogy ez kiszivárogjon valahogy. Félnek csepülni az ellenük többször vétkező pesti központot, mert úgy is ők húznák a rövidebbet. S félnek be­vallani, hogy az egyik fegyveres testület székházában szeretnék elhelyezni az új intézményt, amire oly’ régóta várnak a helybeliek. És félnek..., félnek... Félnek.. . Márpedig a félelem sohasem „szült” még demokráciát! fa)

Next