Állami Szent Imre gimnázium, Csongrád, 1941
I. Motornélküli repülés. Másodikosok játszanak az udvaron. Kis papírdarabkákat hajigálnak a levegőbe és feszülten várják, nézik, hogyan érnek le a földre. Mert nem közönséges papírdarabok ám azok, hanem papírból készült repülőgépek szárnnyal, farokkal. A kis komák három-négy méter magasra is feldobják a papírrepülőgépet és onnan ereszkedik az le szép simán a földre. Nemcsak a „gép“ tulajdonosa követi figyelő tekintetével a lebegő papírdarab minden libbenését, hanem osztálytársai is, hisz mindegyik számára izgalmas élmény látni a szárnyaló papírost, mely máskor lebegve, bukdácsolva szokott a földre esni, most pedig, mert bizonyos alakot adtak neki, gyönyörűen siklik, kis köröket ír le, sőt egy egy kisebb fuvallat hatása alatt még felfelé is száll, hogy aztán szép lassan, fokozatosan, egyre mélyebbre merülve simán leszálljon és papírtörzsén végigcsúszva a földön végre is megálljon. A nagyobb fiúk is érdeklődéssel nézik kisebb társaik játékát, de megjegyzéseikből már egy kis fitymáló lenézést, és jóakaratú oktatást lehet kiérezni. Ez természetes is, mert ők már tapasztalt modellezők, az Aero kör tagjai és már mindegyikük gyártott egy-két kisebb-nagyobb méretű siklógépet. Büszkék is lehetnek tudományukra, mert nem olyan egyszerű mesterség ám papírból és lécekből olyan „gépet“ összeállítani, hogy az 30—50 métert is repüljön. Nagy tudományt, precíz munkát és sok gyakorlatot követel az ilyen modell megalkotása. Nekik már megvan ez a gyakorlatuk, hisz az egész év folyamán minden szombaton délután ezzel foglalkoztak. A legegyszerűbb siklómodelltől kezdve a nagy teljesítményű, több percig a levegőben lebegő és több száz métert sikló gépeken át a legújabb típusú csupaszárnymodellig gyártottak mindenfélét, a szerint, hogy kinek melyikhez volt kedve, vagy méginkább megfelelő kézügyessége. Kiállításuk és bemutató versenyük mindenkit meggyőzhetett arról, hogy komolyan foglalkoznak a modellezéssel és idővel nagyon szép eredményeket fognak elérni. Van iskolánknak néhány olyan növendéke is, akik már minezen túlvannak s bár épp oly fiatalok, mint társaik, a játékból már kinőttek, mert nekik a repülés már több mint játék, sporttá lett számukra, ők már vitorlázó repülők. Ha velük elbeszélget az ember, akkor látja, hogy ezek a fiúk már a repülés megszállottjai és soha semmi körülmények között nem fogják elfelejteni, hogy már legyőzték a nehézségi erőt, a földhözkötöttséget és szabadon lebegtek a levegőben. A repülés élménye már fogva tartja őket, bár nem tudják megokolni miért járnak át oly szívesen Szentesre a repülőnapokra és miért vesznek részt oly szívvel lélekkel minden repülő-megmozduláson. Elbeszélésükből csak halvány képet kaphat az ember arról, ami nekik a Csongrádvármegyei Cserkészrepülők repülőterét és a foglalkozási napokat oly kedvessé teszi. Beszélnek a repülőtér nagyszerű berendezéséről, az ott folyó munkáról, a köztük kialakult bajtársi szellemről, a kitűnő vezetőkről és a végén hozzáteszik, hogy ezt elmondani nem lehet, ezt meg kell nézni és velük együtt végigcsinálni. «