Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1957-01-15 / 1-2. szám
2. oldal Független Magyarország 1950-56 KÖZÖTT: “DÉL KERESZTJE” Felelős kiadó és szerkesztő: Dr. Nagy Kázmér Főmunkatárs: Jászay Antal (Oxford) Megjelenik minden hó 1.-én és 15.-én. Előfizetés egy évre 2 font. Doltártcrületen (1 égiszállítással) 5 dollár. Levelezési cím: Box 3933, G.P.O., Sydney, Australia. FREE HUNGARY (1951 to 1956: SOUTHERN CROSS) Independent Hungarian Newspaper. Published & Edited by Dr. K. Nagy, 2 Little Arthur St., North Sydney. Correspondence: Box 3933, G.P.O., Sydney, Australia. Phone: XB 1965 Printed by the New Life Printery, 762 Military Road, Mosman, N.S.W. TERJESZTŐK: Anglia: B. N. Press, 4 Earlham Street, London, W.C. 2. Délamerikai államok: Dr. A. Bródy, C. P. 6366, Sao Paolo, Brasilia. U.S.A.: “Kossuth" Bookshop, 4134 Lorain Ave, Cleveland, Ohio. Kanada: Mr. K. Bálint, 272 Spadina Ave, Toronto, Ont. Franciaország: Almásy & Co., 5 rue de Charonne, Paris XI. Ujzéland: Mr. K. Hesz, Box 666, G.P.O., Wellington, N.Z. “NEKÜNK SE VOLT KÖNNYŰ ...” Nekünk, akik már hosszú évek óta itt élünk, szintén ezt mondták azok, akik még előbb érkeztek. Nem hittük, mint ahogy a most érkező magyarok sem hiszik el — nekünk. Különösen akkor nem, ha panaszos szavainkat már saját otthonunkban vagy éppen autónkban ülve hullatjuk el. Okosabb, ha a mi küzdelmes múltúnk emlegetése helyett a valóban nem egyszerű — a most érkező magyarnak nem egyszerű — jelen megkönnyítéséről beszélünk és cselekszünk. Ki menynyit tud. Az első érkezőket nyolcszázat és Himnuszt énekelve vártuk. Az ötödik repülőgépen többen jöttek — kilencvenen — mint amennyi magyar várta őket. Rossz nyelvek szerint a többinek minden idejét igénybe veszi a ma kezdeti nehézségeinkről való panaszkodás . . . “LEGYETEK HÁLÁSAK!” Ezt hallottuk mi is évekkel ezelőtt, ha már régebben itt élő magyar ismerősünk előtt véletlenül elszóltuk magunkat és kifogásolni bátorkodtunk egyet s mást. Például a bürgehúst, vagy a faggyúszagot, mely a vendéglőkből valóban árad. “Legyetek hálásak!” — mondják sokan ma azoknak, akik éppen megérkeztek. Ne mondjunk ilyesmit. Részben azért ne, mert akik most jönnek — majdnem mindannyian — éppenúgy nem kedvtelésből hagyták el Magyarországot, mint mi, akik 1945 előtt vagy után érkeztünk ide A partraszálláskor senki sem hálás. Mindenki fáradt és bizonytalan és többé-kevésbbé ijedt. Amire ki-ki saját tapasztalatából rájön arra, hogy a penny vagy a cent többet ér ma mint 1 forint akkor a maga módján mindenki “hálás” lesz azért, amit elérhetett. Senki sem szereti, ha kioktatják vagy arra figyelmeztetik, hogy udvariatlan. A “legyetek hálásak” arra figyelmeztetik a most érkezetteket, hogy nem viselkednek illedelmesen. Dehát nem tánciskolából, hanem Magyarországból jöttek. Mint ahogy mi is onnan kerültünk ide, s lettünk, de nem voltunk “hálásak”. “SUZETTE DRESSMAKER” Hozott anyagból, méret után, gyorsan és pontosan a legújabb divat szerint, £ 3/ 3/ 0-tól 8 Imperial Ave, Bondi (Sydney) Mértékvétel előre megbeszélt időben. Hívja az FY 6932 számot (9—3-ig) FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG Keleteurópában Vihar Az alábbi cikk a new-york-i “New Leader” c. lapban jelent meg 1956. nov. 19.-én. Az angol cím: “The Storm in Eastern Europe”. A szerző: Milovan Djilas, az egykori hivatásos forradalmár, partizánvezér, majd Tito elnök után rangban következő, Jugoszlávia alelnöke. Egészen 1954-ig, amikor állásából elmozdították. A lelkes és ifjú forradalmárból gondolkozó férfi lett és — amit senki sem várt a hozzá hasonló állást elért embertől — hatalmas cikksorozatban szedte ízekre a szocializmus keleteurópai formáit. Emiatt kegyvesztett lett és minden szerepléstől vissza kellett húzódnia. Belgrádi lakásából azonban levelekkel és cikkekkel tovább folytatta tevékenységét és következőkben olvasható tanulmánya miatt végülis börtönbe zárták. Djilas tanulmánya, melyet kihagyás nélkül közlünk, az első nem magyar értékelés volt a magyar szabadságharcról, a világkommunizmus, sőt a szocializmus kátyúba került helyzetéről. A kommunizmusnak és Keleteurópa leigázott országainak történtetében új fejezet kezdődött a “nemzeti kommunizmus” győzelmével Lengyelországban. A magyar nép forradalmával az emberiség történetében kezdődött új fejezet. Mind a két esemény — a maga sajátos módján — élesen kifejezésre juttatja Keleteurópa országainak belső állapotát. Míg a Lengyelországban történtek felbátorították a kommunista pártokat — különösen a keleteurópaiakat , hogy Moszkvával való egyenjogúságra törekedjenek, a Magyar Forradalom hatalmas lökése felszínre dobta a szabadság problémáját a kommunizmusban, azaz magának a kommunista rendszernek egy új társadalmi rendszerrel való felváltását. A lengyel válasz is biztatást adott a népnek és bizonyos kommunista köröknek. A magyar azonban fölkeltette a nép egész tömegét és a demokratikus irányzatokat. A két eseményt — bár majdnem egyidőben történt — egy egész korszak választja—el egymástól. A lengyelországi változások annak a nemzeti kommunizmusnak a győzelmét jelentik, melyet más formában már megvalósítva látunk Jugoszláviában. A magyar felkelés egy egészen új jelenség. Talán semmivel sem csekélyebb jelentőségű, mint a nagy francia vagy orosz forradalom. A magyar események három kérdést vetettek fel: 1.) a “nemzeti kommunizmus” további lehetőségeit; 2.) a kommunizmusnak egy új rendszerrel való felváltását, s azzal együtt egy eddig kommunista uralom alatt élt népnek a jogát, hogy maga válassza meg a saját, nem kommunista fejlődési útját; 3. a szovjet kormány jövőben kialakítandó kül- (és szerintem bel-) politikájának problémáját. A Jugoszláviában tapasztaltak azt látszanak igazolni, hogy a “nemzeti kommunizmus” képtelen a kommunizmusnak a határait átlépni, azaz olyan természetű reformokat létrehozni, melyek a kommunizmust jelentősen átalakítanák és szabadsághoz vezetnének. Ez a tapasztalat arra látszik utalni, hogy a “nemzeti kommunizmus” csupán Moszkvától tud elszakadni és azután — a saját nemzeti temperamentumának megfelelően ugyan, de — lényegében az azonos kommunista rendszert építi tovább. Semmi sem volna azonban nagyobb tévedés, mintha a Jugoszláviára vonatkozó következtetéseket valamennyi keleteurópai országra alkalmaznák. Jugoszláviának Moszkvával való szembenállását 1948-ban elsősorban az tette lehetővé, hogy a forradalom az idegen megszállás elleni küzdelem alatt ment végbe. Ebből a forradalomból egy független kommunista ország jött létre, s vele egy új osztály: a kommunista hivatalnokosztály. Ezzel szemben más keleteurópai országokban nem alakult ki természetes módon egy ilyen réteg, mivel az ottani kommunisták a szovjet kormánytól kapták a hatalmat, így, bár közös alaphangjuk a Moszkvával való egyenlőség hangoztatása, mind a múltban, mind ma a “szerzett” és a “kapott” hatalom közti különbség jellemzi azt a különbséget, ami Jugoszláviát a többi keleteurópai rendszertől elválasztja. A jugoszláv nemzeti kommunizmus a kommunista párt vezetőinek Moszkvával szembeni ellenállásával kezdődött. A nép nem ellenezte, sőt a maga módján támogatta és ki is aknázta ezt a helyzetet. A vezetők érdekeltsége és kezdeményezése volt azonban az a tényező, mely ebben az alakulásban a döntő szerepet játszotta. Ellenállásuk biztosította és erősítette az egész ország Moszkvával való szembefordulását. Tehát Jugoszláviában az egész folyamatot, mely 1948- ban lett nyilvánvalóvá s tart máig, felülről vezették és gondosan ügyeltek arra, hogy az átalakulás a tervezett korlátok között maradjon. Más szavakkal: a továbbfejlődési irányzatok — mármint a széleskörű demokrácia felé — lehetőleg ne bontakozhassanak ki. Keleteurópa többi országaiban mindennek az ellenkezője történt. Az ellenállás Moszkvával szemben alulról, a néptömegek általános elégedetlenségéből indult ki. Éppen ezért ezekben az országokban kezdettől kezdve olyan irányzatok jelentkeztek, melyek a jugoszláv példát, a “nemzeti kommunizmus” kereteit eleve túl akarták lépni. Mivel vezetőik nem tudták kordában tartani az alulról kiindult nyomást, megkíséreltek ellennyomást gyakorolni, hogy megakadályozzák a további eltávolodást Moszkvától. Ez történt — eddig sikerrel — Csehszlováiában és Romániában, Bulgáriában és különös sikerrel Albániában, ahol az egész “desztalinizálást” és a nemzeti kommunizmus bátorítását egészen mellőzik. Ennek a politikának a lényege az volt, hogy a “nemzeti kommunizmus” győzelme ezekben az országokban az egész rendszer megszűnésének kezdetét jelentette volna. Jugoszlávia a felülről történt kezdeményezés által úgyis, mint példa, igen fontos szerepet játszott a keleteurópai népek “nemzeti kommunizmusba” való átmeneti útjának kezdetén. De — csupán a kezdetén. A Belgráddal való megbékélés fejében Moszkva kénytelen volt félreérthetetlenül elismerni a “független jugoszláv utat” a szocializmus felé. Moszkvának ez a kényszerű elismerése azzal a hatással járt, hogy a többi keleteurópai országban lappangó ellenállás jogos kifejezési lehetőségekhez jutott. A korlátolt mértékben engedélyezett megnyilatkozások, melyek a Moszkvával való egyenjogúságot követelték — rövid időn belül — az egész rendszer elleni tiltakozássá alakultak át. Magyarországon pedig nyílt kirobbanáshoz is vezetett. Amíg az elégedetlenség irányítói kommunista vezetők voltak, Jugoszlávia kommunista vezetői támogatták ezt a mozgalmat, de abban a pillanatban, amint kezükből kicsúszott az irányítás — mint történt Magyarországon is — ellene fordultak. Ez volt az oka annak, hogy az UNO-ban a Magyarország elleni szovjet beavatkozás elítélésekor Jugoszlávia már tartózkodott a szavazástól. Ez az eset világosan megmutatta, hogy a jugoszláv kommunizmus külpolitikájában képtelen eltérni a szűk tanbeli- és hivatalnokosztály érdekeitől, sőt még a “belügyekbe való be nem avatkozás” elveit is hajlandó feladni, mely elvnek és alkalmazásának nemrég saját sikerét is köszönhette. Ezzel a jugoszláv magatartás pontosan meghatározta a “nemzeti kommunizmus” irányzatát mind bel-, mind külpolitikai téren. Azaz: kitűzte a határokat, ameddig a jugoszláv vezetők hajlandók elmenni. A szándék és a lehetőség azonban két különböző dolog. Mindezekben a változásokban azonban Moszkva a maga imperialista étvágyával nem tétlen szemlélő, hanem nagyon is tevékeny résztvevő. Hogy időt nyerjen, Lengyelországban engedményt tett a “nemzeti kommunizmusnak”. Gomulka hatalomrajutása ugyanis nem a lengyel kommunisták erőfeszítésének eredménye, hanem Moszkva megalkuvása a forrongó lengyel tömegekkel. Ennek ellenére azonban Gomulka hatalomrajutása hatalmas lépést jelent. Féligmeddig reformjaival azonban rövidesen válaszútra fog érkezni, s ezt Moszkva előre tudta. Varsónak választania kell majd: a teljes demokrácia s így a Moszkvától való teljes elszakadás és a kommunista párt kizárólagos hatalomgyakorlása között, ami azonban nem állhat fenn tartósan Moszkva támogatása nélkül! A magyarországi események tüze csak még jobban Gomulka körmére égette ezt a választási lehetőséget, amit — mint írtam — amúgy sem kerülhetett volna el. A “nemzeti kommunizmus” megvalósulása ugyanis nem lezárása egy korszaknak. Most kezdődik csak igazán a nézeteltérések és belső összecsapások kora az országon belül — és magában Moszkvában. Bajos lenne megjósolni, hogy Lengyelország végülis a szabadságot és függetlenséget tudja-e választani, vagy fennmarad-e a parancsuralom és a Moszkvától való függés. De az is kétségtelen, hogy sok olyan ember van ma a lengyel kommunisták között is, akik — ha lehetőség nyílik rá — habozás nélkül a saját hazájukat és a szabadságot fogják választani. Igen egyenes, bátor és egyben önmagával tisztában lévő embernek ismerem Gomulkát és meggyőződésem szerint ő maga sem fog megtorpanni, ha a válaszútra kerül. Magyarországon azonban egészen más a helyzet. A belső vitának vége van. Nevezetesen nem az úgynevezett “sztálinista” csoport tűnt le, hanem maga a kommunista rendszer, mint olyan. Moszkva kezdetben azzal akarta palástolni fegyveres beavatkozását, hogy megengedte a nemzeti kommunizmusnak Nagy Imrével az élén történő hatalomrajutását. De már Nagy Imre is csak a szovjet szuronyok segítségével tudta volna a “nemzeti kommunizmust” nyeregben tartani, s ez is a rendszer kimúlásához vezetett volna. Végülis a szovjet megszállás és a függetlenség közti könyörtelen választás elé állítva, Nagy Imre elég bátor volt ahhoz, hogy feláldozza a kommunisták egyeduralmát — mely már amúgy is szétmállott — hazájáért és a szabadságért. Ismerve Moszkva kétkulacsosságát a szovjet csapatok kivonulását kérte, Magyarországot semleges állammá nyilvánította, az Egyesült Nemzetek segítségét kérte. Kormánya, mely addig nem volt jelentős, egyszerre a nemzeti ellenállás szimbóluma lett. Moszkva ezek után képtelenné vált az addigi magyarországi rendszer fenntartására és egyetlen választása maradt: elhagyni — vagy elfoglalni Magyarországot. Ezen a ponton Moszkva imperializmusa ledobta utolsó “szocialista” álarcát is. Ha a magyar szabadságharcnak módja lett volna nemcsak politikai demokráciát teremtenie, de a nehézipar és bankrendszer társadalmi ellenőrzését megtartania, óriási hatást gyakorolt volna az összes kommunista államokra, beleértve magát a Szovjetuniót is. Ha ez sikerült volna elérnie Magyarországnak, bebizonyosodott volna, hogy a dolgozó embereknek a kizsákmányolástól való megvédése (például “a szocializmus építése közbeni’) diktatúra nélkül is lehetséges. Másrészt azt is, hogy a diktatúra, mely a “dolgozók kizsákmányolástól való megvédésével indokolta a létét — csupán ürügy, egy új közigazgatási és uralkodó csoport kizsákmányolására. Moszkva nemcsak presztízsből, hanem saját belügyeinek állapota miatt is vette fel a harcot Magyarországon. Jugoszlávia 1948-as ellenállása és nyílt lázadása eléggé nyilvánvalóvá tette Moszkva imperializmusát más országok felett. A magyar események azonban már a teljes leleplezéssel fenyegették. Nevezetesen azzal, hogy a Szovjetunió belső rendszere nem más, mint egy új kizsákmányoló osztálynak — a párthivatalnokoknak — erőszakos egyeduralma. Ha a magyar szabadságharc megmenekedett volna a szovjet beavatkozástól, akkor valóban kilátástalan lett volna Moszkvának homályba burkolnia belső ellentéteit új hódításokkal a “világra szóló küldetésével”. Ez a rendszer rövidesen visszaszorult volna saját határai közé és ott is megpecsételődött volna jövőjük. Ezzel beláthatatlan fejlődés és átalakulás indult volna meg a Szovjetunión belül is. Egyiptom megtámadása Anglia, Franciaország és Izrael által, nem tudja elvonni a figyelmet a magyarországi eseményekről, bár kétségtelen, hogy alkalmat és biztatást adott a Szovjetunió legreakciósabb és legerőszakosabb elemeinek, hogy kegyetlenül leszámoljanak a magyar néppel. Az egész emberiség története ma Keleteurópában dől el. A középkeleti gyarmati csatározást meg kell, és meg fogják állítani. Moszkva és a többi kommunista kormány is — a maga módján — eddig még nem ismert dilloma előtt áll. A keleteurópai országoknak vagy meg kell kezdeni a Moszkvától való elszakadást, vagy a közeljövőben még inkább függő viszonyba kerülnek a szovjettel. Ez elől a választás elől még Jugoszlávia sem térhet ki! A néptömegek mozgolódását megállítani többé nem lehet. Akár a jugoszláv-lengyel példát, akár a magyar példát követik, akár e kettőnek kombinációját. Kétesnek tartom azt a nézetet, mely szerint Bulgáriában és Romániában ennek a folyamatnak lassúbbnak kell lennie, miután (Folytatása a 3. oldalon.) 1957. január 15.